Bosznia

VITA A BOSZNIAI FŐKÉPVISELŐRŐL: Hasznos-e a keménykedés?

Közzétéve:

2 év telt el azóta

A megjelenés dátuma

2021.08.02.

Írta

Fehérvári Nándor

Megosztás

Add tovább!

A cikk meghallgatása

Olvasási idő: 5 perc

Szarajevóban átvette a főmegbízotti megbízatást a német Christian Schmidt, aki az osztrák Valentin Inzkót váltja. Az ünnepségen történt első hivatalos megnyilvánulása alkalmával Schmidt úgy fogalmazott, hogy Bosznia- Hercegovina, és az azt alkotó minden nép barátjaként érkezett. A mémet politikus arról biztosította a jelenlévőket – aki között szerb politikusok nem voltak – hogy a rendelkezésére álló összes politikai kapcsolatát az ország jövőjének biztosítására használja fel. Az új főmegbízott ugyanakkor nem beszélt a Bosznia- Hercegovinában kialakult politikai káoszról, viszont támogatta a srebrenicai népírtás tagadásának és a háborús bűnösök magasztalásának szankcionálására hozott törvényt, sőt: köszönetet mondott elődjének annak bevezetéséért.

Búcsúajándék

Az egykori német mezőgazdasági miniszter, Christian Schmidt vette át augusztus 2-án a nemzetközi közösség boszniai főképviselőjének tisztségét az osztrák Valentin Inzkótól.

A váltás pillanata aligha lehetett volna szerencsétlenebb: a hivatalát 12 évig betöltő Inzko ugyanis utolsó döntéseinek egyikével törvényellenessé tette az 1995-ös srebrenicai népirtás tagadását, és ezzel azonnal össztüzet zúdított magára és a hivatalára.

A szerbek bejelentették, amíg a főképviselői iroda nem vonja vissza a döntést, bojkottálni fogják a boszniai föderáció legfontosabb szerveit, az államelnökséget, a parlamentet és a szövetségi kormányt – ezzel gyakorlatilag megbénították az egyébként is alig működő államot – és azt is kilátásba helyezték, hogy nem fogadják el Inzko utódjának egyetlen döntését sem.

A válságot az is mélyítette, hogy Kína és Oroszország július 22-én az ENSZ Biztonsági Tanácsában (BT) kezdeményezte a főképviselői hivatal jogköreinek megkurtítását, majd a képviselet bezárását. Bár a BT maradék 13 tagja nem támogatta a javaslatot, így az nem lépett érvénybe, az oroszok és a kínaiak azért még elhelyeztek egy bombát: kijelentették, a kereszténydemokrata Schmidt kinevezése nem törvényes, mert azt nem hagyták jóvá a BT tagállamai.

Az eddigi gyakorlat szerint a főképviselő személyét kizárólag az 1995-ös Daytoni Békeegyezmény betartását ellenőrizni hivatott nemzetközi bizottság jelöli ki – ám Schmidt legitimitásának megkérdőjelezése mindenképpen beleillik a sokéve folytatott orosz Bosznia-politikába.

A boszniai szerbek szerint a daytoni szerződés 10. mellékletének értelmezése, illetve újraértelmezése okozza a legnagyobb gondot, az említett nemzetközi bizottság – amelynek tagja Oroszország is – 1997-es bonni döntésével ugyanis lehetővé tette, hogy a főképviselő szükség esetén törvényeket hozzon, és tisztségviselőket váltson le, ha azok megszegik törvényi kötelezettségeiket és a daytoni békemegállapodást.

A BT szerepét nem egyértelműen fogalmazza meg a daytoni szerződés 10. melléklete, amely szerint a főmegbízott hatáskörét a BT releváns határozataival összhangban határozzák meg, feladata pedig a Biztonsági Tanács határozatai által rábizott feladatok végrehajtása, amit aztán a 10. melléklet hét pontban részletez.

Minél rosszabb, annál jobb

Az említett orosz politikának, amelynek egyik fő célja a boszniai szerb entitás, a Szerb Köztársaság (RS) függetlenségi törekvéseinek a támogatása: Moszkva minden áron meg akarja akadályozni, hogy újabb jugoszláv ex-tagköztársaságok lépjenek be az EU-ba, ne adj isten a NATO-ba, erre pedig a legjobb módszer a belső feszültségek életben tartása.

