Connect with us

Bosznia

FELBOLYDULT BALKÁN: Miközben Szerbia “koszovózik”, Radman fenyeget és Horvátország Bosznia-Hercegovinába küldene katonákat

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

Željko Komšić, a bosznia-hercegovinai államelnökség állítólagos horvát tagja kiosztotta az őt évek óta visszatérően kritizáló horvát külügyminisztert Radmant
play icon A cikk meghallgatása
()
Olvasási idő: 4 perc

Találgathatjuk, hogy újabb gócpont alakulhat-e ki a Balkánon: a koszovói helyzet fokozódásával egyidejűleg bontakozott ki vita a horvát hadsereg esetleges boszniai katonai missziós szerepvállalásáról. Gordan Grlić Radman horvát külügyminiszter Jens Stoltenberg NATO főtitkárnak küldött üzeneténben javaslatot tett egy boszniai NATO-misszió horvát részvétellel történő felállítására, arra az esetre, ha az orosz fél vétója miatt az EUFOR mandátuma nem kerülne meghosszabbításra. A boszniai közhangulatot felrázó kezdeményezés időzítése amiatt sem volt optimális, mert ezzel egyidejűleg Aleksandar Vučić szerb elnök elrendelte a szerb hadsereg mozgósítását a Koszovóval hónapok óta tartó “rendszámtábla háború” miatt.

Damoklész Putyin kardja

Gordan Grlić Radman horvát külügyminiszter a Jens Stoltenberg NATO-főtitkárnak küldött levelében fokozott aggodalmának adott hangot azzal kapcsolatban, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában novemberben esedékes tárgyalásokon az oroszoknak lehetőségük lesz megvétózni a boszniai EUFOR nemzetközi katonai misszió mandátumának meghosszabbítását. Az orosz fél Christian Schmidt boszniai főképviselő kinevezése kapcsán már kilátásba helyezte a vétó jogának alkalmazását.

Ekkor az EU tagállamok, az USA és Nagy- Britannia azzal kerülte meg az orosz medvét, hogy a főképviselő személyéről csak a Béke-végrehajtási Tanácsban (Peace Implementation Council, PIC) szavaztak az abban részt vevő országok nagykövetei, figyelmen kívül hagyva a szerb, orosz és boszniai szerb tiltakozást.

A jelenlegi ukrán-orosz háborús helyzetben Radman okkal vizionálja, hogy az orosz diplomácia az ENSZ BT-ben él az EUFOR mandátumhosszabbítás elleni vétó lehetőségével, megszüntetve ezzel a boszniai nemzetközi katonai misszió működésének jogalapját. Az EUFOR a februári ukrajnai orosz támadás óta többször került megerősítésre, sőt korábbi cikkünkben beszámoltunk arról, hogy a kontingenshez a német Bundeswehr újból csatlakozott.

A nyár végi időszakban az USA külügyi vezetése vetette fel annak a szükségességét, hogy az EUFOR-ral szembeni orosz vétó miatt a NATO-nak késznek kell lennie egy ENSZ-felhatalmazás nélküli NATO misszió Bosznia- Hercegovinába vezénylésére.

Radman fenyeget

A boszniai Istraga oknyomozó portál által közzétett, és Radmannak minősített levél szerint egy ilyen küldetésben való részvételt minden NATO-szövetséges számára nyitottnak kell lennie. Ezt a horvát külügyminiszter az Észak-atlanti Szerződés preambulumában szereplő azon fordulatból vezeti le, amely szerint a NATO működésének lényeges eleme, hogy a tagállamok egyesítik erőfeszítéseiket a kollektív védelemért, valamint a béke és biztonság megőrzéséért.

Hangsúlyozta, hogy Horvátország semmilyen NATO műveletben való részvételével kapcsolatban nem létezhetnek jogi vagy politikai aggályok. Így Horvátország esetleges kizárása egy jövőbeli boszniai NATO misszióból diszkriminatív lenne, és hátrányos helyzetbe hozná a többi partnerállammal szemben.

Vagyis Radman szerint egy jövőben összeállítandó boszniai misszióban való részétel a NATO-tagországok joga, nem csak kötelezettsége, és szerinte a hercegovinai harcteret 1993 és 1995 között felszántó horvát erők boszniai jelenléte érdemben járulhatna hozzá a nyugat-balkáni régió békéjének és stabilitásának megőrzéséhez.

