REGÉNYDARABOK: Farkas Geiza különös házassága

A cikk meghallgatása

A BALK többször is foglalkozott azokkal a művekkel, amelyekben Várady Tibor feltáratlan emlékek nyomába ered, gyakran több, mint száz évet is visszanyúlva az időben. Az “idő meghajlítása” nem könnyű feladat, Várady azonmban mégis kísérletet tesz rá, miután gazdag családi hagyatékkal áldotta meg sors, amelyekből felsejlik Farkas Geizának, Kiss Ernő aradi vértanú dédunokájának az alakja. Most az ő házassága körüli tétovázást leshetjük meg egy párhuzamos történtettel összefűzve, és mindkettőből leszűrve a következtetést, hogy a házasság komoly dolog, nem szabad elsietni, legyen akárhány éves is a delikvens. Köszönjük Várady Tibornak, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a történetet néhány további “időhajlítási kísérlettel” együtt, amelyek a mellékelt linkre kattintva tölthetők le. Egyúttal gratulálunk a Szirmai Károly Irodalmi Díjhoz, amelyet a Népellenes mosoly és a Mi legyen a bronz utazóórával? című könyveiért ítéltek oda neki a Vajdaságban.

Farkas Geiza házasságáról annyit tudok, amennyit a válóperes iratok tükröznek. Ehhez talán még hozzátehetek egy jóslatot, melyet egy asztrológus készíthetett. De itt bizonytalan talajon mozgok. A jóslatokhoz kevésbé értek, mint a periratokhoz. Meg itt van az is, hogy nem vagyok benne igazán biztos, hogy Farkas Geizára vonatkozik-e a jövendölés. Két Farkas Geiza vonatkozású iratcsomó között találtam meg egy másik jóslattal együtt. Ez a másik egy teljes szöveg öt kézzel írt oldalon. Az asztrológus alá is írta: Graf Ede. Hogy kinek a sorsát jósolta meg, az nincs odaírva, de kikövetkeztethető. A szöveg első mondata egy azonosítás: “Férfi, született 1901 november 15-én d. u. ½ 4 Nagybecskerek.” Ez pontosan Ernő nagybátyám. Abból a jóslatból, amit itt be szeretnék fűzni, sajnos hiányzik a kezdőlap. Így nincsen születési dátum sem, mely eligazíthatna. A megmaradt papírlapokon azonban vannak észrevételek, melyek Farkas Geizát sejtetik – és támaszként itt van még az a tény, hogy két Farkas Geiza-iratcsomó között találtam. Vélhetően ezt is Graf írta. Ezúttal a neve nincs ott az írás végén, de a kézírás hasonlít az övére. Amikor Graf (ha ő volt) jósként leírta, hogy mit fog hozni a sors, akkor az volt a kérdés, hogy tényleg így lesz-e. Ez a kérdés most valamennyire háttérbe szorult, kérdéssé vált viszont, hogy kinek a sorsáról volt szó.

A Farkas Geiza-iratok között talált jóslat zárósorai kitérnek a házasság kérdésére is.

Tehát (a jóslat szerint): “Házasságkötés nem valószínű.” A jós leírja azt is, hogy annak, akinek jósol, sok a külföldi kapcsolata, intelligens, zárkózott, nyelvtehetség, “érzéke van a rejtett és megoldandó kérdések irányában”. Ez mind Farkas Geizára utal. Ha tudnám, mikor született a jóslat, akkor azt is tudnám, hogy a jósnak sikerült-e mindezt előrelátnia, vagy már akkor is tudvalevő információk voltak, amikor megfogalmazta jövendölését. Vannak a szövegben olyan előrelátások is, melyekről tudom, hogy nem következtek be. Például a diplomáciai pálya, melyhez tehetsége van, vagy a katonai pálya “teoretikus része”.

Lehet, hogy a jósnak igaza volt abban, hogy nem valószínű a házasságkötés. Mégis sor került rá. Farkas Geiza akkor negyvenkilenc éves volt.