Az oroszok és Aleksandar Vučić szerb államfő fő helyi szövetségese – az Orbán Viktorral is többször találkozott – Milorad Dodik, a boszniai föderáció elnökségének soros elnöki tisztét betöltő nacionalista politikus azonnal ugrott is Inzko kijelentésére, és nem meglepő módon közölte, a főképviselői döntés adja az utolsó lökést a Boszniából való kilépéshez.

– Nem fogunk egy olyan országban élni, ahol úgy születnek a törvények, hogy valaki kitesz a weboldalára egy szöveget

– magyarázta Dodik, majd – csak hogy hergelje Inzkót – hozzátette:

– Srebrenicában, ahol 1995-ben Ratko Mladic akkori boszniai szerb főparancsnok katonái mintegy 8000 muszlim fiút és férfit mészároltak le, nem történt semmiféle népirtás.

Csak találgatni lehet, hogy mi vezette Inzkót arra, hogy utolsó döntésével újra felkorbácsolja az indulatokat. Lehet, hogy ezzel a döntéssel akarta felépíteni saját képzeletbeli szobrát, de az sem kizárt, hogy utódja életét akarta megkeseríteni, ha már neki nem sok mindent sikerült elérnie több mint egy évtized alatt.

– A nemzetközi közösség túl gyorsan váltott sebességet, és túl hamar tért át a szigorú nemzetközi jelenlétről arra, hogy a belföldi szervek kezébe kerüljön a döntéshozatal. A jövőben jobban elő kell írni, mi történjen Boszniában, keményebbnek kell lenni és gyorsan kell lépni

– mondta Inzko, ám azt nem árulta el, hogy 12 éve alatt miért nem fordult az általa most helyesnek tartott irányba.

Főképviselői elfogultság

Inzkót – független szakértők szerint nem alaptalanul – a szerbek a bosnyákok iránti részlehajlással vádolták, és a több mint egy évtized alatt nagyon kevés eredményt tudott felmutatni.

Továbbra sem működnek megfelelően a föderációs szervek, nem békéltek meg egymással a boszniai nemzetiségek, nem halad az ország EU-s integrációja és a külföldi befektetők is egyre kevésbé érdeklődnek a beruházási lehetőségek iránt.

Ez persze, nem csak Inzko hibája: a boszniai polgárháborút lezáró Daytoni Békeegyezmény arra alkalmas volt, hogy véget vessen a több mint 130 ezer halálos áldozatot követelő, 1992 óta tartó polgárháborúnak, ám képtelennek bizonyult egy működőképes állam kereteinek a kialakításához.

Az egyezmény, amelynek egyik melléklete a most is érvényben lévő boszniai alkotmány, elsősorban arra törekszik, hogy mesterséges egyensúlyt tartson fenn a horvátok, a bosnyákok és a szerbek között, ám annyira bonyolulttá vált a döntéshozatali mechanizmus, hogy még jószándékkal is nehéz lenne az államot hatékonyan működtetni.

A jószándékból azonban nincs sok, így aligha valószínű, hogy Schmidtnek sikerül majd áttörést elérnie.

Schmidt, a keménylegény

Még akkor is kevés erre az esély, ha a politikus nem kerüli a konfliktusokat és keményen harcol is érvei védelme mellett.

Az 1957-ben, protestáns családba született Schmidt a katolikus bajorok pártjában, a CSU-ban ért fel a csúcs közelébe: 1990-ig csak Bajorországban politizált, ezt követően a szövetségi parlamentben lett képviselő, s Angela Merkel kancellár 2014-ben miniszterré nevezte ki őt.

A délszláv háborúk idején sokat foglalkozott a Balkánnal, több évig ő vezette a Németország és Horvátország közötti kapcsolatok fejlesztésével megbízott parlamenti csoportot, s ebben a minőségében Horvátországot “Németország nagy barátjának” nevezte, amit aligha felejtettek el neki a bosnyákok és a szerbek.

