SVÉDORSZÁGI DUNAPARTON (Domonkos István emlékére)

Írtam már egyszer róla, hogy 1980 május 4-én kora délután, Domi és én együtt láttuk a múltat. Élőben. Körülbelül 20 méternyire tőlünk. Ez ebéd után történt az újvidéki lakásomban. Thea és Vera a konyhában foglalatoskodtak, Domi és én tévét néztünk. Focimeccset, ha jól emlékszem. Aztán megszakadt az adás. Leállt minden jugoszláv tévéállomás. Mert meghalt Titó.

Odamentünk az ablakhoz és néztünk a Duna felé. Akik a rakparton sétáltak, még nem tudták mi történt. Azt sem tudták, hogy most elszabadult egy új történelem, amelyet addig Titó tartott vissza. Elszabadult, de még nem ért el a Dunarakpartra. Ott sütött a nap, többen beszéd közben lehúzták a pullóverüket. De ez most inkább fénykép volt, mint élet. Múltat láttunk.

Domival azt is tudtuk, hogy múltat látva, élőben, ritka pillanatokat élünk. Valóságon túli pillanatokat. Első verseskötetében (a Rátkában) Domi leírta, hogy „Belátható időn belül, hiszem, nem lesz szükségem a tavaszra…”. Nem tudom, hogy gondolt-e akkor múltat megjelentető tavaszra.

Aztán nagyon sokat keveredtek a múlt és a jelen. Felvetődött az a kérdés is, hogy ott van-e a jelen, ahol éppen vagyunk (Svédországban, Magyarországon, Amerikában) – vagy inkább otthon. Egyszer – egy akkori jelen idején – Svédországban ültem a Domival egy ablaknál, és azt mondta, hogy ha nem néz ki, akkor Bácska van az ablak előtt. Így ültünk akkor:

Amikor Svédországba ment, Domi rám bízott jogi ügyeket. Lakásügyeket, szerzői jogdíjak, adók intézését. Ez is része lett a jelennek és valóságnak, de nem egészen. Ha ügyintézési információra volt szükségem, írtam és Domi válaszolt. De többször versben. Vagy részben versben. Számára nem volt igazán része a valóságnak sem az adó, sem a szerzői honorárium, sem a lakáskiutalás. Inkább csak illusztráció volt.

És téma volt közöttünk a halálfélelem is. Egyik levelében (sajnos nincs rajta dátum) Domi erről is ír, és hozzáteszi: „Nekem az a problémám, hogy én nem tudom, mitől is félek”.

Aztán egyszer Pesten visszatértünk erre a témára, és én megpróbáltam joggal zamatosítani. Mondtam, hogy törvényt kellene hozni arról, hogy mitől kötelező és mitől van jogunk félni. Ezen nevettünk. Erről is maradt egy fénykép:

Aztán egyre többet keveredtek előttünk a jelen és a múlt. Amikor nemrég (november elején) utoljára beszéltem Domival telefonon, mondta, hogy vissza akar jönni Újvidékre, legalább látogatóként (jelenlátogatóként). Aztán más történt. Domi ma már nem csak nézője a múltnak.

De mintha mégsem csatlakozott volna igazán. Tegnap is volt egy focimeccs a tévén (Hollandia-Magyarország), le is lett állítva egy pár percig, de erről csak másnap olvastam. Nem néztem tévét, és nem is mentem az ablakhoz, hogy múltat lássak. Azért sem, mert a Domi nem lehetett társnéző. Maga indult sétálni egy svédországi Dunarakparton. De közben azt érzem, hogy mégis itt van előttem. Vagy pontosabban, közöttünk.