Get Back

A cikk meghallgatása

Emlékszem én, régi motoros vagyok, hogy egykor a mi kis Vajdaságunk különféle, élénkebb életet élni igyekvő pontjain hogyan polarizálódott az akkori fiatal közönség. A választást többek közt a Beatles vagy Rolling Stones opció kínálta. Közben a politikai pártokat jellemző szembenállás és annak gyakorta groteszkbe hajló viselkedési formái másolódtak. Csaknem szó szerint szavazók gyűjtése folyt a kis szorgos aktivisták által, márpedig volt miből. A helyzet állása szerint, főleg ha az egész akkori világot nézzük, mindkét tábornak rengeteg rajongója létezett, és bár sokáig a Beatles vezetett, utóbb valószínűleg a Rolling Stones került a dobogó legfelső fokára. Vélhetően azért is, mert összemérhetetlenül tovább futott az együttes.

Mick Jagger a mai nap is ugrál, legalábbis tegnap még azt tette, bár átesett egy szívműtéten, amott viszont – a másik oldalon – már a megtörtént halálok okán sem lehetséges hasonló dolog. Soha többé nem lehet összerakni a Beatles-csapatot, jóllehet történt már rá egy-két fantasztikus kísérlet. Csakhogy be kell vallani: jó messze a realitás talajától.

Amúgy ha a Rolling Stones vajdasági érvényesülését vizsgáljuk, akkor semmiképp sem szabad megfeledkeznünk rég megboldogult, csantavéri Cinci barátunkról, aki amolyan Stones klubot alakított ki a saját lakásán, szemben a máshol gyülekező Beatles-rajongókkal. Újvidéken például Begovics Eduárd barátomnál az ottani tartományi kórházzal szemben nyitottunk édesanyja rémületére Beatle’ S Klubot, ahol néha elég szép számban gyűltünk össze. Mi, Gombafej-imádók. A hetvenes években tovább aztán az történt, hogy sok más együttes is megjelent a színen, vagy jutott el Jugóig, arattak minden téren, a Beatlesek meg lassan lekerültek a színről. Bár örökre soha, ugyanis a Beatles az olyasmi volt és maradt – szép bicsaklón szólva –, ami az egyik mindenkori legnagyobb hatást gyakorló valami. Statisztikák is alátámaszthatják ezt, eperföldek örökre. Még akkor is így van, ha az újvidéki Telepen a haladó szellemű fiatal pap utóbb a Jézus Krisztus Szupersztárral aratott szokatlanul nagy sikert.

Persze, aztán az is elmúlt, de Lennonék mindörökre ikonikus figurákká váltak, legalábbis úgy tűnik. Főleg azt követően, hogy Get Back címmel párját ritkító rocktörténeti dokumentumfilmet gyártott a Let it be 1969-es lemezfelvételeiből és egyebekből Peter Jackson rendező. Mint ismeretes, a Gyűrűk Ura trilógia háromszoros Oscar-díjas rendezője, miután egy új-zélandi stúdióban mintegy hatvanórányi addig spájzolt filmfelvételt és hanganyagot nézett át röpke négy éven keresztül, a Disney+ streaming-szolgáltató megbízásából egy összesen majdnem nyolcórás, a forgalmazásban részletekre bontott dokumentumfilmet készített. A megaművet három fő darabra vágták, úgy mutatták be tavaly novemberben. Tehető hozzá: hatalmas sikerrel. Azóta írások sokasága született róla, amelyek főleg kedvező hangneműek, illetve annál többek, egyenest magasztalóak. Zömmel azt emelik ki a méltatók, hogy a doku milyen nagyon szerethető, mert nagyon is érthető és tetteiben értelmezhető, ugyancsak megbecsülendő emberként mutatja be George Harrisont, John Lennont, Paul McCartney-t és Ringo Starrt. Még akkor is, amikor majdhogynem összeverekednek örömzenélés közben.

Mindegyik tagot a saját bogárhalmával, negatívumaival és pozitívumaival együtt láttat Jackson. Tehát mindennek fényében/értelmében hangsúlyos lesz az egymás közötti viszonyrendszer bonyolult alakulása: az együttjátszás fenséges örömétől ugyanannak a pokláig. Az eresztékek lazulásáig, végül is az összetartó varrás katasztrofális szétszakadásáig.

Amikor érezték a tragédia közeledtét, így valahogy rekonstruálható a történet fő része, a bandatagoknak az a nagy ötletük támadt, hogy új dalokat élőben adjanak elő, amit filmre vesznek, lemezen is kiadnak, ugyanakkor az összes előkészület, próba és minden szigorúan bekamerázott stúdióban történik. A munkák 1969 januárjában el is kezdődtek a londoni Twickenham Filmstúdióban, de túl rideg, hideg, összességében nagyon barátságtalan volt a hely, a fiúk nagyon nem szerették. Közben abban sem tudtak egyetérteni, hol legyen a bemutató koncert. Szóba jött a líbiai Szabrata római korból származó Amfiteátruma, a Royal Albert Hall, miként Charles Dickens nyomán egy árvaház is. – Itt merült fel az, ami a szerb sajtóban aláhúzottan megtalálható, hogy Jugoszlávia kétszer is elhangzott javaslatként Ringo Starr szájából, de inkább viccnek tűnt, mint használható ötletnek.

A próbákat utóbb az Apple Corps stúdiójában folytatták. Közben felvetődött, hogy a bekamerázott stúdiókban készült felvételekből Michael Lindsay- Hogg rendező vág össze egy csinos kis filmet. Ez aztán el is készült, ám nem sikerült elkerülnie azt, hogy csupán egy hattyúdal felvillantása legyen, amelynek végén a még életében legendává vált liverpooli banda végleg szétesik. Ezzel szemben pl. egyik magyar kritikusa szerint Jackson filmje a frusztráció és a fásultság mellett bemutatja a Beatles fantasztikus kreativitását, lelkesedését. Azt, hogy többnyire örömmel muzsikáltak együtt, bohóckodtak, egymást segítették az ötleteikkel, s megbeszélték a nőket is. Egyik kedvenc témájuk az egykori szexszimbólum, Gábor Zsazsa volt.

P. S. A szerb sajtó úgy tudja, hogy a Beatles együttes sosem járt Jugóban. Ha valakinek van még kedve ezzel a specifikus témával foglalkozni, kérem, íme, egy kis mellékelhető irodalom: [download id=”32017″] (vigyázz, irodalom!).