Egy időben tagja volt a Bundestag védelmi bizottságának is, és többször is kiállt amellett, hogy a NATO-ba vegyék fel a Nyugat- Balkán országait is. Különösen Horvátország – mára már megvalósult – tagságát sürgette, erre szerinte elsősorban azért volt szükség, hogy csökkenjen Oroszország balkáni befolyása.

Az olvasás folytatása

Ezt az oldalt ennyien látták: 8

Európai Unió

Az Európai Unió tényleg komolyan gondolja a 2030-as bővítést?

Közzététel:

2 hét telt el azóta,

a megjelenés dátuma

2023.09.12.

Írta

Varga Szilveszter

A cikk meghallgatása

Olvasási idő: 7 perc

Charles Michel, az Európai Tanács elnöke újraizesített rágócsontként dobta be a résztvevők közé nemrégiben Bledben, hogy az Európai Uniónak 2030-ig fel kell készülnie a további bővítésre, amivel az új tagországok felvétele ismét a brüsszeli politikai menetrend egyik kiemelt témája lesz. Természetesen csak akkor, hogy ha ezt bárki is komolyan veszi, mert hogy most a Nyugat-Balkánnak csúfolt térségben minden és bármi közelebbnek tűnik, mint a bővítés, illetve az uniós csatlakozás.

Hogyan került elő a bővítés?

Az Európai Unió sosem szeretett időpontot említeni, amikor a nyugat-balkáni bővítésről volt szó. A brüsszeli illetékesek inkább olyan üres frázisokat pufogtattak, mint például az “érdemeken alapuló integráció”, vagy mint “az uniós elvárások teljesítése”, ez az utóbbi sok esetben mozgócélpontnak számított.

Charles Michel augusztus végén Bledben arról beszélt, hogy az Uniónak 2030-ra készen kell állnia az új tagok integrálására, és hozzátette, hogy ha az EU hiteles akar maradni, akkor beszélni kell a menetrendről. Michel szózatának elhangzása óta el lehetett tűnődni azon, hogy vajon 2030 reális határidő-e, merthogy az Európai Tanács elnöke könnyen ígérget, neki 2026-ban lejár a mandátuma, így a bővítési folyamatot nem neki kell levezényelnie, kudarc esetén pedig nem neki kell magyarázkodnia.

Ráadásul nem ő az első uniós vezető, aki nyilvánosan licitált a nyugat-balkáni országok felvételének időpontjára, 2018-ban az Európai Bizottság volt vezetője, Jean-Claude Juncker tette ugyanezt, amikor egy bővítési stratégiai dokumentumban bejelentette, hogy Szerbia és Montenegró “2025-ig” csatlakozhat az EU-hoz, felsorolva az ehhez vezető szakaszokat.

SÖTÉT LÓRA TETT: Amikor még nagy, illetve nagyobb volt az egyetértés Brüsszel és Belgrád között, a kép 2018. februárjában készült (Forrás: X-platform, EcoDev EU)

A tagállamok azóta diszkréten elutasították a dokumentumot, a 2025-ös határidő pedig feledésbe merült, ahogy Jean-Claude Juncker támolygó alakja is eltűnt a történelem gomolygó ködében. Csakhogy 2018 és 2023 között nincs semmi hasonlóság, az ukrajnai háború kitörésével ugyanis új dinamika alakult ki Európában.

Angela Merkel politikai jelenléte talán lassította az agresszív orosz politika előre nyomulását, az viszont biztos, hogy a Mutti a Berlini Folyamattal képes volt összecsődíteni a balkáni vezetőket, amely által valósulhatna meg egyébként az a német elképzelés, amely alapján a Nyugat-Balkán az uniós közös piacba integrálódna, és ez lehetne az Európai Unió bővítésének egyik lehetséges forgatókönyve, amiről még majd szó lesz.

Az ukrajnai háború kitörését követően az Európai Unió részéről ugyan nagyobb a politikai akarat a bővítésre, ami azonban nem garantálja a sikert, bár a jelen pillanatban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy végtelenül sokat lehessen szórakozni a bővítéssel, mondjuk újabb húsz évet, mint a 2003-as Thesszaloniki Nyilatkozat után. Szerbia és Montenegró több mint egy évtizede, Észak-Macedónia pedig még régebb óta várakozik.

