Kontraendorfin, mi a fene?

Biztosan valamiféle titkos szer a boldogság ellen. Ilyesmi. Svetislav Basara pedig az a menő szerb prózaíró, újságíró, akivel ezt az egész sorozatot elkezdtük.. Nem egy könnyű eset Svetislav, nehéz egyből, szőröstől-bőröstől lenyelni, de amiért újra rivaldafénybe kerül nálunk, annak oka az, hogy egyébként is fókuszba került a minap. A belgrádi irodalmi élet fókuszába azzal, hogy a Szerbiában tavaly kiadott regények közül az övé kapta, illetve hát regényíróként ő nyerte a legrangosabb, minden évben kiosztott szerb irodalmi díjat, a NIN-díjat.

Tehát a NIN 2021-et. (!) Boldogságát a nyertesnek pedig máris sokan igyekeznek beárnyékolni, sógor-koma-jóbarátságról beszélve, mutyiról, miről nem a bíráló bizottság döntését illetően. Csakhogy Basarát nem olyan fából faragták, mint akinek könnyen lehet rontani az egyébként elementárisan sosem is volt jókedvén. Megszokta már a keser, epeíz örömöket, ezen nincs sok lehetőség romlasztani. Az pedig, hogy az évek során immár másodszor állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára, őszintén: miért is lenne ezzel baja neki személyesen? (Ha kicsit szélesebben nézzük versenynek a versenyt: Hosszú Katinkánktól pl. még mindig fényévekre messze van bármely statisztikát illetően.)

Miközben tehát csupán másodszor élte át a flow csúcsélményét, örömében az író úgy fogalmazott a sodró ár közepén, hogy ő csak megpróbálta papírra vetni mindazt a töméntelen hisztériát és esztelen pánikot, ami a háborúhoz vezetett legutóbb is, és vezethet hibátlanul továbbra meg továbbra, amennyiben a dolgok nem változnak gyökeresen. Nem kerül valamiféle intellektuális homok az önolajozó gépezetbe. Szerinte a szerbség a tizenkilencedik század óta saját mítoszainak rabságában sínylődik, az álmok pedig brutálisan szertefoszlanak a menetrendszerűen érkező vérzivatarokban. És ebben még a béke szakaszai is szörnyűek tudnak lenni.

– Regényem különben nem egy könnyű olvasmány – mondja ő –, eléggé le kell raknia hozzá az olvasónak ama becses alfelét. Szó sincs itt semmiféle játékos lebegtetésről. A szöveg sűrű szövésű, a mondatok hosszúak, bonyolultak, mert a bonyolult dolgokról igazából bonyolultan lehet írni.

Arról pedig, hogy cikkíróként gazdát váltott, a Danasból átment a Kurirba, S. B. csak annyit mondott, hogy ez természetes reakciója volt a szerkesztőség ellenséges viselkedésére, amelyben egyesek azzal vádolták, hogy harciasságának spanyolfala mögött a legfelső fokig: mesterien nyal. (Nota bene: a nyelv valódi virtuóza.)

De hogy miről is szól a könyv? Nos, egy festőről, bizonyos Stojkovićról, aki érezvén, hogy a végéhez közeledik, 2009-ben abbahagyja a festést. Maradék idejét azzal igyekszik eltölteni, hogy hosszú vallomásokat tesz egyik ismerősének, bizonyos Kaloperovićnak, aki egyben a regény elbeszélője. A festőről kiderül, hogy bizony szereti tanulmányozni a történelmet, s hogy egész sor furcsa meglátása van, amelyekből összeáll egy alternatív történelemkép a második világháborútól kezdve az alakuló mű jelenéig. Kiadója, a belgrádi Laguna szerint ez a szerző eleddig legkiemelkedőbb alkotása, amelyben az író összes ismert erényét felvillantja: ragyogó humorát, egyéni színezetű iróniáját, remek parabolákat és hiperbolákat alkot, sajátosan groteszk szerkezetet hozva létre ezekből az alkotóelemekből. A regényben egész rakás ismert személyiség jelenik meg a szerb politika és kultúra nagyjai közül fiktív formában, így pl. Milovan Đilas, Miro Glavurtić, Ivo Andrić és sokan mások. – Mindez attól a szerzőtől, aki képes volt nekimenni a Nagy Szent Ikon: Vuk Karadžićnak is, az egykori nyelvreformernek, a máig érvényes szerb írásmód létrehozójának.

Egyik rögtön reagáló kritikusa, illetve hát inkább méltatója szerint Svetislav Basara munkásságában nem tapasztalhatók nagyobb ingadozások. Nincsenek nagy zuhanások és feltápászkodások, prózája stabil alapokon nyugszik, mindig híven a saját ars poeticájához. Briliáns szatírát ír folyamatosan, megingathatatlan bírálatot a társadalmi visszásságokról. Egyszóval azon ritka szerb tollforgatók közé tartozik, akik nem hőkölnek meg attól, hogy megkérdőjelezzék a megkérdőjelezhetetlen, és bátran vállalják a következményeket.

Dióhéjban, hogy mit szól ehhez a díjazott:

– Őszintén, nem vártam ezúttal ezt a végkifejletet – mondta mosolyogva. – A díjat már egyszer megkaptam, azóta nagyjából mindig játékban vagyok, már nem nagyon tudok izgulni ezen. Persze, titokban azért reménykedtem, ám a kételyeim elnyomták ezt a kellemes izgalmat. Kontraendorfin, hogy az meg micsoda? Persze, az egy elképzelt endokrinológiai kifejezés, ó, igen. A boldogtalanság hormonja. Ennek a statisztikai tükrében aztán úgy tűnik, mintha többségünknek orvosi beavatkozásra lenne szüksége, csakugyan.

Emlékeztetőül: a NIN-díjat először 1954-ben osztották ki, és az akkor még fiatal tehetségnek számító Dobrica Ćosić kapta Koreni című regényéért, amelyet Ács Károly nemes egyszerűséggel Gyökerek-nek fordított, amit jól tett. Nem is kínálkozott nagyon erre más megoldás, miként arra sem, hogy akkoriban magyarul így íródjék le a szerző neve: Dobrica Csoszics. (Sok strapától megkímélne ma.) Egyébként nem mellékes megjegyezni, miszerint a NIN-díj manapság is irodalmi átültetéseink egyik orientációs pontja. Hogy ki mindenki kapta, nehéz lenne akár a felét is felsorolni, ellenben van egy manapság szinte kihagyhatatlanná vált szemszög. Ez pedig a női, amely nyilvánvalóan azt látja és láttatja, hogy adott vizsgálódási területen pl. ugyancsak mennyire egybeeső dolog a tollforgatás a fegyverforgatással. Ugyanis az 1954-óta sorakozó bajnokok jegyzékében elenyészően kevés a hölgy. Úgymond alig van. (Erre Basara se mondott semmit.)
______________
Fotó: internet