A horvát külügyminiszter olyannyira fontos horvát nemzeti érdeknek minősítette a még fasorban sem lévő missziós részvételt, hogy kijelentette: amennyiben ezt megtagadják hazájától, az nagyon káros lehet a katonai szövetség egységére, és káros precedenst teremt a tagországok egyenjogúsága szempontjából. Az egyébként hercegovinai származású Radman a következőképpen folytatta:

– Horvátország részvételének indokoltságát a 90-es években, a boszniai háborúban betöltött szerepe is alátámasztja, hiszen kulcsfontosságú szerepet játszott a béke biztosításában és megvalósításában Bosznia- Hercegovinában.

Ennek kapcsán indokolt megemlíteni, hogy a bosnyák és hercegovinai horvát történetírás egyik fontos ütközőpontját manapság a horvát hadsereg 1993-as hercegovinai fellépése jelenti. Akkor a horvát intervenció jogi alapját, a szabad választások híján, az Alija Izetbegović köré csoportosulókból álló kormány hozzájáruló nyilatkozata képezte. Ettől függetlenül számtalan esetben fordult elő tűzpárbaj a bosnyák gerillák és a horvátországi hadsereg tagjai között a háborúnak ebben az “együttműködéssel fémjelzett” szakaszában is.

Mindezek alapján érthető, hogy a boszniai közvélemény jelentős része nem találja szerencsésnek a Daytoni Egyezményt hadviselő félként aláíró Horvátország részvételét egy NATO-békemisszióban.

Komšić csípőből tüzel

A rendre közel-keleti utazásai miatt elfoglalt Bisera Turković “Anyuka” bosznia-hercegovinai külügyminiszter helyett Radman levelére a boszniai államelnökség horvát tagját megillető helyet ismételten megszerző Željko Komšić reagált elsőként.

Komšić határozott fellépése amiatt nem volt meglepő, mert az október 2-i választások óta kisebbfajta boszorkányüldözés zajlik ellene a hercegovinai sajtóban, ahol a választások előtt az egységes boszniai nemzeti identitással házaló jelöltet a horvátokat megillető poszt bitorlójának minősítik rendre komoly zágrábi egyetértés mellett.

A bosznia-hercegovinai államelnökség állítólagos horvát tagja tehát kapott az alkalmon, és kiosztotta az őt évek óta visszatérően kritizáló horvát külügyi vezetőt. Véleménye szerint a horvát hadsereg részvétele bármilyen NATO-misszióban Bosznia- Hercegovina területén ellentétes lenne a Daytoni Békemegállapodással. Legalább annyira lenne meghökkentő, mintha a szerbek jelentkeznének a misszióba, bár itt jegyezzük meg, hogy a hasonlat némileg sántít, mert Szerbia nem tagja a NATO-nak, és még jónéhány napfogyatkozásnak el kell telnie ahhoz, amíg csatlakozik a katonai szövetséghez.

Komšić szerinte nincs olyan érv, amely igazolná a horvát hadsereg részvételét. A horvát politikai vezetés nyilvánvaló célja Bosznia- Hercegovina destabilizálása, ami annak a következménye, hogy a nemzetközi közösség engedett “Horvátország agresszív politikájának”. Ezzel a boszniai horvátokat csak kvázi képviselő politikus vélhetően a Christian Schmidt nemzetközi főképviselő által horvát érdekek mentén életbe léptetett választási törvénymódosítására utalt.

A boszniai elnökségi tag úgy vélte, hogy a horvát külügyminiszter valótlant állít, amikor a horvát hadsereg szerepéről beszél a bosznia-hercegovinai béke és biztonság megteremtésében. Szerinte Radman figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy Horvátország maga is részt vett a konfliktusban, amelyet a Hágai törvényszék ítéletei is megerősítenek. Továbbá azt sem vette számításba, hogy a horvát hadsereg későbbi, a spliti egyezmény szerinti beavatkozása már a bosznia-hercegovinai intézmények, és nem a nemzetközi szervezetek jóváhagyásával valósult meg.

Komšić kijelentette, hogy Bosznia- Hercegovina nem fogja engedélyezni a horvát hadsereg részvételét az esetleges NATO-misszióban, attól függetlenül, hogy a nemzetközi közösség és a NATO tagországok erről milyen döntést hoznak.

