AKIKET HÁTRAHAGYUNK: Halál Srebrenicában, és halál Harkivban

Egy-két nappal ezelőtt érkezett a hír, hogy az ukrán erők orosz támadásokat vertek vissza az Ukrajna északkeleti részén fekvő Harkiv régióban. Az ukrán védelmi miniszter helyettese szerint az oroszok a Harkiv környéki Kupjanszk felé támadnak. Hozzátette még, hogy bíznak a védőkben, de ott nagyon nehéz a helyzet. Ezek a mondatok semmit nem jelentenek azoknak, akik csak televízióban láttak háborút, de nem kellett attól tartaniuk, hogy aknára lépnek, hogy lesből lelövik őket, vagy hogy elvesztik a szeretteiket. Nem kerülgették Vukovárban a romokat, vagy nem nézték, hogy a szerbek miként telepítik be Srebrenicát, ahol még érződött az ezrével kivégzett bosnyákok után visszamaradt jellegzetes szag. Minden vallásnak más istene van, és más szaga is.

Srebrenicai történet 1995-ből

A szerbek Közép-Boszniából menekült embereket telepítettek be a bosnyákok helyére. Srebrenicát nem lőtték szét, ott nem folytak nagyobb harcok, a bosnyákokat kamionokkal szállították el az ENSZ-erők közreműködésével. Az épületek többsége szinte teljesen épp volt, csak áradt belőlük a jellegzetes szag. De alkalmasak voltak a betelepítésre.

Egy idős szerb asszony ült a Srebrenčanka áruház lépcsőin. Sokáig méregettük egymást, egyikünk sem akart megszólalni. Mindketten tudtuk, hogy azon a nyáron mi történt, nem volt könnyű bármit is mondani. Viszont szeptember volt, Boszniába korán érkeznek a telek.

– Mit keres itt? – kérdeztem végül.

– Ide hoztak – válaszolta ugyanolyan röviden.

– Szerb? – Ez felesleges kérdés volt, Boszniában felismerik egymást az emberek, senki sem titkolhatja el a származását. Ha pedig megpróbálná, a szaga úgyis elárulja.

– Az.

Egy szerb asszony ült a srebrenicai áruház lépcsőin

– Honnan?

– Drvárból.

– Az nem itt van – jegyeztem meg, mert tényleg nem ott van, az ország másik fele, a horvát határ közelében.

– A csomagja hol van?

– Nincs csomagom?

1995. szeptember közepén zajlott a Misztrál (Maestral) hadművelet a boszniai háborúban. A célja az volt, hogy biztonsági ütközőzónát hozzon létre Horvátország és a Boszniai Szerb Hadsereg pozíciói között, és hogy Jajca (Jajce), Šipovo és Drvar városok elfoglalásával veszélyeztesse a boszniai szerbek központját, Banja Lukát. Az egyesített boszniai horvát és horvátországi erőket Ante Gotovina vezette.

– Elhagyta?

– Nem is volt. Ami rajtam van, másom nincs.

A Vihar hadműveletet követően a horvátok előtt nyitva állt az út Banja Luka felé. A szerbek menekültek a térségből, az asszonyt feltették egy teherautóra, és Srebrenicába vitték.

– Vannak gyerekei? – kérdeztem. Egy ideig maga elé nézett, majd úgy válaszolt, hogy fel sem emelte a tekintetét.

– Voltak.

Aki nem járt háborús vidéken, az nem érti, hogy ezek a kérdések maguktól adódnak. Tudjuk a választ, hallottuk a hírekben, láttuk a televízióban, de nekünk azok számok voltak, amelyeket holnap majd újabb számok követnek, esetleg a másik oldalról. A válasz is természetes: mindenkinek voltak gyerekei, esetleg februárig, áprilisig vagy májusig, vagy netalán augusztusig.

Kapcsolódó cikk

A HÁBORÚ NEM ÉRT VÉGET: Etnikai alapú bántalmazás a Drina mentén, à la Srebrenica

– Voltak – ismételte el az asszony, még mindig maga elé nézve, mintha magát nyugtatgatta volna. Akkor kezdtem megérteni, hogy ahol nincs gyűlölet, ott idővel kialakul, és minél tovább tart a háború, annál nagyobb lesz.

– Hány?

Az asszony nem válaszolt azonnal, a jobb lába rángott egy ideig, majd alig hallhatóan mondott egy számot.

– Kettő. Két fiam volt.

Értettem, hogy a múlt idő mit jelent, de akkor még úgy gondoltam, hogy az újságírónak a sebekben is szabad vájkálnia.

– Mi történt velük?

Az asszony lassan rám emelte a tekintetét, mindkét szeme fényesebb és fényesebb lett, de nem sírt.

– Megölték őket – mondta tiszta, szinte csengő hangon, majd két kezét az arcához emelte, nem hajtotta le a fejét, nem görnyedt össze, csak eltakarta az arcát, hogy ne lássa a világot, és a világ se lássa őt.

