A szokatlan szerb-orosz belügyminiszteri-külügyminiszteri párosítással tartott találkozóval kapcsolatban jóformán semmi sem derült ki, ami tág teret hagy a találgatásoknak. A hivatalos Belgrád egy semmitmondó közleménnyel intézte el Sándor 2 moszkvai „próbaútját”, miközben az ellenézi (értsd: Amerika-barát) média azzal „inszinuálja” Aleksandar Vulint, hogy Moszkva kellős közepén lehülyézte Vlagyimir Putyin orosz elnököt.

Hozzáadott érték

A belgrádi kormánypárti média egy része annyit tett hozzá a találkozóról kiadott közleményhez, hogy Vulin volt az első szerbiai miniszter, aki az ukrajnai háború kitörése óta felkereste Moszkvát.

Még mielőtt netalán belebonyolódnak a semmitmondó hivatalos közlemények elemzésébe, nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy elgondolkodjunk azon, miért éppen Aleksandar Vučić munkáságának legnagyobb dicsőítője kereste fel az orosz fővárost, és miért éppen most, mert hogy az időzítés ebben az esetben különösen fontos. A legkönnyebben azzal lehetne elütni a témát, hogy éppen azért, mert benne bízik meg leginkább a szerb elnök, de a helyzet ennél sokkal súlyosabb.

A „szerb világ” nagy szószólója nem véletlenül látogatott éppen most az „orosz világ” hivatalos külügyi propagandistájához, ez ugyanis egy különösen fontos pillanat: néhány nappal vagyunk a sikertelen brüsszeli csúcs után, és körülbelül ugyanannyival a szeptember 1-i fordulópont előtt, amikor a koszovói kormány amerikai beleegyezéssel, sőt jóváhagyással, igencsak veszélyes intézkedések bevezetésére készül, amelyeknek a jogosságát másképp és másképp ítéli meg az egyik és a másik oldal.

Az Egyesült Államok áldásos/áldatlan balkáni tevékenységének felemlegetése Vulin látogatásával kapcsolatban azért kézenfekvő, mert a Pristinában állomásozó amerikai nagykövet augusztus elseje előtt szinte az utolsó pillanatban kérte/utasította Albin Kurti koszovói miniszterelnököt, hogy egy hónappal halassza el a szerbiai rendszámok és dokumentumok használatával kapcsolatos döntést.

Jeffrey Hovenier akkor úgy nyilatkozott, hogy nem az intézkedések megsemmisítését/visszavonását kérték Kurtitól, hanem, “hogy egyértelmű legyen”, csak az elhalasztását, mert a döntéssel kapcsolatban téves információk jeletek meg és félreértések történtek.

Magyarán szólva: az Egyesült Államok jóváhagyta a pristinai kormány, illetve a pristinai albán vezetés lépéseit, amelyeknek a háttérből akár a kezdeményezője is lehetett, viszont az augusztus elsejei előtti heves szerb reakciókra talán még maguk az amerikaiak sem voltak felkészülve.

Azóta már a KFOR tagjai, és az abban szolgálatot teljesítő amerikai katonák szépen felsorakoztak a koszovói utak mentén, de a többiek is erősítettek, ha erősítésnek lehet nevezni a koszovói szerbek kilátásba helyezett kivonulását a koszovói intézményekből, ami inkább tekinthető a koszovói intézményrendszer gyengítésének, vagy éppen lebontásának. A koszovói albán vezetés pedig állítólag olyan darukat szerzet be, amelyekkel a legnehezebb kamionokat is el lehet távolítani az útból, ami akárhogy is nézzük, tettlegességet feltételez.

Elkerülhetetlen találkozó

Ilyen előzmények után Szerbia nyilván elengedhetetlennek tartotta a személyes kapcsolatfelvételt Moszkvával, merthogy a szláv testvéri, érzelmi és egyéb stratégiai meggondolások ezt indokolják, Belgrádnak be kellett ugyanis számolnia – formálisan is – az orosz vezetésnek „a szerb és a koszovói albán mormota” uniós közvetítéssel zajlott szerencsétlenkedéséről.

A szerbek ugyanakkor elengedhetetlenül szükségesnek tartották, hogy a kritikus szeptember elsejei időpont előtt egyeztessenek Moszkvával, vagyis ahogy a koszovói albánok „tanácsokat fogadnak el” az Egyesült Államoktól, a szerbek ugyanúgy kikérjék Moszkva tanácsát arról, hogy meddig mehetnek el a Koszovóval kapcsolatos feszültség élezésében.