Farkas Geiza

Ha nagyapám is értett volna a jósláshoz, talán pontosabban látta volna Geiza jövőjét, mert előnyösebb helyzetben volt. Több támasza volt a jövőlátásban, mint Grafnak (az igazi jósnak). Az történt ugyanis, hogy Geiza leendő felesége nagyapám ügyfele lett 1921 januárjában. Ez külön ügy volt, az iratokat nem a Farkas Geiza-iratcsomókban találtam. Az első dokumentum egy ügyvédi meghatalmazás, melynek a dátuma 1921. január 7. Eleméren írták alá, és B. Ilona az ügyfél neve. Nem hiszem, hogy nagyapám jövőbeli Geizánét látott volna benne. Az sem biztos, hogy Ilona egyáltalán szóba került akkoriban Geiza és nagyapám között. Ha mégis igen, ennek az lehetett az oka, hogy B. Ilona néha vendégként töltött néhány napot eleméri ismerőseinél. Tehát volt valamilyen eleméri kapcsolata. Egyébként Pesten lakott, a leveleiben ott áll, hogy a címe IX. kerület, Lónyai utca 25. Bánáti kötődés az apja révén alakulhatott. Ilona apja, B. István, Dél- Bánátban volt megyei ügyész. 1921-ben nem élt már, de maradtak követelései. Egy Pancsova környéki községet (Dolovát) képviselt korábban Banyás György és 256 társa ellen. Az alperesek mind dolovai lakosok voltak. A háború alatt folyt a per, de leállt, mert az alperes ügyvédje (dr. Sajóvíz Sándor) hadbavonult. Ingatlanügyről volt szó. Járt volna ügyészi költség és tiszteletdíj, de közbejött a világháború, és összezavarta a dolgokat. Vitatottá váltak egy korábbi ország ügyészének járó pénzek, és bizonytalan volt az is, hogy ki lett-e annak idején fizetve valamilyen előleg. 1921. március 3-án B. Ilona Pestről ír levelet. Ebben látom, hogy francia származású anyja is színre lépett. A levélben ott állnak ezek a sorok is:
“A franciák pártfogás alá vették ügyünket. Értesültünk, hogy Franciaország minisztere, azaz a belgrádi francia miniszter személyesen járt el érdekünkben, a szerb hatóságok jóindulattal foglalkoztak a kérdéssel és hiszem, hogy a megye is meg fogja nemsokára kapni a reánk nézve kedvező sürgető utasítást.”

Tehát a francia anya elment a “belgrádi francia miniszterhez” (a nagykövet vagy a konzul talán pontosabb megjelölés lett volna), és várható volt, hogy az akkor frissen virágzó szerb–francia barátságnak hozadéka lesz a dolovai ügyészköltségek kérdésében.

Az iratokban azt látom, hogy mégsem francia közbejárás nyomán alakultak a dolgok. (Lehet, hogy sikeréről beszélve az anya mondott a valóságnál valamivel többet a lányának. Az is lehet, hogy a követségen úgy látták, hogy ígérettel lehetne a leggyorsabban lezárni a beszélgetést.) Az ügy folytatódott. Más folytatás is volt. Farkas Geiza perirataiban azt látom, hogy a francia kapcsolat későbbi jogvitákban is szerepet kapott.

Egyébként biztos vagyok benne, hogy a döntés előtt Geiza nemcsak jósokkal, hanem filozófusokkal is konzultált. Míg azon töprengett, hogyan folytatja az életét, Kierkegaard-hoz fordulhatott, aki könyvet is írt Vagy- Vagy címmel. Sőt, ebben az Eksztatikus előadás című fejezetet pontosan Geiza kérdésével indítja – és válaszol is rá. Kierkegaard szerint: “Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod.” Geiza ehhez tartotta magát.

1922-ben Farkas Geiza két sorsdöntő egyezséget kötött. Május 7-én megkötötte Nikolics Bátóval a szentmihályi ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződést. Körültekintően és óvatosan fogalmazták meg az egyezséget. A szerződő felek arra is kitértek, hogyan történjen a vételár kifizetése, ha netán újabb államterület-változás állna be (és ennek következtében más pénzzel kellene fizetni Szentmihályon, Eleméren és Becskereken). Aztán hat hónap múlva, 1922 novemberében Geiza újabb egyezséget kötött. Ez eljegyzés volt. Ezúttal is voltak óvatos, körültekintő lépések – de már az egyezség után. Tehát későn. Egy hónap elteltével Geiza vissza akart lépni, de a mátka és a mátka anyja ezt lelkiismeretlen gesztusnak minősítették. Geiza nem akart lelkiismeretlen lenni, és nem lépett vissza. Mutatkozott még egy kis esély, amikor B. Ilona, a leendő feleség, Geiza feljegyzése szerint, “[e]gyszer pityergő hangon azt mondta: Nem akarok Jugoszláviába menni.” Geiza ezúttal úgy látta, hogy most tiszta lelkiismerettel is visszakozhat, és közölte, hogy ő pedig Eleméren akar maradni. Ez viszont nem szakadást hozott, hanem csak témaváltást. Ilona többé nem emlegette a pesti vagy eleméri opciókat.

