B A Balkanac
Who The Fuck Are You?

Aleksandar, ez a komplikát fiatalember Brüsszelből érkezik Belgrádba, hogy részt vegyen egy hagyatéki tárgyaláson, ugyanakkor azzal a fantasztikus tervvel, hogy a szerb fővárosban színpadra állítsa operaként a III. Richárdot. Identitászavaraival, irrealitásba hajló elképzeléseivel és súlyos alkoholizmusával birkózva, ezzel párhuzamban a háború lesújtó tényével és élményével, banális nőügyeivel küzdve, művészeti terápiákkal tűzdelt zavaros életében Aleksandar tkp. 1 valakihez vonzódik isten igazából: az anarchista pszichiáteréhez. Pokoljárása végül látványos idegösszeroppanáshoz vezet. Hogy aztán eljut-e a Purgatóriumba, maradjon a továbbiakban elmeséletlen.
Marina Radmilac fiatal rendezőnő alacsony költségvetésű művét a tavalyi belgrádi szerzői filmfesztiválon mutattak be, és emlékezetes címének köszönhetően is a Ki a faszom vagy te? azóta már eléggé visszhangos utat járt be.
Marina Radmilac fiatal rendezőnő alacsony költségvetésű művét a tavalyi belgrádi szerzői filmfesztiválon mutattak be, és emlékezetes címének köszönhetően is a Ki a faszom vagy te? azóta már eléggé visszhangos utat járt be. A fesztivállal kapcsolatban megjegyzendő, hogy miként a kritika aláhúzta, öt (nem éppen könnyű /emlékszünk Nicholson ötösére?/) társával együtt kiemelkedő, új irányt mutató darabja ez a fiatal filmkészítők igyekezetének, azonban hogy lesz-e ebből új feketehullám, származnak-e ebből majd akkora nagyságok, mint pl. Paskaljević, Makavejev, Žilnik vagy Petrović, erről még korai lenne nyilatkozni. Lesz-e majd helyük példának okáért olyan könyvben, amilyen Amos Vogel: A film mint szubverzív művészet c. etalon-könyve? – ezt meg mi kérdezzük innen. A kérdés azért is tűnik helyénvalónak, mert a híres, maga is aláaknázó tevékenységet folytatott filmesztéta említett kötetének fedőlapján a megboldogult Milena Dravićot látjuk egy támlásszéken kucorgó hófehér nyúl társaságában. Maestro Makavejev legendás „testmisztériumából”, amelyben ugyancsak fontos szerepet játszik a lélektan. Meg az ultra-groteszk feketehumor.
Ennek az öt nem túl könnyű darabnak, amelyek közül mi Radmilacét emeljük ki, egyébként – szögezi le a kritika – örvendetes közös nevezője minden eltérőségük ellenére az, hogy rendezőik ismét a szerzői film útjára léptek. Ez azt jelenti, hogy nyíltan vállalják magukat, a világról alkotott elképzeléseiket, és ha úgy látják, hogy adott pontokon kisiklott ugyanez a világ, akkor bezzeg nem átallnak beszélni róla. Nem félnek, s ilyen formában nincsen szőr a nyelvükön. Ebben is kiemelkedő helyet foglal el alkotásával Marina Radmilac. A ki a faszom vagy te? éles keresztmetszetében jól szemügyre vehető lélektani jelentésrétegei között ott van vastagon az önismereti elbizonytalanodások gyötrő kérdése az egyént maga alá gyűrő, fojtogató kóros aggodalom agykamatyoló démoni kacajával, a szörnymaszkokat öltő barátok eszement nyelvöltögetésével. Nem utolsósorban a nézőkből feszengésük közben kirobbanó nevetéssel. – Azonban mindennek semmi köze a komédiához – hangzik az intés, miként az is nyilvánvaló, hogy szóban forgó filmet aligha lehet elintézni amolyan szokásos kisköltségvetésű alkotásként az ún. garázsfilmek kategóriájában. Minőségében messze maga mögött hagyja azokat. A látszólag laza dramaturgiai szerkezetet remekül egyben tartja Siniša Dugonjić kamerája, aki már tapasztalt filmesnek számít, és munkájával prímán lekövette a rendező szándékát, a mű alapvetően lázadó, nem szokványos jellegét.
A szóban forgó filmet aligha lehet elintézni amolyan szokásos kisköltségvetésű alkotásként az ún. garázsfilmek kategóriájában. Minőségében messze maga mögött hagyja azokat.
Külön figyelmet érdemel a pakliban Strike Lucicki, aki nem csupán szerzőtársa a forgatókönyvnek Radmilac mellett, hanem egyben főszereplő is. Méghozzá nagyon jó főszereplője ennek a kínos botorkálásnak, néhol üvöltő rohanásnak a lékek útvesztőjén át. Játékát illetően Strike kitűnő partnerre talál Denis Lavant személyében, akit a francia filmekből, főképp Leos Carax híres, rendhagyó alkotásaiból ismerhetünk. Például a Ne óvakodj a szent motortól címet viselőből. Ismerjük? A színész, aki koldul. A színész, aki táncol. A színész, aki zenél, énekel, köhög, gyilkol, virágot majszol, nőt rabol, rohan, üzletet köt, apáskodik, megdöglik. Itt Lavant játssza az anarchista lélektudort. Úgyszint prímán. Egyébként érdekes itt ez a Strike név, nem? Does it ring the bell? Ha itt a forgatókönyvíró-szereplő esetében keresztnévként szerepel is, nyilván felvett. Lucky Strike-ot félre: Cormoran Strike egy krimisorozat figurája, írta Robert Galbraith álnévvel J. K. Rowling. Benne vagyunk hát amúgy a trendben.
Rendben? Vágod?
Végezetül nem maradjon ki a belgrádi születésű rendezőnő sem. Művéről szólva Marina Radmilac azt mondja, hogy az egy pszichedelikus punk dráma. Nézőjét az érzelmek áradata sodorja magával. Egymás után jönnek az emocionális megállók, amelyeken a főhős valósággal átrobog, még csak nem is int. (Robog a bakterház.) Ha netán nézés közben felvetődik, hogy ki a faszomok Önök, hát jó úton járnak, hogy megértsék az üzenet, illetve hát a kérdés lényegét. Azt a lényeget, amit itt mindannyian megfogalmazni akartunk. Mert ugyebár: mi is ki a faszomok vagyunk? Kivétel nélkül, mindannyian.
Megj.: Ezzel szemben az immár idei magyar Friss Hús fesztivál nem sok friss húst hozott. Fekete Tamás filmvilági beszámolója szerint a szemlén az általános, helytől és időtől független darabok domináltak, amelyek szinte bárhol megtörténhetnek. Alig-alig jelentek meg a feszültségektől fűtött, átalakulóban lévő világ problémái. Kivételt ez alól éppen a fődíjas film jelentette: Kölcsey Levente Szünet című rendezése. Ez azonban itt már egy másik vetítés lesz. Egyelőre tehát ahogy a punkba átment Freud mondaná sötét szemüveggel: FUCK OFF! Zergut?