Harkivi történet 2022-ből

Ez a történet jutott eszembe, amikor meghallottam, hogy Harkivnál nehéz a helyzet. Ez így kimondva, jóformán semmit nem jelent, de ahogyan ráközelítünk a helyszínre, akkor láthatjuk, hogy hús-vér emberekről van szó, akiknek álmaik és isteneik vannak, és más-más szaguk van.

Nem jártam Harkivban, amely körülbelül egy Budapest nagyságú város, most mégis Harkivba megyünk, és Szergej Geraszimov mondja el nekünk, hogy mit jelent ott a háború, és hogy a háborúban nem csak az anyáknak vannak gyerekeik, hanem a gyerekeknek is vannak szüleik, ami még tragikusabb helyzeteket teremt. Geraszimov erről is beszámol a Harkivi napló címet viselő feljegyzéseiben, amelyekben az orosz-ukrán háború első két hónapjába vezet vissza bennünket.

Geraszimov nem csak író, hanem rendező is, ezért ne vegyük tőle zokon, hogy egy filmre is hivatkozik majd.

Akiket hátrahagyunk

Egyre inkább kivérzik az ostromlott város, tömegével szivárognak el belőle lakói. Több tízezren vagy talán még többen gyülekeznek a központi vonatpályaudvar körül. Olyan erősen préselik egymást össze, hogy még a telerakott hátizsákjaik is kilapulnak.

Valaki a padhoz kötözött egy kutyát egy sarokra az állomástól. Az állat napok óta várakozik. Rendes, fajtiszta kutya, de még így sem lehet felvinni egy zsúfolásig megtelt vonatra.

A város Szaltivka nevezetű kerülete szenvedte el a legsúlyosabb csapásokat. Arrafelé elég sok tizenhat emeletes panel található. Ezek közül jó néhányat lebombáztak, tüzérségi csapás érte őket, és olyan károkat szenvedtek el, hogy keresztül lehet látni rajtuk, és tisztán meg lehet figyelni mögöttük az eget, a felhőket és a varjakat. A varjak is repülégepekre emlékeztetnek, különösen, amikor mozdulatlan szárnyakkal, siklórepülésben haladnak. Ha megpillantom őket a szemem sarkából, önkéntelenül is megborzongok.

Sokat megöltek azok közül, akik errefelé laktak, de a többségük elhagyta a várost. Senki nem vihette magával a háziállatait.

Néhány hónappal a háború kitörése előtt éppen Észak-Szaltivkában jártam. Az errefelé lakók barátságosak, és a többségük láthatóan örül, hogy egy ilyen kényelmes, otthonosságot árasztó környéken élhet. Sokan tartottak közülük háziállatokat. Még össze is barátkoztam egy pomerániai törpespiccel. Az élénk narancssárga bundás kutya elég kerekded volt, nagyon mókásan viselkedett, és imádott macskákat hajkurászni. Azon tanakodom, vajon hol lehet most a bundás barátom. Netán még mindig Szaltivka utcáin kóborol, éhesen, halálra váltan, minden egyes alkalommal lekushadva, ha meghallja a robbanások zaját? Egyáltalán életben van még?

De nemcsak kutyák vannak azok között, akiket nem tudunk magunkkal vinni, hanem emberek is. A szomszédban lakó asszony nyolcvan év körül jár. Egész életében orvosként dolgozott, de mostanra szép lassan elvesztette az eszét és az emlékeit. Engem még felismer, és azt is tudja, hogy háború van, de máskülönben olyan fogalmatlan, mint egy újszülött. A legkisebb zajtól is fejfájása támad. A háború előtt mindennap elment sétálni, most pedig nem érti, hogy miért nem mehet le a lépcsőn, és miért nem járhat egyet a ház körül. Nem tudja, hogy kijárási tilalom van. A lányának nehéz döntést kell meghoznia: vagy elmenekül a városból, és hátrahagyja az anyját meghalni, vagy itt marad, és azt kockáztatja, hogy vele hal. Kicsit olyan ez, mint Sophie választása, habár egyszerűbb annál, ugyanis a legtöbben, akiknek idős rokonaik vannak, végül úgy döntenek, hogy Harkivban maradnak. Számukra ez magától értetődő.

De nem mindannyiuk számára. Azokban a szétlőtt szaltivkai panelekben még mindig laknak néhányan. Többségében idős és mozgásképtelen emberek, akiket hőn szeretett fiaik és lányaik hagytak hátra. Nekik is Sophie választásával kellett szembenézniük, és ők így döntöttek.

Mostanra (2022 márciusa) hatszázezren hagyták el Harkivot. Ez a városban élő népesség egyharmada. A másik kétharmad még mindig itt van, csendben, de sziklaszilárdan.