A DÖNTÉS NAPJA: Aláírás és izoláció között választhat Szerbia és Koszovó

Újabb fordulójához érkeztek a koszovói-szerb tárgyalások, a fő kérdés, hogy ma (február 27-én) aláírásra kerül-e bármiféle megállapodás Brüsszelben, ahol Aleksandar Vučić szerb elnök és Albin Kurti koszovói miniszterelnök előbb külön-külön találkozik Európai Unió közvetítőivel, majd várhatóan közösen is tárgyalnak hármasban vagy négyesben Miroslav Lajčák uniós balkáni megbízottal és Josep Borrell biztonságpolitikai és külügyi biztossal. Egyelőre az sem világos, hogy mit kellene Vučićnak és Kurtinak aláírnia, és hogy ezt milyen felhatalmazás alapján tennék meg.

Aláírásra ösztökélés

A két érintetett nem sokkal ezelőtt még tárgyalni sem volt hajlandó egymással, ám az erős diplomáciai tevékenység, az ukrajnai háború miatt megnövekedett nyomás, valamint az Egyesült Államok és egyes európai vezetők erőteljes kiállása rákényszerítette Vučićot és Kurtit arra, hogy ismét tárgyalóasztalhoz üljön, és netalán eljusson a végkifejletig, de ezzel a gondolattal egyelőre bánjunk óvatosan.

Merthogy azt sem tudni, hogy mi kerülhet aláírásra, és az sem teljesen világos, hogy milyen következményei lesznek annak, ha a két érintett közül valamelyik nem írja alá a felkínált dokumentumokat.

Ennek minden vonatkozásával sem a szerbek, sem a koszovói albánok nem lehetnek tisztában, a közvélemény körülbelül annyit tud erről, hogy a “politikai nyugat”, az Egyesült Államok és az Európai Unió arra készül, hogy “jutalmazza a jókat, és büntesse a rosszakat”, így az érintetteknek – balkániasan szólva – a “bot és a sárgarépa” között kell választaniuk.

Vagyis – képletesen szólva – vagy megy a csacsi a sárgarépa után, vagy ráhúznak a bottal a fenekére. A nyugati ígéretek szerint a sárgarépa a gyorsabb európai integráció és a nyitás a világ felé, a bot pedig a teljes izoláció, az utóbbinak a réme inkább Szerbiát fenyegeti, a “balkánian nyugatias” koszovóiakkal szemben.

Egyelőre az sem világos, hogy mekkora a szerb elnök és a koszovói miniszterelnök mozgástere a koordinált nyugati nyomás közepette, van-e módosítási, tárgyalási, vagy legalább hozzászólási lehetőségük a felkínálásra kerülő dokumentumhoz, amelyet alá kell írniuk, és amely várhatóan csak a feltételezett aláírást követően kerül nyilvánosságra.

Mindkét fél, Belgrád és Pristina is meghúzta a maga “vörös vonalát”, amelyet nem kíván átlépni, és ez némileg bizonytalanná teszi a mai tárgyalások kimenetelét.

Koszovói albán részről ez a Szerb Községek Közösségének elutasítása, legalábbis olyan formában, ahogy azt a szerbek elképzelik, és ahogy azt az eddig aláírt dokumentumok felvázolták.

Szerb részről továbbra sem fogadják el Koszovó függetlenségét, és ezzel összefüggésben a 2008-ban nyugati támogatással létrejött ország ENSZ-tagságát, miközben követelik a fent említett koszovói szerb önkormányzati szövetség létrehozását, de nem úgy, ahogy azt a koszovói albánok és a “politikai nyugat” szeretné.

Itt megjegyzendő, hogy a koszovói válság kapcsán az amerikaiak kicsit revideálták a Daytoni Szerződést, abban az értelemben, hogy nem engedik a boszniai Szerb Köztársasághoz hasonlóképződmény létrejöttét Koszovóban.

Az álláspontok tehát jottányit sem közeledtek, miközben Szerbia egyre súlyosabb helyzete került, a jelenlegi geopolitikai körülmények közepette aligha játszhatja ki az orosz kártyát, ha egyáltalán még van ilyen, miközben a koszovói albánok könnyebb szívvel fogadhatják el az amerikai & európai feltételeket, bár ők is fanyalognak a Szerb Községek Közösségének “kötelező” létrehozása miatt.

