BALK.High.Art: Öt férfi és egy nő – a Duna parknál

Talpalatnyi Párizs a pesti dzsuvában – ezzel a szimpatikus, lélekemelő mondattal indította útjára 2004-ben Wehner Tibor művészettörténész a legendás párizsi Magyar Műhely megnyíló galériáját a magyar főváros Akácfa utcájában. A galéria most is üzemel. Számunkra kimagaslóan, következésképp balkonszerűen érdekes, hogy tavaly októberben azon a helyen rendezték meg a MŰVÉSZET HATÁR NÉLKÜL c. kiállítást, amelyen csupa olyan alkotó szerepelt, aki a volt Jugoszlávia területéről származik, ezen belül így vagy úgy, de erős szálak fűzik a Vajdasághoz.

Fenti eseményről anno úgy tudósított a szerb sajtó, hogy arra a Szerbia Híd elnevezésű projekt keretében került sor, pontosan a budapesti Art Market Nemzetközi Kiállításon. Részvevői név szerint: Bálind István, Milorad Krstić, Ladik Katalin, drMáriás, Siflis András & Szombathy Bálint. És akkor most itt ennyi is lehetne csupán, ha a dolog nem folytatódott volna. Valószínűleg Sava Stepanov kurátor ötletének köszönhetően Újvidéken is meglett ugyanez, mégpedig az ottani Vajdasági Múzeumban. Ugyanazokkal a művészekkel, ha nem is a fenti sorrendben. Plakátján emitt elsőként a hölgy szerepel, az urak utána következnek, de ez mit sem változtat az esemény lényegén. Ott: a bús oboa-hangú noviszádi hattyúk szomszédságában, ahol pár évvel ezelőtt kóbor ebek valóságos vérfürdőt rendeztek a Hattyúk tavánál.

Sajnos, az időben kissé megcsúszott kiállítás már így is bezárt. Aki nem nézte meg, visszacsinálhatatlanul lekéste, ám morzsáiban elcsípheti még itt: a mi szorgos kis műimádó Művészeti Balkonunkon. Lelkünk tornácán. (Távoli asszociációként: Dunának-Szajnának egy a hangja, az alkotói személyiségekhez fűződő majdnem SZABAD ASSZOCIÁCIÓK pedig lejjebb!)

1. LADIK KATALIN (Újvidék, 1942–) Élhetek az arcodon? Arcomod arcodon, vagy hogyan is? Arcodon arcomomon, hm… De az egy másik vers, mint melyik is? Hm… Ha nem is idéztük netán pontosan, lényeg, hogy három nőszemély van ott egy Arcban. Egy Arc mögött, egy harcban. A Szerkesztőnő, az Üvegezőnő és a Művésznő. Látszik, nemde? Az újvidéki, a budapesti és a szigetlakói én vándorútja. Közben jönnek-mennek a kis piros buldózerek, kattog a hétfejű varrógép, a Telepen legelésznek a kecskék. Vitorlák kibontva, Hvár mindig vár. – Ezek a kedvenceim. Stb. Nem mellékesen Kati itt már eléggé foglalkoztatott asszony, itt minálunk. Is.

2. SZOMBATHY BÁLINT (Pacsér, 1950–) Art Lover, a hithű avangárd figura, megvan még? Jól van még? Az a kedves ikertestvér. Meg a Roška Jan, uzgajivač kunića. Ő is pacséri? Vigyázni kell, mert a nyulak kirágják az idő textíliáját, olyan gyökerek. És aztán meg hogy van kedves barátunk, Monthy Cantsin? A neoista, nem pediglen titoista lángoló gőzvasaló a függöny drapériája mögött, akinek amúgy drót ruhaakasztó antenna van a fején, s örökké hatot mutat az órája. – To be is to do, to do is to be… vagy ilyesmi. (Sziveri János meg ezt írta: leegyszerűsödünk, mint az öreg Kassák, de nem volt ideje annyira leegyszerűsödni.)

3. BÁLIND ISTVÁN (Ada, 1953–) Labdazsonglőr. Védjegyalkotó. Egy férfi, aki tulajdonképpen szakállas nő krisztusi pózában mutatkozik, az az öt labda meg – tkp. – öt férfi ügyes jelképe. Pista rendkívül skót, még az ecsettörlő rongyokat is műalkotásnak nézi, s hajlandó ettől a nézetétől nem tágítani. Elviszi őket meg a többit akár az őrült távoli Los Angelesig. A Kieselbach szerint – ugyancsak – Ő egy híres magyar festő, grafikus, de szerintünk is így van. No problem. És ő is foglalkozik performansszal meg videoművészettel, amúgy módjával rázza a rongyot. Vagy a fene tudja.

4. KRSTIĆ MILORAD (Dornberk, 1952–) Legtöbben valószínűleg úgy ismerik, mint Ruben Brandt pszichoterapeuta édesapját. Azét, akit mint a nagy elődöt, Sigmund Freudot, jómagát is hajmeresztő rémálmok gyötrik. Fixa ideája, hogy ha a négy általa erősen befolyásolt páciense ügyes képlopással megszerzi számára a rögeszmévé vált híres festményeket, akkor talán kevésbé lesz gyötrő a maradék élet. Milorad, aki szerint biztos, hogy több szem többet lát, legutóbb Szentendrén állított ki, azzal a kiállítással szerepelt legalábbis a BALK.High.Art reflektorfényes színpadán. Közben hogy volt-e ott betörés, abban a szentendrei malomban, nem tudjuk. Amúgy Krstić szabadon szörföl a művészeti referenciák között. Úgy sorakoztat fel jelentős művészeket és műalkotásokat, varrja át őket filmes, festészeti és építészeti utalásokkal, hogy elmosódnak a műfaji határok. Az eredmény egy univerzális művészi önarckép, egy eddig ismeretlen portrétípus, amely leginkább a művészeti manifesztumokkal rokonítható.

5. drMÁRIÁS /BÉLA/ (Újvidék, 1966–) Ő az, aki egy népes csoportképbe ügyesen beleapplikálta egyik kiállítótársát, ezzel mintegy multiplikálva a témát. Ő az, aki időnként szaxofon v. valamely fúvósizé helyett pipát dug a szájába, érdekes arcok után nyomoz, majd megfesti azokat. Úgy, hogy az gyakran a betiltás felé taszítja a jobb sorsra érdemes művet. Szikrázik minden, bógte! És Béla, a Tudós Máriás az az ember, akit egyszer letámadt a saját kabátja, mert idegesítette az expresszív minimalizmus, ugyanakkor megfestette kedvenc hollywoodi vámpírunkat is, szintén Bélát, aki kriminálisan beszélt angolul.

6. SIFLIS ANDRÁS (Szabadka, 1955–) Ha a kiállítást követő kocsma után nem estünk össze az utcán, majd kevertünk össze katasztrofálisan mindent, András festette, majd állította ki a V. M.-ben azokat a színes, lándzsaszerű üveghegyeket. Bennük amúgy biztos vannak őskori barlangok, ha nem törtek össze, amelyek őskori falaira ősi állatfigurákat rajzolt az ősember. Olyanokat, amilyenekből a művész kegyessége folytán e sorok írójának is jutott. A művész – úgy fest – olyan, mint aki örökre benne ragadt a gyermekkor boldog őskorszakában. Úgy rajzol, a saját szakállára. Mitikus, szakrális, isteni dolgokat. Hát Isten tartsa!