A cikk meghallgatása

 
A június 14-én Brüsszelben tartott NATO-csúcstalálkozón számos fontos bejelentés született (a záródokumentumban Oroszországot fenyegetésnek, Kínát kihívásnak nevezték), egyúttal lehetőség adódott arra, hogy az egyes tagállamok közötti vitás kérdéseket – ha nem is rendezzék, de legalább a legfelsőbb szinten áttekintsék. Különösen igaz ez Törökországra, amely az utóbbi években, de a tavalyi év folyamán egyértelműen számos kérdésben is konfliktusba került szövetségeseivel.

Török mozgástér

Csokorba szedve ezeket a problémákat látható az ország elszigetelődése, aminek oka a görög-török határvita újjáéledése, a migrációs válság, az előbbihez kapcsolódó francia-török retorikai pengeváltás, a franciaországi muszlimok helyzete miatti üzengetések, vagy az év végén elfogadott amerikai szankciók az orosz Sz-400-as védelmi rendszer megvásárlása miatt, mindez azt jelzi, hogy a harcias török külpolitika lehetőségei beszűkültek.

Pontosan ezek feloldására Ankara diplomáciai offenzívát kezdett, s de facto détente-ot hirdetett nemcsak nyugati partnerei, de kelet felé is. E külpolitikai manőverek sikeressége erősen kérdéses (az eddigi görög-török találkozókon különösebb eredmény nem született), ahogy tartóssága is megkérdőjelezhető, de annyiban mindenképp hasznosnak bizonyult, hogy növelte a törökök mozgásterét.

Ebben a folyamatban a NATO-csúcs fontos szerepet játszott, hiszen itt végre Recep Tayyip Erdoğan találkozhatott több vezetővel is. Közülük kiemelkedik az amerikai elnök, akivel beiktatása óta először találkozott a török államfő. Korábban csak egy rövid, de annál kellemetlenebb beszélgetésre került sor: április végén Joe Biden tájékoztatta a török vezetőt, hogy elismerni az örmény népirtást.

Ez a kérdés végül nem merült fel a közel másfél órás találkozó alatt (melyből kb. 40 zártkörűen zajlott), de mindkét vezető pozitívan értékelte a megbeszélést. Erdoğan a találkozót követő sajtótájékoztatón jelezte, hogy meghívta Törökországba Bident, és hogy folytatódnak az Sz-400-as védelmi rendszerről folyó tárgyalások.

Magyarok Kabulban

Az előzetes várakozásokkal összhangban nagy áttörés nem született, az SZ-400-as rendszertől (legalábbis egyelőre) Ankara nem kíván megszabadulni, ahogy az amerikaiak sem kívánják Törökországot visszaengedni az orosz fegyvervásárlás miatt az F-35-ös vadászgép-programba. Viszont várhatóan sikerül jó pontokat szerezni a kabuli nemzetközi reptér jövőbeli pakisztáni és magyar csapatokkal közös biztosításával (jelenleg is állomásoznak ott török csapatok), amennyiben a NATO támogatja ezt.

Ezzel Ankara két legyet kíván ütni egy csapással: egyrészt gesztust tenni a kivonuló amerikaiak felé, másrészt pedig próbálja erősíteni a helyi pozícióikat. Törökország az afganisztáni misszió alatt jelentős erőfeszítéseket tett a háború dúlta országban: a katonai együttműködés mellett a gazdasági kapcsolatok is dinamikusan fejlődtek, számos török cég is megjelent a helyi piacon, egyúttal az ország többször szerepelt a török fejlesztési és segélyezési ügyekért felelős szervezet, a TİKA támogatási listájának élén.

Persze, ezen túlmenően is érdemes Törökországot komolyan venni: a NATO-n belül a második legnagyobb létszámú hadsereggel rendelkező állam jelentős eredményeket ért el a haditechnika, elsősorban a drónok terén, amelyet sikeres karabahi, líbiai és szíriai bevetésük mellett az is jelez, hogy Ukrajna és újabban Lengyelország is úgy döntött, hogy vásárol belőlük. De a szerbek is ezt fontolgatják.

Több gesztus kellene

Az afganisztáni kivonulás árnyékában Ankarának az orosz és a kínai relációban kellene több gesztust tennie. Ez azonban a pragmatikus együttműködés (Oroszország) és bővülő gazdasági kapcsolatok (Kína) miatt kevésbé valószínű, hogy megtörténne.

Ennek ellenére a NATO a legfontosabb nemzetközi szervezet Törökország számára 1952-es csatlakozása óta: a szövetség az, amely garantálja az ország biztonságát, és lehetővé tesz egy ambiciózus külpolitikát a szomszédságban, főleg a Közel- Keleten és a Kaukázusban. Továbbá – paradox módon – a görög-török viták elmélyüléséhez is hozzájárult, miután a hidegháború alatt a Szovjetunió által jelentett fenyegetés csökkentése miatt utat nyitott a ciprusi kérdésnek, illetve az egymás közötti területi vitáknak, legalábbis hatalompolitikai szempontból. Egyúttal a legfontosabb fórum maradt, ahol ezeket a problémákat mederben is lehetett tartani, mivel mindig arra késztette az Egyesült Államokat, hogy végső soron csak nyomást gyakoroljon a szervezet déli szárnyát tartó szövetségeseire.

A NATO-csúcs örve alatt a francia államfővel és a görög miniszterelnökkel folytatott tárgyalásokat is pozitívnak értékelte Erdoğan, tehát az enyhülés folytatódik, ahogy a tárgyalások sem szakadnak meg az amerikaiakkal. Persze, marad a kérdés: mit sikerül valójában rendezni a konfliktusokból a jövőben. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem sokat, bár görögöknek az is eredmény, ha Törökország nem küld kutatóhajókat a vitatott vizekre.

Biden törökországi látogatása viszont még várat magára…