Által mennék én a Drinán (nem merek; Andrić 50)

A kisfiú a csacsi oldalkosarában ült, onnan nézte a tájat: erdőket, mezőket, amikor is a folyóhoz értek. Pont ott, ahol a Drina egész súlyával, zölden és habzón a fekete, meredek hegyek látszólag zárt öléből előbukkan, s ahol nem a kis Túr, hanem a Rzav siet beléje. Ott az egész menetoszlop megállt. Áradás volt épp, a víz vadul kavargott, örvénylett, dühösen száguldott tova tömegéhez képest szűkre szabott medrében, mintha valamiféle láthatatlan cél érdekében önmagával lökdösődne, tolakodna. Híd pedig sehol. – Mi lesz most?

Később határozottan emlékezett rá, hogy nagyon félt. Ahogy akkor is, amikor később egyre gyakoribb rémálmaiban vissza-visszatért a szörnyű kép. Olyan erővel, hogy rendre csuromvizesre izzadta a hálóruháját. Akkor és ott, az ezerötszázas évek valamelyikében, valamelyikén, a boszniai Visegrádnál – holmi lélekvesztőkön meg egy nagyon erős kötelű komppal – mégiscsak sikerült átjutniuk a túlpartra, majd folytatni útjukat a cári Konstantinápoly felé, amelyet végül el is értek (itt tovább nem részletezendő módok és kalandok árán).

Eredetileg onnan származott valahonnan a kis Mehemed vagy Mehmed, korábbi szerb nevén Bajica Nenadić: bosnyákföld Sokolac nevű várhelységéből. Történetének ebben a részében nincs is semmi különös, janicsár utánpótlásnak hurcolták el a törökök, gyermekadóként a szultánnak. Se őt, se a szüleit nem kérdezte senki. Még jó, ha életben hagyták őket, utóbbiakat, ami szokatlan kegyességnek számíthatott akkor és ott.

Szokoli Mehmed pasa, ő építette azt a messze fehérlő visegrádi hidat

A janicsáriskolában aztán gyorsan kiderült, hogy milyen ügyes srácot fogtak, ha néha van is egy kis baj az idegeivel. De nem olyan mértékben, hogy ne kerülhessen be azzal a csavaros eszével a császári udvarra, ahol aztán szédítő gyorsasággal kapaszkodott felfele, hogy végül a szultán, „magyarverő” I. Szulejmán, majd II. Szelim egyik alapemberévé váljon. S hogy utóbb egészen új stratégiákat agyaljon ki az oszmán birodalom számára, miközben a török határokat messze túlhaladó hírnévre tett szert: immár Szokoli Mehmed pasa névvel.

Szulejmán halála után ő jeleskedett Szigetvárnál, miközben állítólag nagy tiszteletet érzett hős (dédapa) Zrínyi iránt. De mit volt mit tenni? A harc az harc, nem békaegérharc, a küzdelem pedig küzdelem. Azonban nem csak abban, a harcászatban és rombolászatban jeleskedett ő, aki utóbb budai pasává lett – jeleskedett, amíg meg nem gyilkolták –, hanem az építésben is. Mindmáig sok forrásból sziklaszilárdan bizonyítható, hogy ő építtette – a saját ötlete, valamely szebbik látomáshalmaza alapján – azt a messze fehérlő visegrádi hidat. – Részben talán azért is, hogy rémes, freudi álmait a sötéten kavargó, mindent elnyelő feneketlen vízről örökre elűzze. Vagy legalábbis némelyest tompítsa.

Maga az építkezés tudvalevőleg évekig eltartott. A köveket eleve oda kellett cipelni valahonnan, sok áldozatos munkát ölni bele, akár emberéletet. Mert gyakorta mintha valóságos átok ült volna a projekten, de aztán végül ott állt a kezdetétől fogva legendák övezte, ugyanakkor nagyon is valóságos, győzedelmes híd. A történelem szemtanúja és sok szörnyű történelmi atrocitás későbbi közvetlen elszenvedője.

Ivo Andrić minden keserű csalódása ellenére utolsó pillanatig szentül látszott hinni a jugoszláv testvériség-egységben, miként valamiféle menedékben

A róla szóló leghíresebb irodalmi műben – Ivo Andrić: HÍD A DRINÁN című, 1945-ben szerb-horvátul megjelent regényében – olvasható az elbeszélés jelenében, Csuka Zoltánunk jeles fordításában, hogy ott áll az a tizenegy széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekből épült nagy híd.

Kapcsolódó cikk

„ZÉZNEK”: Terjednek az oroszok iránti szimpátiát kifejező zászlók és graffitik Boszniában

S mint alapzatból, ebből a hídból nyílik legyezőszerűen az egész hullámos völgy, a völgyben pedig Visegrád, a kaszaba, vagyis kisváros; a dombok hátán lapuló falucskák, szántóföldek, legelők és szilvások árkokkal, sövényekkel barázdálva és erdőcskékkel, ritkás fenyvesekkel telehintve.

Ha innen, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld Drina folyna és áradna szét, hanem ez az egész verőfényes és szelíd térség, mindazzal, ami rajta van, s a fölébe boruló déli égbolttal együtt. – Angyali kép, amelyet a történelem véráradata fröcskölt minduntalan össze – fűzzük hozzá némi viszolygással.

Mert miként azt írta-hitte-mondta maga a boszniai születésű szerző (meg ahogy a Déli végek regényes irodalomtörténetében is olvasható, vagy a Kossuth Rádió egyik régi, róla szóló sorozatában mottóként hallható): – Senki sem tudja, mit jelent két világ peremén születni és élni. Egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, nélküle annak, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, és közeledjék egymáshoz.

Kapcsolódó cikk

A Crvena Zvezda keménymagja jelképesen elfoglalta a Drinán átívelő műemlékhidat

Úgy tűnik, máig roppant találó megfogalmazás, Ivo Andrić halála után ötven évvel is. Súlyos megállapítás attól az embertől, Nobel-díjas írótól, aki minden keserű csalódása ellenére utolsó pillanatig szentül látszott hinni a jugoszláv testvériség-egységben, miként valamiféle menedékben, és valószínűleg sosem gondolta, hogy az az ő halála után x-mennyiségű évre rá, minden elrettentő történelmi példára fittyet hányva, szörnyű előzményektől nem zavartatva fog csúfos véget érni.

Azután hogy az ő visegrádi szobrát fölülről simán leszarta valaki. (Mert, ugye: mindig akadnak szép számmal elképesztő mutatványokra képes embertársak e kerek, minduntalan meg-megújuló, friss ropogós ruhát öltő „táncos léptű” világban.)