A szerbek nyilván azért is egyeztetni akartak Moszkvával, mert a brüsszeli tárgyalássorozatban alárendelt szerepet játszanak, tudom, hogy ettől sokan felhördülnek, de így van. Albin Kurti, illetve a Koszovót aktuálisan képviselő személy „nincs egyedül”, hiszen nem csak „eszmei”, hanem szinte fizikai értelemben is maga mögött tudhatja a szponzorait, vagyis az Európai Uniót, főleg pedig az Egyesült Államokat, miközben a szerbeket támogató oroszok „nem kerültek bevonásra” a brüsszeli/nemzetközi egyeztetésbe, hogy ilyen kacifántosan fogalmazzam meg, amit sportnyelven egyszerűen úgy lehetne összefoglalni, hogy „lejt a pálya”.

Tudom, hogy ez a koszovói válság leegyszerűsítése a két nagyhatalom közötti rivalizálásra, de hát erről van szó, az Európai Unió, illetve Brüsszel csak a díszleteket biztosítja. És azt sem szabad elfelejtenünk, ha már itt tartunk, hogy egyik nagyhatalom sem riad vissza attól, hogy fegyveres konfliktust provokáljon, ha az érdekei megkívánják.

Az utóbbi időben elterjedt a nézet, hogy egy esetleges koszovói konfliktus Oroszország érdekeit szolgálná, amire a Moszkva támogatását élvező, és ebből kifolyólag elszemtelenedő szerb nacionalisták és egyebek, vagyis úgy általában szinte mindenki Szerbiában, bármikor kapható a „bölcső jogán”, és az értelem összes határán túl. Persze, legalább ennyire elszemtelenedtek a koszovói albánok is. Sőt!

Kézenfekvő tehát, hogy Belgrádból valakinek el kellett utaznia Moszkvába. Ha ezt maga a „mindenes szerb elnök” tette volna meg, akkor azt a koszovói „mini Zelenszkij”, értsd Albin Kurti, és rajta keresztül a Nyugat nyílt provokációnak tekintette volna. Ráadásul Szerbia egy ilyen lépéssel végzetes csapást mért volna az amúgy is a „kóma állapotában” lévő úgynevezett „uniós csatlakozási folyamatra”.

De mivel Nikola Selaković szerb külügyminiszter valami oknál fogva nem igen szokott saját dolgába avatkozni, erre Sándor 1 (Vučić) Sándor 2-t (Vulint) tartotta a legalkalmasabbnak, ami jól jelzi, hogy merre tart, és milyen irányba húz a „rendőri felügyelet alá helyezett” szerb külpolitika.

A „szerelemhez” két emberre van szükség – kivéve az egoistákat – ami azt jelenti, hogy tárgyalni csak azt tud, akit a partner elfogad. Egy hasonló poént elsütött a szerb belügyminiszter is, de arról majd alább.

Ebből a szempontból Vulin az oroszok számára a legelfogadhatóbb partner, miután a szerb külpolitika „énekes madárkáját”, vagyis a szintén nagy orosz fannak számító Ivica Dačićot a szerb elnök már régen ejtette. Vulin azért jöhetett leginkább számításba, mert a szerb ellenzéki – értsd amerikai partnermédia – értesülései szerint a szerb belügyminisztérium lehallgatta a botor módon Belgrádban hangoskodó orosz ellenzékieket, és az ezáltal keletkezett dokumentumokat a mostani találkozót megelőzőleg Vulin átadta Moszkvának.

Mindezek után, ha valakit még az érdekel, hogy mit tartalmaz az Aleksadar Vulin és a Szergej Lavrov találkozójáról kiadott szerb & orosz közlemény, annyit mondhatok, hogy semmit. A szokásos. Az alpári minősítést töröltem. Részletekbe nem bonyolódunk, mert nincs semmi értelme.

Putyin vagy akárki lehülyézése

A szerb ellenzéki & Amerika-barát sajtó közben előbányászott egy videót, amelyen a „hasbeszélésben verhetetlen” szerb belügyminiszter moszkvai tárgyalásai során „vétett egy hibát”, és lehülyézte Vagyimir Putyint. Lehet, sőt kétségtelen, hogy Vulin ezen Zelenszkijt, esetleg a távirányítónál ülő Bident értette, de a rosszul megválasztott szavak kegyetlen tartalmat hordozhatnak a beszélő szándékától függetlenül.

Miután egy vágott felvételről van szó, a hitelességét nehéz megállapítani, viszont ahhoz semmi kétség nem fér, hogy a képek Vulin és Lavrov találkozóján készültek, ezt jól bizonyítja a „polkadotos”, vagyis a pöttyös ruhás hölgy is, aki a hülye szó hallatára felkapta a fejét.

– vágta a vele szemközt ülő Lavrov szemébe a szerb belügyminiszter, akitől egy ilyen nyilatkozat „lazán kitelik”, miközben el sem jut a tudatáig, hogy miről is „hablatyol”.

