Magyarok a barlangban – Mića Popović Belgrádban

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Tegyük fel a kérdést: mi köze lehet egy termelési kisregénynek egy családregény végéhez vagy egy sátántangóhoz? Mi közük lehet egymáshoz? Mi a közös bennük, meg – mondjuk – az agyonvert csipkében? Vagy a meztelen bohócban, inkább. Vajon mi?

Az egyszerű válasz úgy hangzik, hogy szerzőik mind Vilenica-díjat nyertek valaha az évek során, így némi költői szabadsággal élve: mindannyian bevésték nevüket annak a szépséges szlovén csipkebarlangnak az emlékezetébe, ha már a falaira nem is írhatták rá ugyanazt. Esterházy Péter, Nádas Péter, Krasznahorkai László, legutóbb Tolnai Ottó vehette itt, illetve vehette át amott ezt a kiemelkedő irodalmi munkásságért járó, nemzetközi rangú elismerést, amely pl. Milan Kunderának is kijárt anno, majd némi ünneplés után – ahogy az már lenni szokott – mehetett haza. (Ő például viszonylag új országhatárokon át.)

– Ám mi az, amiben T. O. – így kapásból – jócskán elüt a többitől?

Tolnai Ottó

Nos, közismert Nádas Péter ragaszkodása a fotográfiához, jártassága a vizuális szférában, de oly bámulatos kitartással ő sem foglalkozott kimondottan képzőművészettel. Legalábbis tudomásunk szerint nem, amilyen „megszállottsággal” tette ezt hosszú időkön át Tolnai. A MEZTELEN BOHÓC c. esszégyűjteménye 1992-ben jelent meg az újvidéki Forumnál, azonban kiváló szerzőnk képzőművészeti érdeklődésének az is csak kis töredékét képezi. Részecskéjét, holott valahol mégiscsak leszűkült Ottónál a parttalanság, mert kevesebb benne példának okáért Brancusi, mint éppenséggel – társaival együtt – Mića Popović, és földrajzi határai leginkább egykor volt Jugoszlávia belterületére korlátozódnak. A színspektrum kellős közepében csakis az Adria AZÚRKÉKjével, másik végén meg a NULLÁSLISZT fehérjével.

Kapcsolódó cikk

Költő a tetőn, és Bika a diófán

Utóbbi köztudottan úgy világít – még szuroksötétben is –, hogy nagyon vaksinak vagy részegnek kell lenned ahhoz, hogy apád káromkodásaitól kísérten belegázolj ősöd Bruno Schulz-i mesebeli fahajas boltjában.

– Csakis, csakis, csakis: azon a legendás Tisza-parti Kanizsán. (!!!)

Ami viszont az egyik legnevesebb, legsokoldalúbb, mellesleg (vagy nem mellesleg) loznicai születésű szerb művészt, Miodrag Mića Popovićot illeti, róla az a hír, hogy szeptember elején nagyszabású/felhajtású retrospektív kiállítása nyílt a belgrádi Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, a SANU galériájában. Jubiláris alkalommal került sor erre, a művész születésének századik évfordulójára. A kiállítás címe: MIĆA POPOVIĆ – A PERMANENS LÁZADÁS FESTÉSZETE. Néhai Popovićról – aki színdarabot-filmet is rendezett, többek közt forgatókönyveket írt, ezzel együtt a jugoszláv feketehullám egyik legkiemelkedőbb figurája volt – tudni illik, hogy örökké hadilábon állt az éppen aktuális, egykor hosszú időn át titói hatalommal. Nézeteivel anno simán beleillett a rebellis fiatalok Zadari csoport elnevezésű tömörülésébe. A csapatba, amelyik – amennyire csak szusszal és hangszálakkal bírta – lépten-nyomon hangot adott ilyen-olyan elégedetlenségének. Ez persze még abban a viszonylag rugalmas szoc. rendszerben sem maradhatott észrevétlen. Soha így vagy úgy meg nem büntetett, amit emberünk néha megérezhetett a saját bőrén, még ha őt nem is hurcolták el a Goli otokra (Ćomit a Golátyra…), és képeket is eléggé gyakran rendeltek tőle.

Gvozden ideiglenes eltávozásra megy

Felsőbb körökből ugyancsak, viszont ténylegesen kidobták a pártból, ahogy előtte meg az egyetemről, hogy még a börtön fenyegető kapuja is feltűnjön a láthatáron.

Az utóbb elmondottak szövegkörnyezetében érdekes megemlíteni a mellékelt, erősen képregényes beütésű munkát, amely az alkalmi nemtetszés jegyében került ki az egyik távoli jugó versenyen messze partvonalon túlra. Ezek szerint nem véletlenül rúgták oda, ugye, de soha meg nem indokoltan, és nem is ment utána 1 szál labdaszedő sem. Pontosan mi történt akkor és ott, maga a Mester sem tudta egész pontosan. Márpedig történt röviden előtte, hogy mellékelt festményt valójában megrendelték tőle – a fővárosi történelmi múzeummal a háttérben –, mivel nem volt elég szép számban és minőségben munka az 1941. július hetedikei népfelkelésről. Maestro megcsinálta, ám a kép soha nem lett valamiért kiállítva. Josip Broz szólt volna közbe, fene tudná megmondani. A festményt bebunkerozták, hogy csak az idők változásával kerüljön ki onnan.

A „betiltott” festmény

Érdekes az, amit Tolnai Ottó mondott egykor egyik interjújában a Magyar Rádiónak (kérdező: Parti Nagy Lajos), hogy sok barátjuk és ismerősük telepedett le a tengernél. Többüket a legutóbbi balkáni háborúelő vészjósló szerbiai hangulata röpítette le az Adriára, s közülük jó páran kötöttek ki Rovinjban. – Különös – állapítja meg Tolnai –, hogy azelőtt, e helycserés támadás előtt Rovinj (immár nem is Zára) egy másik belgrádi író és festőcsoport kedvenc helye volt. Nevezetesen azé, amelyik az egész véres nemzeti ügyet kifőzte. A jugoszláv elnöki tisztséget is elérő Dobrica Čosić és mások neve mellett ott szerepel Mića Popovićé is. Összefüggésben a SANU háborúra uszító hírhedt Memorandumával.

(Ó TEMPÓRA, Ó MÓRES. VÉGE.)