A MIGRÁNSOK ÉS A „GAME”: Egyelőre nincs különösebb hatásuk a Vajdaságra az afganisztáni eseményeknek

Szerbiában még nem érezhető a migránsok számának növekedése, legalábbis ezt tapasztaltam a napokban két vajdasági befogadó központot és a határmenti területeket felkeresve. Hivatalos adatok szerint mintegy négyezer migráns tartózkodik a befogadó központokban, akiknek körülbelül 30 százaléka érkezett Afganisztánból. A migránsok nyáron ugyan „mennek mindenfelé, mint a víz”, de sokan megfordulnak közülük a táborokban, ahol szállást, ellátást és bizonyos értelemben védelmet kapnak. Leszámítva a kisebb szabadkai központot, a magyar határ közelében két nagyobb tábor van, a nagykikindai és a zombori, ahol a migránsok megpihenhetnek, mielőbb ismét beszállnak a játékba.

A „game” indítása

Hivatalos adatok szerint jelenleg 3.886 migráns tartózkodik a szerbiai befogadó központokban, ebből 1170 érkezett Afganisztánból, ami a migránspopuláció 30 százaléka. Ez körülbelül megegyezik az egy hónappal ezelőtti adatokkal.

A Szerbiában lévő migránsok száma ennél valószínűleg nagyobb, mert mint a napokban a BALK-nak nyilatkozva az egyik illetékes fogalmazott, a migránsok ilyenkor nyáron „olyanok, mint a víz: mennek mindenfelé”.

Migránsok heverésznek a nagykikindai táborban

Ennek ellenére az tapasztalható, hogy a határmenti területeken kialakultak bizonyos bázisok a befogadó központokon kívül is, ahol a migránsok „erőt és ihletet” gyűjtenek egy újabb játékhoz, vagyis „game”-hez, így hívják ugyanis a magyar kerítés legyűrésére tett kísérleteket.

Ilyen bázis például a szabadkai vasútállomás vagy a régi Horgos- Röszke határátkelő környéke, valamint a hármashatárnál lévő Majdány, ahonnan a migránsok általában Romániába mennek át, hogy a határkerítés megkerülésével jussanak be Magyarországra.

Ez a „könnyebb variáció”, bár a románok is elég „szorosra fogták” a határellenőrzést, és rendre küldik vissza Szerbiába a migránsokat, akiket helyi forrásaink szerint korábban bántalmaztak is, de ez ma már nem gyakori jelenség.

Szerencsés körülmény, lankadó figyelem és korrupt határőr mindenhol előfordul, ezért a határ átlépésére tett kísérletek nincsenek eleve kudarcra ítélve, a nagy számok törvény a migrációban is érvényes: kinek előbb, kinek utóbb sikerül átlépnie a határt, csak próbálkozni kell.

Becslések szerint az idén Szerbiába érkezett mintegy 27 ezer migráns valahogy csak távozott az országból, a vizes hasonlatnál maradva, a felszívódás vagy az elpárolgás kizárva. Egy-két kivételtől eltekintve a migránsok nem visszafelé mennek, bár Zomborban, korábban pedig Bihácsban is találkoztam ilyenekkel, de ezekből csak mutatóban van.

A zombori és a nagykikindai befogadó központban azt mondták, hogy egy migráns általában 20-30 napot tölt a táborban, bár vannak, akik csak néhány napig veszik igénybe az „ingyenes szolgáltatásokat”. Korábban előfordult, hogy a migránsok 100-120 napig is a táborokban dekkoltak, de ez már a múlté.

Zomborban nincsenek „elfekvő páciensek”, akiknek elfogyott a pénzük, és nem tudják folytatni útjukat Európa szerencsésebb része felé. Aki eljutott Zomborig vagy Nagykikindáig, az megy is tovább, megtorpanók inkább a dél-szerbiai központokban vannak, ilyenekkel korábban Bujanovácban találkoztam egy iráni és egy pakisztáni migráns személyében.

Más kultúrából érkeznek

A számokból arra lehet következtetni – és ezt a tábor vezetői is elmondták – hogy nincs telt ház, vannak még kapacitások, amelyek nagysága lényegében „a migránsok által kezdeményezett játék sikerétől” függ.

Nagykikindán és Zomborban is 700-800 menekült tartózkodik, tehát – beleszámítva a kisebb szabadkai központot is – ez a nyilvántartott migránsok fele, akik a Vajdaságon áthaladva tartanak nyugat felé.

A szerbiai táborok többé-kevésbé „etnikailag tiszták”, Zomborban csak arabokat helyeztek el, akiknek többsége – majdnem 80 százaléka Szíriából érkezett, Nagykikindán ugyanakkor a befogadó központ lakójának több mint fele Bangladesből származik, itt van negyven-ötven afgán, valamint körülbelül háromszor annyi pakisztáni is. Az utóbbi időben növekszik az Indiából érkezők száma, bár ez még nem öltött jelentősebb méreteket. Zomborban és Nagykikindán is kizárólag férfiak vannak, akik többsége 20-30 éves.

A bangladesiek a békésebb migránsok közé tartoznak, akik imádnak főzni. A problémákat általában a Magreb-országokból érkezők okozzák, bár helyzetismerők szerint őket is lenyugszanak, ha kiemelik közülük az alkoholizáló vagy kábítószerező egyenéket.

