VESZÉLYHELYZET: Putyin Oroszországot újabb Észak-Koreává változtatja

Oroszországban már a demokrácia illúziója is halványul, ahogy a Kreml egyre nagyobb engedelmességet követel minden téren. Ez egyre inkább egy totalitárius állam – írja a londoni Times (The Times) hétvégi számában Mark Galeotti londoni politológus, akinek a napokban látott napvilágot a „Putyin háborúi Csecsenföldtől Ukrajnáig” című könyve. A cikk azzal kapcsolatban íródott, hogy Oroszország november 4-én ünnepelte az Egység Napját, és arról szól, hogy merre tart Oroszország.

Ünnepség parancsra

Az orosz elnök 2005-ben vezette be, állította helyre az Orosz Nemzeti Egység Napját, hogy ezzel helyettesítse az 1917-es bolsevik forradalom régi ünnepét, november 7-ét. Az Egység Napjával arra emlékeznek, hogy az orosz „népi milícia” 1612-ben kiűzte a lengyel-litván megszállókat Moszkvából.

Mark Galeotti szerint ez az ünnep az utóbbi években annak az öngerjesztő, nagyképű nacionalizmusnak a megnyilvánulási formájává vált, amely a moszkvai rezsimet jellemzi. Pénteken azonban az ünnepség másra is utalt: kijelölte az irányt, amelyen haladva a Kreml egy totalitárius, mozgósító állam létrehozására törekszik.

A cikkíró szerint a hivatalos nyilatkozatok hangja ezúttal különösen éles volt, a Vörös tér közelében kifeszített egyik transzparens pedig azt hirdette, hogy „a NATO nem fogja legyőzni az egységes orosz népet”.

Putyin pártja, az Egységes Oroszország ajándékokat gyűjtött, amelyeket a katonáknak és azok családtagjainak küldenek el, a hatóságok „hazafias flashmobokba” kényszerítették az alkalmazottakat, az iskolásokat pedig olyan dalokat énekeltek, amelyekkel a hadsereget magasztalták. Valaki megjegyezte, hogy ez nem az egységről, hanem a kényszerről szól, de a nyilatkozathoz nem adta a nevét.

Miután a múlt havi rendeletekkel hadiállapotot vezettek be az egész országban, az Egység Napja színjátékká silányult azzal a szándékkal, hogy szignalizálja a politikában bekövetkezett alapvető változást: miszerint véget ért az a korszak, amikor az emberek megpróbáltak úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ezt a korszakot Oroszország „kúszó észak-korealizálódása” váltotta fel.

A technokraták megpróbálták állni a sarat a politikai rendszerben növekvő totalitarizmussal, a társadalom militánssá válásával, a gazdaság állami ellenőrzés alá vonásával és az ország elszigetelődésével szemben, de elbuktak.

Visszatérés a totalitarizmusba

Putyin rezsimje több mint 20 éves fennállása alatt a tekintélyelvűség és a tényleges társadalmi részvétel furcsa keveréke volt. Szembetűnő azonban, hogy ez a rezsim milyen gyorsan szabadult meg a demokrácia hamis és hiteles képviselőitől. Eltűntek az úgynevezett „rendszerszintű ellenzéki pártok”, mint például a kommunisták és az ultranacionalista liberális demokraták, amelyek szerepe az volt, hogy a pluralizmus látszatát keltsék, ezek ma már egyre inkább hallgatnak vagy csak simán engedelmeskednek.

A 2024-es elnökválasztás előzetes előkészületei folyamatban vannak, de nem biztos, hogy valaha is megtartják őket, a „veszélyhelyzet” idejére ugyanis felfüggeszthetik az elnökválasztást, mert még az álválasztások is nyújtanak mémi lehetőséget a nyilvános vitákra, a részvétellel kapcsolatos elvárások pedig haragot szülhetnek, és lázadást válthatnak ki.

Mindeközben Oroszországban nincs lehetőség eltérő nézetek hangoztatására, az utolsó független civil szervezetek is lassan megszűnnek, az arcfelismerő szoftvereket használó kamerák pedig nyomon követik a behívó parancsot megtagadókat. Már arról is beszélnek, hogy újra bevezetik a szovjet típusú kiutazási vízumokat, hogy megakadályozzák a mozgósítás elől menekülő tartalékosok tömeges kivándorlását, miután a fegyverbe szólított 300 000 férfi közül minden második elhagyta megszökött az országból.