Ha őt szemelték ki külügyminiszternek, és ha netalán tényleg ő kapja meg a posztot, akkor az egyértelmű bizonyítéka lenne annak, hogy a „legfelsőbb szerb” pozitívan ítélte meg legnagyobb imádójának (& alpári kifejezés törölve) moszkvai „próbaútját”. A probléma az, hogy a szerb elnök ezzel túl nagy támadási felületet teremtene magának.

 
Matija Posavec, Muraköz megye főispánja, miután eljárást indítottak ellene hivatali visszaélés és korrupció vádjával, lemondott minden tisztségéről. Posavecet pénteken állította elő az általában csak USKOK néven emlegetett horvát ügyészség, amely a korrupció és a szervezett bűnözés ellen küzd, és ezt leginkább lehallgatással teszi, mint azt egy volt titkosszolgálati vezető is megerősítette. A jelek szerint pedig Horvátországban nem kell ahhoz Pegazus, hogy a lehallgatást végzők megtáltosodjanak, ezt jó néhányszor bizonyították már.

Nem ő volt a célszemély

Nem Matija Posavec volt a célszemély, ő csak „kollaterális áldozat” a legújabb horvátországi korrupciós botrányban, és csak véletlenül került az USKOK látókörébe, miközben dzsoggingolt az egyik barátjával, akit már régebb óta figyeltek.

Az ispánt tehát szó szerint „futtában” kapták mikrofonvégre, vagyis amikor futás közben a barátjával beszélgetett, és rögtön gyanúsnak találták, az illetékes bíróság pedig megadta az engedélyt, hogy megfigyelés alá vonják.

Az USKOK ezt követően kihangosította az ispán irodáját. Hangfelvételt készített egyebek között arról is, hogy 10 ezer kunát (cca. 1500 euró) csúszópénzt fogadott el, aminek ellenében Josip Kobal újabb mandátumhoz juthatott Muraköz megye közúti igazgatóságának élén, vagyis ismét ő lehetett az elnök. Köztudomású, hogy az építkezéseknél, kimondottan pedig az útépítéseknél lehet a legnagyobb összegeket elsíbolni, legalábbis erre utal a kollektív emlékezet.

Amikor először írtunk a Posavec-ügyről, akkor említést tettünk egy másik esetről is, nevezetesen Stjepan Kovač, szociáldemokrata parlamenti képviselőről, aki korábban volt csáktornyai polgármesterként szolgálta a népet.

Kovač sztorija még bizarrabb: ő a múlt nyári parlamenti választások során kisebbfajta kampányt szervezett, aminek a lényege az volt, hogy egy ismerőse fenyegető üzeneteket küldött neki, a rendőrségen dolgozó barátja pedig vállalta a nyomozást az ügyben.

A két mondatból nehezen érthető, hogy hol érnek össze a szálak, a manőver célja azonban az volt, hogy leleplezzék annak a weboldalnak a gazdáját, amely éles bírálatokkal illette Kovač elvtárs személyét és életművét.

Egy hiú politikus viselt dolgaival nem is igen foglalkoznánk, ha a módszer nem lenne igencsak figyelemre méltó, amit Hernádi Zsolt MOL-vezér is meg tudna erősíteni, miután annak idején „megfilmesítették” az Ivo Sanaderrel tartott légyottját.

Ezek után már akár helyénvalónak is tűnhet a megállapítás, amely szerint a korrupció és a szervezett bűnözés elleni horvát ügyészség előszeretettel hallgat le embereket, legyen szó 10 ezer kunáról, mint most, vagy 10 millió euróról, amivel állítólag Hernádi vesztegette meg Sanadert.

„Beleesett az ügybe”

Ezt annál is inkább bátran állíthatjuk, mivel Ante Letica, volt titkosszolgálati vezető, az Interpol első horvátországi főnöke is ugyanezt mondta az RTL horvátországi csatornájának.

Letica elmagyarázta, hogyan szerelik be a lehallgatási eszközöket az állami, államigazgatási hivatalokban, hogy azt senki ne vegye észre, és hogy arról bárki bármit is megtudna.

– mondta Letica, aki szerint a lehallgatások során két fázis különböztethető meg: az egyik az előkésztés, a másik a végrehajtás.

– jelentette ki az egykori titkosszolgálati vezető, aki szerint csak azután kezdődik meg az akció, miután ezzel elkészültek, és megtettek minden óvintézkedést, hogy elkerüljék a lehallgatás „kompromitálódását”.

– zárta közlendőjét Letica, aki végül megjegyezte, hogy a korrupció nehezen felderíthető bűncselekmény, és a lehallgatás a leghatékonyabb eszköz arra, hogy letörjék.