Connect with us

B A Balkanac

Art Blakey a fogorvosnál – Dormán Laci meg a Budapest Jazz Clubban

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

Értékeld ezt a cikket a szívecskék segítségével!
[Összesen: 0 Átlag: 0]

Hallgasd meg ezt a cikket!

Egyik régi kora reggelen, az amerikai Pittsburgh zimankós hajnalra eszmélt városában egy feketebőrű zongorista furcsa dolgot élt át. Pontosan ott, az acélöntödében, ahol szükséges kenyerének nagy részét kereste & ahol vacogó teste olyan jól kezdte érezni magát az alágyújtott kemencénél. Ugyanis váratlanul arra lett figyelmes, hogy holmi ritmikus kalapálás kezd hallatszani a kohó mélyéről. Erősödött, egyre csak egyre ez a valami, hogy végül az elképedt ifjú vasmunkás valamiféle ércesen hangzó, lüktető, izzó jazz-dobszólót halljon ki belőle. – Art Blakey ebből rögtön megértette, hogy ezzel tulajdonképpen maga az Úr üzen neki, sürgősen hangszert kell váltania.

Rövidesen már Fletcher Henderson zenekarában alakított nagyot a doboknál, utána több bandát is cserélt. Olyan hírességekkel játszott együtt, amilyen pédául Thelonious Monk, illetve hát a legnagyobbak közül: Dizzy Gillespie, Miles Davis és Charlie Parker. Az ötvenes évek derekán – miután már tett egy kiruccanást az iszlám felségterületére (tehát Urat is váltott?), közben bekalandozta Afrikát – alapította meg Blakey Horace Silverrel a Jazz Messengerst, amely Silver elmenetele után haláláig az ő csapata maradt. Főképp ezzel a formációval járta a világot, hogy az egyik dinamikus színpadi akciója során a mi legkiválóbb jazzfotósunk, Dormán László csodadoboza elé kerüljön. KLATY- KLATY- KLATTY! – És most ez a fénykép látható – többedmagával, azonban mindenképp kiemelkedő darabként – a Budapesti Jazz Club Hollán Ernő utcai dupla kiállítóterében.

(Szóban forgó “egzibíció” folyó hónap negyedik napján tárta virtuális kapuit; megnyitotta zentai Verebes Ernőnk, költő, drámaíró, dramaturg, zenész stb., maga is kiválóság; különben meg minden egyéb pontos infó legjobb reményeink szerint rajta a neten.)

Nos, ezen a Dormán-fotón a tátott szájú Blakey egyik legnagyobb magyar festőklasszikusunk, Munkácsy Mihály ásító inasára emlékeztet, csak épp ellenkező fejdőlésben. Ami azonban ennél lényegibb eltérés, hogy Dormán alanyán nem a fáradtság és az unalom elegye tükröződik, hanem az a révület, amely a dobosokon tud eluralkodni a legnagyobb beleélés pillanatában. Persze, nem csupán jazzdobosok érhetők utol, vagy érhetők tetten a “szent transz” nagy momentumában. Természetes dolog, hogy egy olyan fokú átforrósodási lehetőségeket nyújtó muzsika, mint amilyen a szóban forgó, számlálhatatlanul sok lehetőséget kínál erre, aztán az egyik ilyennél, amilyenről éppen beszélünk, szerencsénkre ott volt Laci. A Dormán, aki a Hollán utcai eseményhez mellékelt rövid életrajzában említést tesz arról, hogy ifjabb korában maga is játszott hangszeren, meg hát írt is sokat különféle lapoknak, elsősorban az újvidéki Képes Ifjúságnak (lásd az írásban rögzült eszmefuttatásai közül például épp a Hornyik Miklós főszerk. színe előtt történő, tisztelgő visszaemlékezését!). Ám a mellékelt ábra, illetve ábrák szerint Laci kétségtelenül a fotózásban tud remekelni igazándiból.

– Méghozzá éppenséggel a jazzfotózásban, mert ebben a legnagyobb – állítjuk bátran, ugyanakkor sokakkal egyetértésben, például a mi legnagyobb jazz szakértőnkkel, Bicskei Fufuval együtt. (Állítjuk mi is itt, oszt gilt.) Fufu, becsületes szerzői nevén Bicskei Zoltán a 2018-ban Zentán kiadott, A SZÍV SORSA című, A jazz és mi alcímű könyvében (istápolója a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet) a következőt írja érzékletesen. Mondja mintegy lábjegyzetként Dormán fotóihoz:

– Dormán, miközben a gépét lóbálja lazán, bensőséges viszonyt alakít ki képei tárgyával, alanyával… Spontán fotós, az ő esetében fontos kiemelni ezt a közhelyszerű megállapítást. Még sosem láttam, hogy koncert közben elzavarták volna a zenészek, pedig jellegzetes figurája a legönfeledtebb pillanataikban bújik elő. Szinte a bőgőből, a zongorából, akárha maga is a zenekar tagja volna… Ilyen ez a Laci, a zenével él, tehát benne van, abszolút megfigyelő. Pontosan érzi az előadás, a zene, a muzsikusok lényegi pontjait.
Ilyen tehát Dormán: maga is ördögi.

KUKK & KLATTY! NETÁN SKLJOCCC!
AZTÁN SLUSSZ, VAGY KINEK HOGY.

Persze, ugye, ha csak így és ennyi lenne. Mindenesetre itt melegen méltatott, szívből ajánlott fotósunk azokban a háború előtti boldog nyolcvanasokban – Jugóban – nyugodtan kiélvezhette a hazai pálya előnyeit. Az Újvidéki Jazz Napokon – túl a különféle belgrádi, zágrábi, ljubljanai stb. koncerteken, vagy azok mellett – a világ élő és mozgó jazzmuzsikusainak a legnagyobbjai léptek fel. Pl. Chet Baker, a fojtott hangú, zseniális amerikai énekes-trombitás és mások. Chet, aki később Amszterdamban kiugrott vagy kiesett egy hotelszoba ablakán. Hogy ő is a galambokat etette-e épp, mint Hrabal, vagy a madarak röptét igyekezett volna lekoppintani, amikor megtörtént a baj, az ördög tudná már megmondani. Aztán minden évben befutott a magyarországi magyar kontingens Szabados Györggyel, Dresch Mihállyal és Grencsó Istvánnal az élen, hogy Dormán őket is megörökítse. Meg ott voltak azok a felejthetetlen “dzsemszessönök” is a telepi Petőfi Sándor művelődési központ nagytermében, amelyek után mindenki forró burekot evett a siptárnál, a nagykanyarban. Szép is volt. Egész regényt lehetne írni róla még, benne Fitzgerald Jovicáról úgyszint, a jazzbolond mozigépészről, azonban ezen a ponton vége. Eljutottunk Pittsburgh hajnalától a telepiig, és kész.

Fontos infóként még azért annyit, hogy a Hollán utcai jazzklub-kiállításra Dormán László munkáit megtekintendő a belépés ingyenes. Előzetes bejelentkezés – tudomásunk szerint – nem szükséges.

Értékeld ezt a cikket a szívecskék segítségével!
[Összesen: 0 Átlag: 0]
QR Code

Küld el ezt a cikket e-mailben

Ehhez kattints ide

Meteorológia



Követés a Facebookon

B.A. Balkanac

Balkanac

Magyarország

Románia

Szlovákia

Három nap legjava