Az új Oroszország lehangoló módon Leonyid Brezsnyev 1970-es évekbeli Szovjetuniójára fog emlékeztetni, korrupt, gerontokrata vezetéssel, stagnáló gazdasággal, túlméretezett katonasággal, virágzó feketepiaccal és depresszióval küzdő lakossággal. Pedig az a Szovjetunió félelmetes szuperhatalom volt, minden gyengesége ellenére is, a most kialakulóban lévő Oroszország nem lesz az.

Vissza a tervgazdasághoz

Vélhetően a tervgazdaság miatt elszenvedett kudarcok okozták a Szovjetunió vesztét. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy Putyin és legközelebbi szövetségesei arra a következtetésre jutottak, hogy fokozott állami ellenőrzésre lesz szükség az ukrajnai háború megvívásához és a szankciók leküzdéséhez.

A legnagyobb héjának számító Nyikolaj Patrusev, az orosz Biztonsági Tanács titkára, Putyin egyik legközelebbi szövetségese február óta érvel „az orosz gazdaság mélyreható szerkezeti átalakítása” mellett, amely a gazdaság igazodik a háborús igényekhez, és állami kontroll helyeződik azzal a „dermesztő hátsógondolattal, hogy jelentősen szigorúbb fegyelemre” épüljön.

Tavasszal még az olyan technokraták, mint a miniszterelnök, Mihail Misusztyin és Elvira Nabiullina, jegybankelnök meg tudta győzni Putyint arról, hogy ez nem bölcs lépés, és nincs is szükség rá. Mivel azonban világossá vált, hogy a háború sokkal tovább tart a vártnál, úgy tűnik, hogy vesztettek.

A hadiállapottal kapcsolatban közelmúltban kiadott rendeletek lehetővé teszik a kormányzók számára, hogy közvetlen ellenőrzést vezessenek be a vállalatok felett, és katonai felügyelet alá vonják a sztrájkoló munkásokat, tükrözve Patrusev azon vágyát, hogy saját szemével lássa a „jelentősen szigorúbb rendet”. Putyin – szokásához híven – igyekszik beosztottjai mögé bújni – és két új bizottságot hozott létre a folyamat felügyeletére Misusztyin és Szergej Szobjanyin moszkvai polgármestere vezetésével.

Ez gyakorlatilag annak felismerése, hogy ha netalán a háború hamarosan véget is ér, ami nem valószínű, a szankciórendszer fennmarad, és Oroszország belátható ideig még ki lesz zárva a globális gazdaság jelentős területeiről.

A mozgósító állam

Oroszországban a középpontban a párbeszéd helyett a társadalom mozgósítására való törekvés áll. Ezt Szergej Kirijenko, az elnök kabinetfőnökének első helyettese vezeti, akit egykor viszonylag liberális technokratának tekintettek, most azonban héjaként is feltalálja magát.

Miután idén minden iskolában külön tanórát kaptak a „hazafias beszélgetések a fontos dolgokról”, Kirijenko most egyetemi szinten vezeti be az orosz ideológiai oktatást. Egy oktatási kérdésekkel foglalkozó konferencián határozottan kijelentette: a NATO elleni háborút – mert a háború jellegét arrafelé így határozzák meg – az oroszok csak akkor fogják megnyerni, ha a nép egységes lesz. Az orosz embereknek tehát nincs választási lehetőségük. (Vagy egységesek lesznek, vagy veszítenek.)

Az Egység Napja alkalmából rendezett idei ünnepségek kemény üzenete pontosan az, hogy Oroszország egzisztenciális fenyegetéssel néz szembe a szuverenitását illetően, és minden állampolgár kötelessége, hogy fellépjen ez ellen. Ha ezt nem teszi meg, akkor kibújik a hazafias kötelesség teljesítése alól.

Putyin már márciusban világossá tette, hogy nem létezhet középút, és „az orosz nép mindig képes lesz megkülönböztetni az igazi hazafiakat a söpredéktől és az árulóktól”.

A háborúban álló állam

Ennek a mobilizációs törekvésnek megvannak a maga erősségei. Az orosz hadsereg ugyan rosszul képzett, nem rendelkezik megfelelő fegyverekkel és gyakran demoralizált is, de a 144 milliós lakosságból majd feltöltik, ha arra szükség lesz, ám már szóba került az is, hogy a jelenlegi 12 hónapról két évre hosszabbítják meg a szolgálatot.