Tetszett a cikk?

Osztályozd a csillagokkal!

Átlag: / 5. Szavazatok:

Ha tetszett ez a cikk,

kövess bennünket ezeken a csatornákon:

Sajnáljuk, hogy nem tetszett a cikk!

Segíts nekünk, hogy jobb cikkeket írjunk,

Ezért mondd el a kifogásod

Az olvasás folytatása




BALK könyvek Balkán

Európai Unió

Az Európai Unió tényleg komolyan gondolja a 2030-as bővítést?

Közzététel:

a megjelenés dátuma

bővítés
play icon A cikk meghallgatása
()
Olvasási idő: 7 perc

Charles Michel, az Európai Tanács elnöke újraizesített rágócsontként dobta be a résztvevők közé nemrégiben Bledben, hogy az Európai Uniónak 2030-ig fel kell készülnie a további bővítésre, amivel az új tagországok felvétele ismét a brüsszeli politikai menetrend egyik kiemelt témája lesz. Természetesen csak akkor, hogy ha ezt bárki is komolyan veszi, mert hogy most a Nyugat-Balkánnak csúfolt térségben minden és bármi közelebbnek tűnik, mint a bővítés, illetve az uniós csatlakozás.

Hogyan került elő a bővítés?

Az Európai Unió sosem szeretett időpontot említeni, amikor a nyugat-balkáni bővítésről volt szó. A brüsszeli illetékesek inkább olyan üres frázisokat pufogtattak, mint például az “érdemeken alapuló integráció”, vagy mint “az uniós elvárások teljesítése”, ez az utóbbi sok esetben mozgócélpontnak számított.

Charles Michel augusztus végén Bledben arról beszélt, hogy az Uniónak 2030-ra készen kell állnia az új tagok integrálására, és hozzátette, hogy ha az EU hiteles akar maradni, akkor beszélni kell a menetrendről. Michel szózatának elhangzása óta el lehetett tűnődni azon, hogy vajon 2030 reális határidő-e, merthogy az Európai Tanács elnöke könnyen ígérget, neki 2026-ban lejár a mandátuma, így a bővítési folyamatot nem neki kell levezényelnie, kudarc esetén pedig nem neki kell magyarázkodnia.

Ráadásul nem ő az első uniós vezető, aki nyilvánosan licitált a nyugat-balkáni országok felvételének időpontjára, 2018-ban az Európai Bizottság volt vezetője, Jean-Claude Juncker tette ugyanezt, amikor egy bővítési stratégiai dokumentumban bejelentette, hogy Szerbia és Montenegró “2025-ig” csatlakozhat az EU-hoz, felsorolva az ehhez vezető szakaszokat.

bővítés

SÖTÉT LÓRA TETT: Amikor még nagy, illetve nagyobb volt az egyetértés Brüsszel és Belgrád között, a kép 2018. februárjában készült (Forrás: X-platform, EcoDev EU)

A tagállamok azóta diszkréten elutasították a dokumentumot, a 2025-ös határidő pedig feledésbe merült, ahogy Jean-Claude Juncker támolygó alakja is eltűnt a történelem gomolygó ködében. Csakhogy 2018 és 2023 között nincs semmi hasonlóság, az ukrajnai háború kitörésével ugyanis új dinamika alakult ki Európában.

Angela Merkel politikai jelenléte talán lassította az agresszív orosz politika előre nyomulását, az viszont biztos, hogy a Mutti a Berlini Folyamattal képes volt összecsődíteni a balkáni vezetőket, amely által valósulhatna meg egyébként az a német elképzelés, amely alapján a Nyugat-Balkán az uniós közös piacba integrálódna, és ez lehetne az Európai Unió bővítésének egyik lehetséges forgatókönyve, amiről még majd szó lesz.

Az ukrajnai háború kitörését követően az Európai Unió részéről ugyan nagyobb a politikai akarat a bővítésre, ami azonban nem garantálja a sikert, bár a jelen pillanatban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy végtelenül sokat lehessen szórakozni a bővítéssel, mondjuk újabb húsz évet, mint a 2003-as Thesszaloniki Nyilatkozat után. Szerbia és Montenegró több mint egy évtizede, Észak-Macedónia pedig még régebb óta várakozik.