Geiza és Ilona tulajdonképpen falun ismerkedtek meg, amint ezt Geiza feljegyzi: “egy falusi szomszéd házában, ahol hosszabb ideig vendégeskedett”. Amint ezt az akkor írt versekből, novellákból, újságcikkekből és a válóperes beadványokból látom, párválasztási esélyek Becskereken is adódtak. Pesten is akadtak nők. Eleméren sem csak a vendégségbe jött hölgyek tűntek érdekesnek. És míg folyt az élet, voltak olyanok is, akik férjhez szerettek volna menni, voltak, akik haboztak, és voltak, akiknek a párja habozott. Ez később is így volt. Pontosan negyven évvel Geiza eljegyzése után egy kortársam a tanácsomat kérte, arra a tényre hivatkozva, hogy nemrég jogász lettem, most már ismerhetem a dolgokat. Ő is akkoriban diplomázott, mérnök lett. M-mel indult a neve, Milannak fogom nevezni. A Rózsa kávézó kerthelyisége felé tartottunk a délutáni órákban, és a főtéren (ahol akkor már nem Kiss Ernő, és nem is egy szerb király, hanem Žarko Zrenjanin partizán néphős szobra állt) összefutottunk egy vízipólózó társunkkal. Rég nem találkoztunk, nem lehetett csak úgy köszönni és elválni, így Milan őt is meghívta. A kertben kevés volt a vendég, a vacsora ideje még odébb volt. Zene sem szólt. Egy kényelmes hatszékes asztalt választottunk. Mindhárman spriccert rendeltünk, a vízipólós inkább csak a megfigyelője volt a beszélgetésnek. A téma egy eleméri lány volt. Bölcsészetet végzett. Én is ismertem, de Milannak olyan kapcsolata volt vele, amelynek elemzésébe egy jogászt is be akart vonni. Az éppen mérnökké lett barátom egy különös mondattal vezette fel a tényfeltárást. Elmondta, hogy az eleméri lány (Draganának fogom hívni) másfél évvel idősebb nála, tehát közelít a huszonötödik évéhez, tetszik neki a posztmodern irodalom, és úgy látszik, hisz a poszttermészetes megtermékenyítésben is. A háttérhez tartozott, hogy a barátom olyan közeli kapcsolatba került Draganával, hogy felvetődött az házasság lehetősége. De közben aggályok is felmerültek benne. Ott volt például a posztmodernizmus. A vízipólós meg én időről időre kortyolgatva ittuk a spriccert, Milan is így kezdte, de aztán egy fél poharat radikális gesztussal fenékig ivott, majd ezt mondta: “Mi lesz, ha elveszem feleségül, és aztán egyszer otthon, a nappali szobánkban vagy a hálószobában, úgy kezd beszélni, mint az a Borges, akit állandóan emleget?!” Lenéző rosszallással ejtette ki a Borges nevet, széttárt kézzel érzékeltetve a kérdés súlyosságát. Meg is ismételte, két külön érzékelhető szódarabban: “Bor-ges”, hogy még inkább feltárja, milyen hülye név ez. Ebben a témában nem tudtam szaktanácsot adni, a vízipólós is hallgatott. De amúgy sem jutottunk volna szóhoz, mert Milan rögtön folytatta. Mondta, hogy Draganánál sejt egy másik posztizé dolgot is. Tegnapelőtt ugyanis együtt voltak Milan lakásán, szép volt inni és beszélgetni, de amikor az ágy felé mentek, Dragana azt javasolta, hogy Milan ne használjon óvszert, mert most már a közös jövő felé kell indulni. Milan mondta, hogy már előkészítette, beszéljenek erről a lehetőségről inkább máskor. Dragana nem erőltette a dolgokat. Viszont amikor felkeltek, elkérte, és magához vette a használt óvszert, szalvétapapírba csomagolta, és betette a táskájába, amit a vállán hordott. Milan elmondta nekünk, hogy ő akkor csak mosolygott, de később beugrott neki az a kérdés, nem poszttermészetes megtermékenyítést fontolgat-e a posztmodern gondolkodású barátnője. Ezen a ponton a vízipólós is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és javasolta, hogy váltsunk spriccerről pálinkára. Ezt meg is tettük. Utána tőlem vártak választ. Nem igazán tudtam, mit mondjak. Abban az időben kezdtem megismerni Derrida nevét, ő nagyon otthon volt a posztmodern izék világában, de szerintem még ő sem tudott volna Milannak mindent megmagyarázni. (Egyébként a neve sem tetszett volna Milannak.) Valamilyen fiskális válaszom persze, volt. Mondtam, hogy nem lehet tudni, hogy amit Dragana tett, valamilyen posztmodern pajkosság volt csak, vagy egy célirányos lépés. Azzal folytattam, hogy akármi is forgott Dragana fejében, most már nem lehet sokat tenni. Ha Dragana elért egy poszttermészetes megtermékenyítést, ennek a megszakítására a jog nem tudja kötelezni. Milan még megkérdezte, hogy köteles lenne-e elvenni Draganát. Itt biztosabb talajon mozogtam, mondtam, hogy nem. Javasoltam, hogy vonja be egy orvos ismerősünket annak a mérlegelésébe, hogy van-e esélye az ilyen formabontó megtermékenyítésnek, és mondtam, hogy talán beszélnie kellene Draganával. Ezt a – valószínűleg legracionálisabb – javaslatot a vízipólós is támogatta.

