A cikk meghallgatása

Anarene egy létező – amennyiben az létezésnek nevezhető – szellemváros a texasi Archer megyében. El lehet képzelni: tört ablaksorán süvít a szél, benn sok ócska lámpa. Kinn vastag felhőkben gomolyog a pusztai por, gurul az ördögszekér. Moziját már senki se látogatja, széksorok közt ugyebár, “leül a homály” (tisztelettel az Omegának, ha közben muzsikálnánk). Ide már a prérifarkas se jár, ugyanis nincs miért. A prérifarkast a szellemek nem érdeklik, de a mosómedvét is elönti a reménytelenség érzése, ha ránéz.

Na, szóval: ha kicsit utánajárunk, megtudhatjuk, hogy ez az 1908-ban alapított, kisrészt egykor magyarlakta hely is látott a maga életében szebb időket. Születése a közelében megnyitott szénbánya beindításához köthető, felvirágzása ugyanezen bánya felvirágzásához, ahogy az elnéptelenedése meg a bánya gazdasági okokból történt bezárásához. Azokhoz az időkhöz fűződik a leromlás, amikor mint a vajdasági Csantavéren pl. a vasutat is felszámolták. Aztán – az utolsó előadást követően – a mozit is becsukták. Már az ötvenesekben, ami végképp betette az ajtót a még ott vegetáló maréknyi ifjúság előtt.

Milyen Amerika az, ahol még westernfilmet se lehet nézni többé? Hová tűnt az a kib. amerikai álom? Ott, ahol már a kocsmában sincs senki. Dugni (jó, kopulálni) ugyan még lehet, de igazából kinek maradt itt ahhoz is kedve? És/Mert hol van tényleg az igaz szerelem? Esetleg el lehet menni háborúzni a netán puszta véletlenségből pont oda szállított wichitai örömlányok után Koreába, mert szóban forgó időben ott tartott az amerikai történelem. Egy másik lepra helyre, ahol még kevesebb garancia van az életminőségre, ám legalább nem adtuk fel mégse a hazába vetett utolsó hitünket. Védjük, akár életünk árán is azt és azért, amiből nem értünk semmit. Csupán sejtjük, hogy valami nagy szar, óriási erkölcsetlen svindli van mögötte. Ám minek is várnánk etikát a politikától. – E felismerésig rögös az út; ördögszekeres.

Anarene alapmodelljévé vált Peter Bogdanovich szerb származású amerikai rendező 1971-ben fekete-fehérben leforgatott, több Oscar-díjra jelölt (kettőt meg is kapott), az idők folyamán kultikussá vált, tulajdonképpen ennek a fentebb dióhéjban bemutatott, mintegy újravetített filmjének. Az akkor még pimaszul fiatal Jeff Bridges és az annál is pimaszabb, vonzó szőke bombázó, tini arcú & testű Cybill Sheperd szereplésével az alkotás anno nagyot aratott, mára részévé vált a filmtörténetnek. Sajnos, ott is van. Illetve volt a minapig, amikor is kihozta onnét, majd lefújta róla a port a direktor úr halála, mert valamire még a halál is jó.

Vagy ez túl meredek megállapítás? Mindenesetre a hír úgy szólt, hogy 82 éves korában Los Angeles-i otthonában elhunyt Peter Bogdanovich író, rendező, színész, filmtörténész, akinek a fél évszázadnál is tovább tartó termékeny karrierje a filmkészítés csaknem összes aspektusát érintette. Jó pár saját alkotás maradt utána, így például a mesebeli szépségű Papírhold a még gyereklány Tatum O’Neallel meg Tatum apjával, Ryannal, vagy az: Amit szerelemnek hívnak (The Thing Called Love, 1993). Pályafutását egyébként kritikusként kezdte, elsősorban Howard Hawks és Alfred Hitchcock filmjei érdekelték. Később összeismerkedett Orson Wellesszel, majd szerepelt is annak A szél másik oldalán c. filmjében. A fiatalabb nemzedékek manapság dr. Elliot Kupferberg karaktereként ismerhetik, aki az HBO The Sopranos c. műsorának kissé furcsa terapeutája. Guillermo de Toro rendező ebből az alkalomból azt írta a közösségi oldalán, hogy Peter remekműveket készített, illetve a legzseniálisabb ember volt. – Hát nem kevés, ugye?

Bogdanovich privát életéről csupán annyit, ami a filmek világához tartozik. Nagy-nagy szerelme maga Cybill Shepherd volt, akivel Az utolsó mozielőadás forgatásán jött össze. Az összemelegedést hétévnyi együttélés követte, ami az ő híres “hürtös kalácskájának” dühödt elviharzásával ért véget. Talán azért is forgatott utána komédiát később Bogdanovich, hogy valamiképp jobb kedvre derüljön. Az És mindenki nevetett (They All Laughed) produkció hozta össze Dorothy Stratten Playboy-sztárral, aki szeretett volna színésznőként érvényesülni. Ehhez első lépésben szabadulnia kellett volna zűrös férjétől, aki mindenhová követte, jelenléte nyűg volt mindenki számára, nem lehetett tőle élni, tárgyalni. Az erőszakos, ráadásul pszichikailag labilis férfi felesége ügynökeként igyekezett mindenütt fellépni, ám valójában – ahogy azt a Playboy-főnök Hugh Hefner egy ízben megjegyezte róla – közönséges futtatóról beszélhetünk csupán. Mind a stílusát, mind az ügynöki képességeit illetően. – Persze, érdekes megállapítás a huszadik század legnagyobb férfi Kupi Mamijától, vele kapcsolatban azonban meg lehet jegyezni, hogy kisstílű végképp nem volt. A világ egyik legnagyobb bordélyláncolatát építette ki, ezzel együtt meg kell adni, ahol csak tehette, szerteágazó ismeretsége révén segíteni próbált erre-arra vágyó kedvenc Nyuszikáin. Így került képbe a rendezőnél Dorothy.

És akkor itt a sztori megismétlődött. Peter Bogdanovich és Dorothy Stratten összemelegedtek. Az idillnek a féltékeny férj puskalövése vetett véget. Tulajdonképpen kettő: egyikkel a meztelenre vetkőztetett ex párjával végzett, a másikkal meg saját magával. Megjegyzendő, hogy a film nem akarta hagyni a fenébe ezt a történetet se, Dorothy Strattenről később nem is egy mozi készült. Valamelyikében Mariel Hemingway alakítja őt, a híres Ernest nagypapi unokája, ami azért is érdekes, mert Dorothy Stratten sírján egy citátum áll Hemingway Búcsú a fegyverektől c. regényéből, amit már nem idézünk ide. Itt az utolsó csavar az, hogy ezt követően Peter Bogdanovich feleségül vette Dorothy húgát, Louise Strattent, akivel sokáig éltek együtt boldogan. (Valószínűleg valaki már írja ezt a filmet is, mert a mozi valójában – ha technikájában változik is – soha nem zár be. Csak amikor az egész világ tárnája beomlik.)