Az a napnál világosabb, hogy külföldi nyomás nélkül nem oldható meg ideig-óráig a koszovói válság, viszont felmerül a kérdés, hogy mit lehet lenyomni az egyik vagy a másik oldal torkán, anélkül hogy ne kezdenének öklendezni az érintettek.

Kurti bizakodó, Vučić súlyos terhet cipel

A koszovói miniszterelnök a mai tárgyalásokkal kapcsoltban bizakodó, ugyanakkor “elvárja a koszovói-szerbiai párbeszéd közvetítőjétől, hogy ragaszkodjon az európai javaslathoz, és ne az egyik oldal érdekeire összpontosítson”, vagyis virágnyelvről lefordítva, ne a koszovói szerb községek létrehozásán rugózzon.

– A hétfői napot követően tudni fogjuk, hogy hányadán is állunk

– fogalmazott Kurti, aki kiemelte, hogy rendkívül optimista abban a tekintetben, hogy a Koszovó és Szerbia közötti végső megállapodást az év végéig aláírják, de azért feltette a régi lemezt is.

– Szükségünk van a nemzetközi közösség jelentős részvételére, de Belgrádnak el kell határolódnia a múlttól, vagyis (Slobodan) Miloševićtől, és a jelentől, vagyis a despotikus Putyin elnöktől

– jelentette ki a koszovói miniszterelnök, aki kitart a kölcsönös elismerés gondolata mellett, amit Belgrád egyelőre nem hajlandó elfogadni.

Azért csak egyelőre, mert az idő és a geopolitikai helyzet nem Szerbiának dolgozik, a belgrádi vezetés ugyanis nem támaszkodhat Oroszországra sem gazdasági, sem katonai értelemben.

Nem csak azért, mert Oroszország most az ukrajnai háborúval van elfoglalva, hanem azért sem, mer Szerbiát NATO-országot veszik körül, amelyek valóban elszigetelhetik, ha azt Washingtonban vagy éppen Brüsszelben úgy akarják.

A szerb gazdaság egyébként is Európától függ, legfeljebb az energiabeszerzés területén merülhetnek fel problémák, de épül már a szerb-bolgár interkonnektor, amely kiválthatja az orosz gázt, és Brüsszel már adott pénzt Szerbiának arra, hogy megerősítse az “energiahelyzetét”.

Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a szerb hadseregben rengetek az orosz fegyver, miközben a szerb légierőben hadrendbe állított MiG-21-es és MiG-29-es harci gépek “egyrészt kiöregednek, másrészt pedig kopnak”. Ezért vásárol most “összevissza módon” mindenféle fegyvereket a szerb vezetés.

Az orosz hadiipari termékek beszerzése, feljavítása vagy szervizelés az ukrajnai háború miatt lehetetlenné vált, ugyanakkor a nagy pénzeket termelő szerb hadiipar is megbénulhat, ha Szerbiát a környező NATO-országok elszigetelik, és esetleg megakadályozzák a szerb fegyverexportot.

Nyilván ezer más meggondolás is lehet még, de ennyiből is látható, hogy Szerbia nemigen “virgonckodhat”, mondjuk úgy, hogy kényszerhelyzetbe került, két út van ugyan előtte, de az egyik járhatatlan.

A szerb elnöknek ugyanakkor számolnia kell a népharaggal is, amelyet nyilván az oroszok is igyekeznek majd gerjeszteni, de Aleksandar Vučić diktatorikus jegyeket mutató rezsimje ezt minden bizonnyal képes megállítani, miután a szélsőjobboldali csoportok jó részét eddig is ellenőrzése alatt tartotta, a többiek pedig nem képeznek akkora erőt, hogy részben propagandával, részben fenyítéssel ne lehetne féken tartani őket.

Mindenek után meg kell azt is jegyeznünk, hogy a most előállt helyzetért Aleksandar Vučić maga is erősen felelős, és a jelek szerint eljött az idő, amikor a kilencvenes években tanúsított politikai magatartásáért benyújtják neki a számlát, merthogy a történelem nem Szerbia bombázásával kezdődött, ha a szerbek – Vučićtyal az élen – az előzményekről hajlamosak is megfeledkezni.