Jovo Kačar, a nagykikindai tábor vezetője

A nagykikindai tábort napi rendszereséggel keresik fel a rendőrök, ez hozzátartozik a munkaköri leírásukhoz, Zombor esetében viszont folyamatos a rendőri jelenlét, aminek okát nem sikerült kideríteni.

Jovo Kačar, a nagykikindai befogadó központ vezetője – aki ugyanabból a családból származik, mint Slobodan Kačar volt jugoszláv olimpiai és világbajnok bokszoló – úgy fogalmazott, hogy a tábor célja az utcákon lévő migránsok befogadása, hogy azok minél kevesebb alkalommal kerüljenek kapcsolatba a helyi lakossággal.

Ez azt jelzi, hogy a szerb hatóságok lemondtak arról a minden bizonnyal nyugatról sugallt, kivitelezhetetlen elképzelésről, hogy a migránsokat közös rendezvények, vagy a gyerekek beiskolázása által bizonyos mértékben integrálják a szerb társadalomba.

Kačar szerint a másik cél a migránsok szocializációja, a helyi szokásokkal és körülményekkel való megismertetése, miután egy egészen más kultúrából érkeznek.

Ugyanakkor mindkét táborban igyekeznek a „migránsok kedvében járni”, ami nem csak abban nyilvánul meg, hogy a szerb hadsereg cége, amely a migránsokra főz, nem tesz disznóhúst az étlapra, hanem abban is, hogy mindkét táborban van dzsámi.

Imádkozó férfi a nagykikindai „dzsámiban”

Zomborban ezt a szerepet egy sátor tölti be, Nagykikindán már sátorlapokból egy tágasabb építményt eszkábáltak össze, ott ugyanis van „hodzsa”, aki a migránsok lelkét ápolja. Zomborba néha kihívnak valakit a Szabadkai Iszlám Közösségből.

A taxisok szerepe

Amikor a nagykikindai táborba tartottam legalább tíz taxissal találkoztam, a befogadó központ ugyanis a várostól 16-17 kilométerre van Töröktopolya közelében, ezért a migránsok a taxisok segítségével közlekednek, ami a tábor külvárosi jellegénél fogva Zombor esetében is igaz.

A szerbiai táborok nyílt jellegűek, tehát bárki akkor hagyja el őket, amikor akarja, Nagykikindán azonban van némi szervezettség, nem szabadítják rá a migránssereget a városra. Aki be akar menni Nagykikindára, annak kiállítanak egy igazolást, és így valamelyest korlátozzák, illetve ellenőrzik a migránsok mozgását, ami megkönnyíti a helyi rendőrök munkáját is.

A következő csoport csak akkor indulhat a városba, ha a kint lévők többsége visszatért – kivéve persze, az esti időszakot, amikor a cél már nem Nagykikinda, hanem Majdány vagy Rábé, tehát „a játék” indítása. A két határmenti település lakossága ezért tapasztalja azt, hogy a migránsokat nagykikindai rendszámú taxik viszik ki a határhoz, ami természetesen igaz a zombori taxisok megjelenésére is, bár Zomborból kézenfekvőbb Katymár vagy Madaras irányába támadni.

A taxisok egy részénél „munkahelyi ártalomnak” számíthat az embercsempészekkel történő együttműködés, a múlt vasárnap követtem egy szabadkai taxist, aki a Kelebia- Tompa határátkelőnél lévő Ipszilon-elágazásnál vett fel négy migránst, és egészen Babapusztáig (Aleksa Šantić, Sári) vitte őket, ahol a migránsok átszálltak egy rájuk várakozó barna Audiba.

A Zomborban vagy a Nagykikindán megkérdezett migránsok természetesen tagadják, hogy együttműködnek az embercsempészekkel, és hogy erre nincs is pénzük, amit vagy elhiszünk, vagy nem.

Az embercsempészek is a „game” részének számítanak, nem csak a migránsok, Szerbia szempontjából pedig különösen „fontos és hasznos” szerepet töltenek be: megszabadítják az országot azoktól a személyektől – akik maguk sem akarnak maradni, és akik esetleges letelepítését kevesen gondolják komolyan, bár a szerb politikai színtéren korábban történtek utalások arra, hogy az országot elhagyó fiatalok helyére „migránsokat kellene beállítani.

Az embercsempészek természetesen nem maguk hordják-viszik a migránsokat, amiről a végén számlát állítanak ki. Erről szó sincs: amikor egy „embercsempész lebukik” a határon vagy bárhol Magyarországon, valójában egy balek kerül rendőrkézre, aki bizonyos szakaszon aprópénzért vagy más szolgáltatásért cserében szállítja, esetleg vezeti a migránsokat. Tehát csak egy láncszem esik ki, amelyet könnyű helyettesíteni. A migránsokat Kelebiától Babapusztáig szállító taxisnak valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy a „barna audis” hova vitte a migránsokat, és hogy kinek adta tovább őket.

A „game” tehát sokszereplős történet, aminek az íratlan szabályai Szerbiában többé-kevésbé kialakultak, a migránsok a megengedettnél jobban „nem nagyon haccacáréznak” a határ mentén, mert tudják, hogy akkor visszapaterolják őket Preševóba, ami plusz kiadás, és két-három nap veszteség. Így mindenkinek az az érdeke, hogy ha már vannak migránsok, akkor távozásuk minél előbb megtörténjen, főleg miután egyre kevesebb a rájuk fordítható pénz; az utóbbi időben a segélyszervezetek is visszafogták magukat. Az afganisztáni eseményeket követően pedig végképp elterelődhet a figyelmük a térségről.