A táltos és a parázna söprű

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

 
Költészet és performansz – a kelet európai perspektíva címmel őszig tartó kiállítás nyílt a budapesti Kassák Múzeumban. Az éppen performáló, azzal együtt az idő hályogán rést ütő, akcióiban megörökített Ladik Katalinnal és másokkal, elsősorban Szentjóby Tamás költővel, képzőművésszel, előadóművésszel, a saját megfogalmazásában: diszpécserrel a főszerepben.

A kísérő szöveget olvasva kiderül – amit egyébként tudhattunk is, amennyiben picit is foglalkoztunk vele –, hogy Kelet- Európában évtizedekre visszanyúló hagyománya van a nyelv ereje, törékenysége és sebezhetősége iránti érzékenységnek. – Mint egy postagalamb, olyan ez a (több) nyelv: kecses, gyors és célját kereső, mágneses viharokban elvesző! (Hm…) Folytatva: a huszadik század második felében a kelet-európai költők és képzőművészek felfigyeltek a nyelv kommunikációs, továbbá politikai-ideológiai célú kisajátításának ma is dívó jelenségére. Érdeklődésük ugyanakkor elsősorban a nyelv műviségére, anyagiságára és egyre kibontakozottabb médiaszereplésére irányult. – Olyan performanszokra alkalmas formákat kerestek és hoztak létre tehát artistáink, amelyek használhatóknak bizonyultak a megszólalhatóság és eltéríthetőség kérdéseinek beható vizsgálatára.

A feljebb vázolt, első pillantásra bonyolultnak tűnő topikra épülő budapesti kiállítás valójában egy 2017-ben indult nemzetközi kiállítás-sorozat része, amely az ún. tekintélyelvű rendszerekkel szemben fellépő, felforgató művészeti megnyilvánulások egyik jellegzetes vonulatát tárja elénk. Jelesül a magyart. Illetve hát ezzel együtt a térség országainak egymáshoz kapcsolódó tótum- és artefaktumaiból is sokat bemutat, de akár messzebbieket is. Különféle fotókat, szöveges partitúrákat, hang és videofelvételeket; filmeket, performansz-dokukat stb. Lényeges mozzanat, hogy megpróbál rávilágítani a volt szocialista országok szubkultúráiból kiemelkedő művészek fontosabb munkáinak jól kitapintható összefüggéseire.

Mindazon sok „szabadulóművész” igyekezetének a rímelésére, akik belefértek ebbe a merítésbe.

Egyes szakmai megítélések szerint – váljék becsületére! – a Kassák Múzeum a sorozat más európai nagyvárosokban létrejött korábbi kiállításaihoz képest átgondoltabb, egységesebb válogatást mutat be a rendelkezésre álló anyagból, amely a zürichi egyetemen zajló kelet-európai performansz-kutatások alapján jött létre. Az immár tananyaggá izmosodott Ladik Katalinunkról az olvasható a mellékletben, hogy a hangköltészet nemzetközileg elismert képviselője, aki 1970-ben mutatta be első performanszát Budapesten. Akciója éles reakciót váltott ki mind a korabeli kultúrpolitika, mind az underground képviselőiből. Az esemény, amelynek dokumentumfotóit a művész testköltészetének és hangművészetének egyéb reprezentatív példái mellett mutatták be, egyben az első női performansz történelmi pillanatát jelöli a magyarországi művészettörténetben.

Az összes kiállítót aligha tudnánk felsorolni, de legalább említés erejéig nem hagyhatjuk ki a vajdasági Csernik Attilát a maga jellegzetes betűművészetével. De említhetjük még a szerb Raša Todosijevićet, aztán a zombori születésű néhai Tomislav Gotovacot, akit a horvátok a magukénak tartanak. Nem utolsósorban az úgyszintén horvát Mladen Stilinovićot. Zágráb egyébként ott szerepel a szoros együttműködők sorában, ahogy sok-sok intézmény, nem utolsósorban magánszemély különféle tájakról és helyekről. Nota bene! E sorok írójának Ladik Katalin egyszer – hogy egy pillanatra emberközelbe hozzuk az immár világhírű művésznőt – interjúvolás közben azt vallotta, hogy az avantgárd nála a gyomrában kezdődött. Gyerekkorában, amikor sokszor éhezett, s kimondottan alultáplált volt, jött szellemi étekként az avantgárd. Méghozzá egy kecske árnyékában.

– Egyébként kicsi korom óta színésznő és költő szerettem volna lenni – folytatta szubjektíve Kati –, de mivel akkor még nem tudhattam, van-e elég tehetségem ezekhez a dolgokhoz, anyagi biztonságot nyújtó szakmát is tanultam, ahol a középszerűség nem szégyen. Elvégeztem a közgazdasági technikumot, majd beiratkoztam a közgazdasági főiskolára.

Kis merengés, aztán folytatás, végül lezárás Ladik Katalin részéről:

– Tizenegy éves koromtól az Újvidéki Rádiónál a magyar nyelvű gyermekszínjátszó csoport tagja voltam, és akkoriban kezdtem verseket írni. A rádióban kerültem hát a színjátszás és az irodalom közelébe. Idővel felnőttem a hivatásos színészi együttesbe, és aztán főállású színész lettem, felmondván jól fizető banktisztviselői állásomat. Ezen a ponton a pénz és a pályám kettévált hosszú időre. Folytatódó karrieremben avantgárd művész lettem.

(Pénz és pálya? – Világos, ha nem is Görgey-féle.)

Érdekes színfoltja a Kassák-beli kiállításnak a világmédiákban visszhangos Pussy Riot nevű orosz női punk-rock együttes kiállító/kiállítottként való felbukkanása.  Tudvalévő, ez a „feminista elferdült bikinivonalas banda” már rég halálra idegesítette Putyint a maga „puncilázadásával”. Az orosz elnök, akit kimondottan és gyakoroltan kedvenc célpontjuknak tekintettek a háborgó csajok, végül is lezáratta őket. Ennek aztán olyan gyalázatos visszhangja lett szerte a világban – amely, persze, mintha kiéhezetten csak erre várt volna –, hogy az első adandó alkalommal ki kellett engedni a börtönből a lányokat. Hara-show? Név szerint Marija Aljohinát és Nadya Tolokonnikovát, a mozgalom „magvát”. Úgy tűnik, Aljohináékat olyan eléggé kemény fából faragták, hogy nem lennének oly szuper módra valók némely klasszikus orosz regénybe. Nincs is náluk nagyon megállás, tántorgás, hezitálás, vonat alá ugrás – mehet a dolog toronyiránt tovább. Aztán megint megbüntetni őket? Felettébb kínos kérdés. Ugyanakkor érdekes az, amit egy-két tanácsadója mondhatott Putyin elnöknek. Hogy hát ugyan bosszantó, de az igazság az, hogy tántoríthatatlanságukban a lányok tulajdonképpen róla vették a mintát.