Kapcsolódó cikk

Kívánatos lenne, hogy az EU a lehető leggyorsabban csatlakozzon a Nyugat-Balkánhoz!

A közvélemény és a politikai elit ellenállása a bővítéssel szemben azóta sem szűnt meg sem itt, sem ott, és a vita előrehaladtával ismét növekedhet akár az Európai Unióban (Franciaország, Hollandia, Bulgária, Horvátország), akár a “szerb világban”, ahol a belgrádi és a banjalukai vezetésnek sikerült redukálnia a csatlakozási kedvet a szerb népesség körében. További problémát jelenthet, hogy a jelölteknek igazodniuk kell az európai külpolitikai álláspontokhoz, miközben Szerbia európai szempontból erős szimpátiákat táplál Moszkvával szemben.

Charles Michel bledi kiállását vagy elszólását követően – nézőpont kérdése – az uniós vezetők bővítési hajlandóságának első nagy próbája az október 6-i granadai csúcstalálkozó lesz. Az állam- és kormányfők Granadában az új tagok befogadására való hajlandóságot tesztelik majd a három fő kérdés megvitatásával, aminek keretében azzal foglalkoznak, hogy milyen legyen a döntéshozatal a bővített unión belül, mit tartalmazzon az európai szinten követendő politika és hogy azt miből finanszírozzák.

Szegényházi vásár

Hat nyugat-balkáni ország (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Montenegró, Szerbia és Koszovó), Ukrajna és Moldova pályázik a csatlakozásra (Törökország esetében az eljárás befagyasztásra került). A volt Jugoszlávia néhány országa már évekkel ezelőtt megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat, míg az EU decemberben dönt arról, hogy ezt lehetővé teszi-e Kijev és Kisinyov számára is. Charles Michel szerint Grúzia, amelynek jelenleg csak “európai perspektívája” van, még felzárkózhat a többiekhez, “ha megteszi a szükséges előrelépéseket”.

A nagyszámú szegény tagjelölt ország felvétele elkerülhetetlenül hatással lesz a közös költségvetésre. A tagjelölt országok bruttó hazai terméke jóval az európai átlag alatt van, ami azt jelenti, hogy az uniós költségvetés nettó kedvezményezettjei lesznek. Ugyanakkor néhány jelenlegi kedvezményezett országnak a bővítést követően nagyobb mértékben kell hozzájárulnia az EU költségvetéséhez. Lehet barkóbázni, hogy melyik korábban csatlakozott országnak tetszik majd a legkevésbé, hogy mélyebben kell a zsebébe nyúlnia, miközben a balkáni bővítés gyengítheti az ukrán csatlakozásra fordítható támogatást, és ez további turkálást jelenthet a zsebekben.

Önmagában a nyugat-balkáni bővítés nem jelentene különösen nagy pénzügyi kihívást, mivel a régió összlakossága 17 millió körül van, ami egy közepes méretű tagállamnak felel meg. Ukrajna viszont különleges eset a többi tagjelölt országhoz képest több mint 40 milliós lakossága, és a tönkrement, illetve szétbombázott infrastruktúrája miatt.

Egy másik nehezen megoldható kérdés a döntéshozatali folyamat esetleges megváltoztatása és az egyhangúság elvének elhagyása bizonyos területeken. Ez a vita éles ellentéteket válthat ki a tagországok között, különösen, ha a jelenlegi európai szerződések módosításának kérdése is felmerül. Ez tovább késleltetheti a bővítési döntést, és meghosszabbíthatja a tagjelölt országok várakozási idejét, tehát egyáltalán nem abba az irányba mutat, amit Charles Michel Bledben felvázolt.

A bővítési dinamika gyorsulását észlelve a francia elnök a nagykövetek párizsi értekezletén elővette a többsebességű Európára vonatkozó elképzelést, miközben az Európai Bizottság bejelentette, hogy október közepén közzéteszi a progresszív integrációval kapcsolatos tervet, amelynek alapján a tagjelölt országok lépésről lépésre csatlakozhatnának az EU különböző intézményeihez: a közös piachoz és az európai politikákhoz azokon a területeken, ahol sikeresen lezárták a tárgyalásokat – mindeközben pedig Ursula von der Leyen az előcsatlakozási alapok növelését és egy “növekedési tervet” is bejelentett a Nyugat-Balkán számára.