A közvélemény és a politikai elit ellenállása a bővítéssel szemben azóta sem szűnt meg sem itt, sem ott, és a vita előrehaladtával ismét növekedhet akár az Európai Unióban (Franciaország, Hollandia, Bulgária, Horvátország), akár a “szerb világban”, ahol a belgrádi és a banjalukai vezetésnek sikerült redukálnia a csatlakozási kedvet a szerb népesség körében. További problémát jelenthet, hogy a jelölteknek igazodniuk kell az európai külpolitikai álláspontokhoz, miközben Szerbia európai szempontból erős szimpátiákat táplál Moszkvával szemben.

Charles Michel bledi kiállását vagy elszólását követően – nézőpont kérdése – az uniós vezetők bővítési hajlandóságának első nagy próbája az október 6-i granadai csúcstalálkozó lesz. Az állam- és kormányfők Granadában az új tagok befogadására való hajlandóságot tesztelik majd a három fő kérdés megvitatásával, aminek keretében azzal foglalkoznak, hogy milyen legyen a döntéshozatal a bővített unión belül, mit tartalmazzon az európai szinten követendő politika és hogy azt miből finanszírozzák.

Szegényházi vásár

Hat nyugat-balkáni ország (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Montenegró, Szerbia és Koszovó), Ukrajna és Moldova pályázik a csatlakozásra (Törökország esetében az eljárás befagyasztásra került). A volt Jugoszlávia néhány országa már évekkel ezelőtt megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat, míg az EU decemberben dönt arról, hogy ezt lehetővé teszi-e Kijev és Kisinyov számára is. Charles Michel szerint Grúzia, amelynek jelenleg csak “európai perspektívája” van, még felzárkózhat a többiekhez, “ha megteszi a szükséges előrelépéseket”.

A nagyszámú szegény tagjelölt ország felvétele elkerülhetetlenül hatással lesz a közös költségvetésre. A tagjelölt országok bruttó hazai terméke jóval az európai átlag alatt van, ami azt jelenti, hogy az uniós költségvetés nettó kedvezményezettjei lesznek. Ugyanakkor néhány jelenlegi kedvezményezett országnak a bővítést követően nagyobb mértékben kell hozzájárulnia az EU költségvetéséhez. Lehet barkóbázni, hogy melyik korábban csatlakozott országnak tetszik majd a legkevésbé, hogy mélyebben kell a zsebébe nyúlnia, miközben a balkáni bővítés gyengítheti az ukrán csatlakozásra fordítható támogatást, és ez további turkálást jelenthet a zsebekben.

Önmagában a nyugat-balkáni bővítés nem jelentene különösen nagy pénzügyi kihívást, mivel a régió összlakossága 17 millió körül van, ami egy közepes méretű tagállamnak felel meg. Ukrajna viszont különleges eset a többi tagjelölt országhoz képest több mint 40 milliós lakossága, és a tönkrement, illetve szétbombázott infrastruktúrája miatt.

Egy másik nehezen megoldható kérdés a döntéshozatali folyamat esetleges megváltoztatása és az egyhangúság elvének elhagyása bizonyos területeken. Ez a vita éles ellentéteket válthat ki a tagországok között, különösen, ha a jelenlegi európai szerződések módosításának kérdése is felmerül. Ez tovább késleltetheti a bővítési döntést, és meghosszabbíthatja a tagjelölt országok várakozási idejét, tehát egyáltalán nem abba az irányba mutat, amit Charles Michel Bledben felvázolt.

A bővítési dinamika gyorsulását észlelve a francia elnök a nagykövetek párizsi értekezletén elővette a többsebességű Európára vonatkozó elképzelést, miközben az Európai Bizottság bejelentette, hogy október közepén közzéteszi a progresszív integrációval kapcsolatos tervet, amelynek alapján a tagjelölt országok lépésről lépésre csatlakozhatnának az EU különböző intézményeihez: a közös piachoz és az európai politikákhoz azokon a területeken, ahol sikeresen lezárták a tárgyalásokat – mindeközben pedig Ursula von der Leyen az előcsatlakozási alapok növelését és egy “növekedési tervet” is bejelentett a Nyugat-Balkán számára.

bővítés

Brüsszeli elképzelések szerint ez a megközelítés segíthetné a jelölteket abban, hogy útközben néhány kisebb győzelmet arassanak, ami keményebb munkára ösztönözné őket a végső cél elérése érdekében. Ez szép elgondolás, csak nem biztos, hogy a Balkán erre a srófra működik, könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a tagjelölt országok megrekednek a csatlakozás valamelyik szakaszában, megfelelő szabályok hiányában pedig folytatják az egymással való acsarkodás, vagy éppen elárasztják magukkal Európát.