Lehet, hogy az orosz gazdaság egyre elavultabb, és nem hatékony, de kielégíti az állam alapvető szükségleteit. Akárcsak a szovjet időkben, a vesztesek a hétköznapi emberek lesznek, és egy könyörtelen politikai rendőri apparátus fogja őket sakkban tartani.

Oroszország nagyon sokat fog veszíteni: hiányozni fognak a rendelkezésre álló pénzeszközök, csökken a kormányzati kapacitás és az állami legitimáció. A túlélése ezért attól függ, hogy milyen hamar kerül szembe egy váratlan válsággal, az ukrajnai hadszintérre küldött erők összeomlásával, lépcsőzetes gazdasági összeomlással vagy az elnök súlyos és tartós betegségével – ami nehezen kezelhető.

Ha nem történik egy ilyen sokk, akkor ez a rezsim egy ideig képes fennmaradni. 1911-re a cári Oroszország vitathatatlanul elvesztette fejlődési képességét, de hat évig még fenntartotta magát, és ha nem következtek volna be az első világháborús vereség évei, sokkal tovább is fennmaradhatott volna.

Egy ilyen társadalmi mozgósítással rendelkező, militarizált Oroszország erősebb és jobb helyzetben van, mint cári elődje. Észak- Koreához hasonlóan önmagát „sértett félnek”, és igazi „anyaországnak” fogja tekinteni, ezért hosszú távon folyamatos kihívás elé állítja Ukrajnát és a Nyugatot.

Másfajta ellenfél

Észak- Koreához hasonlóan aszimmetrikus antagonista állam lesz, kihasználva a rendelkezésére álló eszközöket és lehetőségeket, jelentse ez a külföldi technológiák másolását, vagy a követhetetlen kriptovaluták felkarolását, amelyekben korábban nem bízott.

Ez a nemzetközi szabályok és törvények még szisztematikusabb megszegését is jelenti. Phenjan például rendelkezik a Bureau 39-cel, ami gyakorlatilag az állami bűnözés minisztériuma, amely külföldi forrásokon keresztül gyűjti a pénzt a rezsim támogatására, a pénzhamisítástól kezdve – Észak- Korea állítja elő a legjobb hamis 100 dolláros bankjegyeket az állami pénzverdében – az állami gyárakban előállított amfetamin csempészéséig.

A Kreml régóta mozgósítja a hackereket, és időről időre gengsztereket alkalmaz titkos ügynökökként, példaként említhető egy csecsen férfi meggyilkolása Berlinben 2019-ben, és pénzt gyűjt különböző befolyási tevékenységek finanszírozására Európában és a Balkánon.

Az orosz állam és a bűnözők közötti szövetség már létrejött.

A jelek szerint Moszkva a Svédországban a sebesség túllépését mérő kamerák ellopásával biztosítja az alkatrészeket az orosz drónokhoz, Európából pedig használt játékkonzolokat csempésznek be Oroszországba, hogy chipeket biztosítsanak a rakétákhoz.

Természetesen vannak fontos különbségek Oroszország és Kim Dzsongun „remete királysága” között. Oroszország sokkal nagyobb, sokkal jelentősebb gazdasággal, hatalmas nukleáris arzenállal és összehasonlíthatatlanul nagyobb befolyással a világ politikai színpadán.

Putyin az utóbbi egy évtizedben a mezőgazdasági termékek nettó exportőrévé változtatta Oroszországot, miközben Észak- Korea mindig is küzdött a lakosság élelemiszerrel történő ellátásával. Más különbség is létezik: Oroszország esetében például nincs arra utaló jel, hogy a Kremlben a hatalom dinasztikus öröklése/átadása történne, mint Phenjanban.

Oroszországban idén megszigorították a médiaszabadságot, de az még mindig nem olyan szigorú, mint Észak- Koreában. A Riporterek Határok Nélkül szervezet országindexének alapján Oroszország ezen a téren a 155-dik a 180 mért ország közül, az irány azonban jól kivehető.

Régóta aggódunk Moszkva „hibrid háborús” fenyegetései miatt, de egy „észak-koreanizálódott” Oroszország, amely megszabadul minden gátlástól, és képes mozgósítani, amit és akit akar, még pusztítóbb ellenségnek bizonyulhat Ukrajna és a Nyugat számára – még akkor is, ha lassan önmagát emészti fel.