Brüsszeli elképzelések szerint ez a megközelítés segíthetné a jelölteket abban, hogy útközben néhány kisebb győzelmet arassanak, ami keményebb munkára ösztönözné őket a végső cél elérése érdekében. Ez szép elgondolás, csak nem biztos, hogy a Balkán erre a srófra működik, könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a tagjelölt országok megrekednek a csatlakozás valamelyik szakaszában, megfelelő szabályok hiányában pedig folytatják az egymással való acsarkodás, vagy éppen elárasztják magukkal Európát.

A nyár elején a német Kereszténydemokrata Unió (CDU/CSU) arra az álláspontra helyezkedett, hogy az uniós tagság nincs napirenden, helyette a tagjelölt országoknak inkább azt ajánlják fel, hogy 2030-ig csatlakozhassanak az európai közös piachoz. Ez egy “köztes szakasz” lenne a tagsághoz vezető úton, de ez a köztes szakasz határozatlan ideig is tarthatna. Ez a megközelítés – a progresszív integrációhoz hasonlóan – megszabadítaná a tagjelölt országokat a jelenlegi mindent vagy semmit logikától, vagyis a bent vagy kint állapottól.

Szkepticizmus a Nyugat-Balkánon

A nyugat-balkáni országok politikai vezetőinek hozzáállása sem elhanyagolható az új bővítési terveket és időpontokat illetően. Edi Rama albán miniszterelnök és Ivica Dačić szerb külügyminiszter szkeptikusan reagált a 2030-as bővítési dátumra, Ana Brnabić szerb miniszterelnök pedig azzal vádolta meg az EU-t, hogy folyamatosan változtatja a szabályokat és a feltételeket.

Az észak-macedóniai politikusok ugyanakkor rámutattak arra, hogy az integráció folyamatos halogatása miatt csökken az EU-támogatottsága az országban. Montenegróban némi beképzeltséggel úgy vélik, hogy ők tekinthetők a tagsághoz legközelebb álló országnak, így akár 2030 előtt csatlakozhatnak az EU-hoz, ezért úgy gondolják, hogy a fokozatos tagsággal kapcsolatos elképzelések feleslegesen elterelnék a figyelmet a fő célról.

Ugyanakkor, ha ezek az országok a tükörbe néznének, akkor azt látnák, hogy tele vannak megoldhatatlan problémákkal, kezdve a foglyul ejtett államtól, a diszfunkcionális gazdaságon keresztül a befagyott konfliktusokig, amelyekkel mindegyik ország küzd a múlt terhes örökségeként, arról nem is beszélve, hogy jócskán megerősödtek a térségben azok az erők, amelyek kitöltötték az Európai Unió által az utóbbi húsz évben üresen hagyott teret.

Amennyire örömteli lehet a 2030-as csatlakozási időpont meghatározása, az legalább annyira frusztrálhatja is a balkáni vezetőket, az előttük álló hat-hét évben ugyanis teljesíteniük kellene, amihez egyáltalán nem voltak hozzászokva, besöpörték ugyanis az ilyen-olyan címen érkező támogatásokat, majd tettek is valamit, meg nem is.

Nekik egyáltalán nem lesz könnyű hozzászokniuk ahhoz, hogy várnak is tőlük valamit, és ezért idegesek az olyan javaslatoktól, mint amilyet Charles Michel tett Bledben, mert az időpont meghatározása visszahelyezi a hangsúlyt a reformok terén elért, illetve el nem ért eredményekre, és elejét veszi a további időhúzásnak a Balkánon, egyúttal pedig megszünteti a vernyogást, miszerint ők készen állnak a csatlakozásra, csak az EU nem akarja a bővítést – ezekután mindenkinek egy dolga van: forduljon arccal 2030 felé!

(A Les Echos és a Le Courrier des Balkans nyomán)