A nyár elején a német Kereszténydemokrata Unió (CDU/CSU) arra az álláspontra helyezkedett, hogy az uniós tagság nincs napirenden, helyette a tagjelölt országoknak inkább azt ajánlják fel, hogy 2030-ig csatlakozhassanak az európai közös piachoz. Ez egy “köztes szakasz” lenne a tagsághoz vezető úton, de ez a köztes szakasz határozatlan ideig is tarthatna. Ez a megközelítés – a progresszív integrációhoz hasonlóan – megszabadítaná a tagjelölt országokat a jelenlegi mindent vagy semmit logikától, vagyis a bent vagy kint állapottól.

Szkepticizmus a Nyugat-Balkánon

A nyugat-balkáni országok politikai vezetőinek hozzáállása sem elhanyagolható az új bővítési terveket és időpontokat illetően. Edi Rama albán miniszterelnök és Ivica Dačić szerb külügyminiszter szkeptikusan reagált a 2030-as bővítési dátumra, Ana Brnabić szerb miniszterelnök pedig azzal vádolta meg az EU-t, hogy folyamatosan változtatja a szabályokat és a feltételeket.

Az észak-macedóniai politikusok ugyanakkor rámutattak arra, hogy az integráció folyamatos halogatása miatt csökken az EU-támogatottsága az országban. Montenegróban némi beképzeltséggel úgy vélik, hogy ők tekinthetők a tagsághoz legközelebb álló országnak, így akár 2030 előtt csatlakozhatnak az EU-hoz, ezért úgy gondolják, hogy a fokozatos tagsággal kapcsolatos elképzelések feleslegesen elterelnék a figyelmet a fő célról.

bővítés

Ugyanakkor, ha ezek az országok a tükörbe néznének, akkor azt látnák, hogy tele vannak megoldhatatlan problémákkal, kezdve a foglyul ejtett államtól, a diszfunkcionális gazdaságon keresztül a befagyott konfliktusokig, amelyekkel mindegyik ország küzd a múlt terhes örökségeként, arról nem is beszélve, hogy jócskán megerősödtek a térségben azok az erők, amelyek kitöltötték az Európai Unió által az utóbbi húsz évben üresen hagyott teret.

Amennyire örömteli lehet a 2030-as csatlakozási időpont meghatározása, az legalább annyira frusztrálhatja is a balkáni vezetőket, az előttük álló hat-hét évben ugyanis teljesíteniük kellene, amihez egyáltalán nem voltak hozzászokva, besöpörték ugyanis az ilyen-olyan címen érkező támogatásokat, majd tettek is valamit, meg nem is.

Nekik egyáltalán nem lesz könnyű hozzászokniuk ahhoz, hogy várnak is tőlük valamit, és ezért idegesek az olyan javaslatoktól, mint amilyet Charles Michel tett Bledben, mert az időpont meghatározása visszahelyezi a hangsúlyt a reformok terén elért, illetve el nem ért eredményekre, és elejét veszi a további időhúzásnak a Balkánon, egyúttal pedig megszünteti a vernyogást, miszerint ők készen állnak a csatlakozásra, csak az EU nem akarja a bővítést – ezekután mindenkinek egy dolga van: forduljon arccal 2030 felé!

(A Les Echos és a Le Courrier des Balkans nyomán)

Tetszett a cikk?

Osztályozd a csillagokkal!

Átlag: / 5. Szavazatok:

Ha tetszett ez a cikk,

kövess bennünket ezeken a csatornákon:

Sajnáljuk, hogy nem tetszett a cikk!

Segíts nekünk, hogy jobb cikkeket írjunk,

Ezért mondd el a kifogásod

Az olvasás folytatása

KÖVETÉS

A BALK Hírlevele


Azonnali értesítés

Meteorológia

A szerző cikkei

Könyvek kedvezménnyel

B.A. Balkanac

Balkanac

in english

Könyvek kedvezménnyel

Tíz nap legjava