Mielőtt Újvidékre költöztem volna (és mielőtt hétvégékre és ünnepekre szorítkozott volna a szokásos otthoni tartózkodásom), néhányszor találkoztunk Milannal a becskereki főtéren. Kiderült, hogy mégsem következett be a gyermekáldás. Később már nem nagyon találkoztunk, nem tudtam meg, hogy házassággá alakult-e Dragana és Milan kapcsolata. És közben a posztmodernizmus is egyre ismertebb lett. Lehet, hogy egy idő után Milan is megbarátkozott a Borges és a Derrida névvel.

Farkas Geizát biztos nagyon érdekelte volna a posztmodernizmus, ha megéri. Dragana és Milan történetét viszont vonakodtam volna neki elmesélni. Akkor sem lett volna könnyű szóba hozni, ha mondjuk kortársak lettünk volna. Amint ez a leveleiből, az írásaiból, a felesége leveleiből, az anyósa szavaiból és a találgatásokból kirajzolódik, túl sok volt benne a visszafogottság, nemigen tudott volna egy ilyen sikamlós történethez csatlakozni. Látom, hogy lehetett ugyan benne érdeklődés a nők iránt, de a közeledés küszöbén rendszerint leállt, hogy társadalmi-lélektani szempontból is elemezhesse, amit érzett – és közben lekésett. Aztán jött B. Ilona, aki akkor harmincnyolc éves volt, és átvette a kezdeményezést. Az eleméri találkozó után levelezni kezdtek. Színre lépett Ilona özvegy édesanyja is, aki francia származású volt, ezért Geizával franciául kommunikált. Amikor Pesten találkoztak, Ilona sok eseményt szervezett, Geiza tudta, hogy már negyvennyolc éves, hogy a családjában eddig (a beteg bátyján kívül) mindenki megnősült vagy férjhez ment, tudta, hogy azok a barátai is megnősültek, akiket nagyra tartott. Ilona többször is megemlítette a lehetőséget, és 1922. november 22-én egy városligeti séta során Geiza megkérte Ilona kezét. Ilona természetesen igent mondott. Az anya és a lánya közhírré tették, hogy megtörtént az eljegyzés. Geiza nem vitatta, de habozni kezdett. Akkoriban egészségügyi problémái is voltak. Ekkor következett a sikertelen visszalépési kísérlet, majd fél év múlva, 1923. június 2-án Geiza és Ilona Pesten házasságot kötöttek. Ezt Eleméren mindenki tudta, zömmel Becskereken is. Geiza ekkor negyvenkilenc éves volt, Ilona pedig harminckilenc.