Pokol mélyén rózsakert (Tito meg az asztal alatt – a Partizán műsorában)

Olyan nagyon sokan, állítólag, nem voltak azon a tüntetésen, amelyen főképp ellenzéki képviselők tiltakoztak a bolíviai Santa Cruz városában, miközben a kormány kitüntette mindazokat a bátor, önfeláldozó kommandósokat, akik agyonlőtték Eduardóékat. A tüntetők nem hangoskodtak sokat, mindössze egy-két beszéd hangzott el, némi füttyszó hallatszott, kis taps, aztán az emberek szétszéledtek. Lévén szombat, inkább pihenni vágytak. A tiltakozást rövidre fogták azért is, mert a város fölé sötét fellegek tolultak, jókora vihart ígérve. Hogy abból aztán nem lett semmi, arról nem ők tehettek.

De hogy pontosan mi történt Eduardóval és társaival, nem tudni rendesen ma sem. A fenti című, 2013-as kiadású könyv szerzője, bizonyos B. A. úgy folytatja, hogy az első kósza hírek arról szóltak: a Santa Cruz-i Las Américas szállóban kettőezer kilenc április tizenhatodikának hajnalán az elit kommandó tűzpárbajba keveredett a vendégek kisebb csapatával, s hosszabb lövöldözés után sikerült ártalmatlanítani a veszélyes bandát. Rövidesen afelé bővült a dolog, hogy az áldozatok között legalább egy magyar van, név szerint bizonyos Rózsa Flores Eduárd, aki egyáltalán nem ismeretlen magyar honban, lévén, hogy amikor csak tehette, hallatott magáról. Nem utolsósorban film is készült róla, amelyet a “királyi” tévé is műsorára tűzött, így szép számú néző élvezhette. Még később Edu Flores neve mellé felzárkózott az erdélyi Magyarosi Árpádé, továbbá az ír Michael Martin Dwyeré. Ők tehát életüket vesztették. Élve sikerült megúsznia a horvát-bolíviai állampolgárságú Mario Tadicnak és az ugyancsak romániai születésű, de magyar állampolgársággal is rendelkező Tóásó Elődnek, akiket letartóztattak, majd vizsgálati fogságba helyeztek. Az esemény nyomán a bolíviai hattóságok azt állították, elvetemült terrorista csoportot számoltak fel, amely csapat többek között Evo Morales elnököt is meg akarta gyilkolni.

Ami magát Rózsa- Flores Eduárdot, az ő rendhagyó életét illeti, az sem kevésbé talányos, mint a halála – hangsúlyozandó itt. Vagy mondjuk így: utolsó látogatása szülőföldjére. Szülőhazájába, mert miként az a neten is fellelhető egyik dióhéj In memoriam-jában, ahogy másutt is, Eduardo Rózsa- Flores bolíviai magyar kalandor, színész, író, publicista stb. Bolívia egyik kulcsfontosságú városában, Santa Cruz de la Sierrában látta meg a napvilágot 1960. március 31-én. Apja Rózsa György, zsidó származású magyar festőművész, anyja Nelly Flores Arias spanyol (másutt katalán) származású tanár. A család 1972-ben Chilébe települt át, majd Pinochet diktátor hatalomátvétele után Svédországba. Ott politikai menekültként éltek, mígnem úgy döntöttek, hogy Magyarországra költöznek. Rózsa Eduárd a budapesti Szent László Gimnáziumban érettségizett, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karán szerzett diplomát. Később a La Vanguardia spanyol napilap és a BBC World Service rádió spanyol nyelvű adásainak tudósítójaként dolgozott. Kilencvenegy nyarán az akkori Jugoszláviába ment, ahol Horvátország védelmében megszervezte az első nemzetközi egységet. Abszolút első tagként ő lett a parancsnok, csapatával Szlavóniában részt vett a szerb támadók visszaverésében, amiért Franjo Tuđman horvát elnök őrnaggyá léptette elő. Háromszor sebesült meg, ezredesi rangban szerelt le. E sorok írója Jugoszlávia szétesése után találkozott vele Pesten, ahol egyebek mellett Eduardo könyveket írt, esténként Tito nevű kedvenc négylábúját sétáltatta, és különös előszeretettel múlatta idejét a Hunnia mozi emeleti kávézójában – hű kutyájával (azzal a láncossal?) az asztal alatt, ugyebár… Több filmben szerepelt, így például a visszhangos Bolse Vitában. – Különben tudnivaló, hogy Fekete Ibolya másik, Chico című alkotása teljes egészében Rózsa- Flores Eduardo személyére és tetteire épült.

Vetítették Pesten a körúti Hunniában is, ahol Eduardo egy-két vagy több alkalommal a saját műveiből a hely főnökei által sikeresnek ítélt felolvasást tartott. Verseit szerette mondani, visszaemlékezésivel rukkolni elő, főképp a Mocskos Háború, valamint a Meghaltunk és mégis élünk kötetekbe foglaltakkal. Későbbi, kevesebbek által ünnepelt Rózsakert-megírónk, B. A. éppen ott, a Hunnia emeleti kávézójában találkozott – több ízben – Edu rendkívül színes figurájával. Többisten-hívő Eduardóéval, akiről megőrizte az emberemlékezet, hogy anno egyetemének utolsó KISZ-titkára volt, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület alapító tagja, meg a Magyar Iszlám Közösség alelnöke, továbbá a Jobbik.net szerkesztője, a Kapu és a Leleplező című folyóiratok munkatársa, mindennek tetejébe az Ellenkultura.info alapító főmunkatársa. Legfőbb tettei közé sorolják azt is, hogy ő volt az őszödi beszéd egyik fő kiszivárogtatója, még ifjabb korában a terrorista Carlos és a magyar titkosszolgálat közös tolmácsa. Rózsa Eduárd életére és cselekedeteire a minap emlékeztek hosszan a Partizán tévéadásában. Kérem szépen, utolérhető a You Tube végtelen műsorfolyamában. Könnyen.

P. S. Holtakat a sírból feltámasztani igazából nem lehet, de embereket elengedni a börtönből igen. Ehhez a történethez fűződik, hogy a közel hat évig tartó, bolíviai börtönben való sínylődés után a Santa Cruz-i kivégzés magyar túlélőjének, Tóásó Elődnek sikerült szabadulnia. Ideiglenes útlevelet a magyar külügy biztosított számára, és Bolíviából, amelyből távoznia nem volt joga, a Baptista Szeretetszolgálat menekítette ki. Összesen tizenegy év elmúltával, Evo Morales bukása után az egész ügyet konstruáltnak minősítették, kártérítési per folyamatban. Bolíviai feleségét, akivel a börtönben ismerkedett össze Előd annak egyik börtönlátogatása alkalmával (az ifjú hölgy édesapja volt lecsukva ugyanott), kénytelen volt hátrahagyni. Maria Elena Fortun de Tóásó 2015-ben halt meg – ahogy a hírekben fogalmaztak – tragikus hirtelenséggel, ami megint csak egy hosszú, külön történet. Isten nyugosztalja Maria Elenát. (Akárcsak Eduardo Florest, bármelyik istene ölében is.)