B A Balkanac
Az indiai temperamentum és a politikai korrektség (elhibázott műtétek)

Ismét tollat ragadott, azaz hát dolgozni kezdett Salman Rushdie. Nekilátott újabb könyvet írni a Booker-díjas brit író, akinek az ellene tavaly elkövetett, brutálisan véres chautauquai (USA) késes támadás miatt kellett hosszabb kényszerszünetet tartania. A merényletről, amelynek következményeként fél szemére megvakult, továbbá az egyik karja csaknem megbénult Indiai Salamonunknak, régebben már írtunk. Most azzal a hírrel folytatjuk, amely szerint az írói gépezet – ha akadozva is, de – ismét beindulni látszik, míg az az egy szál merénylő, egy derék (rosszarcút nem merünk mondani!) libanoni férfiú, bizonyos Hadi Matar a sitten ül. Ahol folyton a fejét csóválja, mert nem érti, hogyan maradhatott életben egy olyan elvetemült ördögfattyú, aki annyi minden káromlót összefirkált a Prófétáról, hogy ő tkp. nem is volt képes – azzal az érzékeny gyomrával együtt – ától cetig elolvasni.
– Csak maga Allah tudhatja, miért mentette meg azt a patkányt – mormolta egy ízben a börtönőr füle hallatára, de végül megnyugtatta magát azzal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Ha jól látjuk, szóban forgó, nyugodtan őrültnek is nevezhető cselekedetével valójában kitűnő hátast adott szerencsétlenje az időközben az angol királyi becsületrend lovagjává (is) üttetett író alá. Pontosan friss, húzós témát. Mégpedig az attentátumét, amely így direkt módon kapcsolódhat az egykor ajatollahi átok sújtotta, elégetendő Sátáni versekhez. – Persze, Rushdie nyilatkozataiból megtudhatjuk, hogy az egész nem ment, meg most sem megy simán. Elsősorban ki kellett hevernie a lelki traumát, közben szinte egészében újratanulnia a gépelést, ami prózaíró esetében nem egy olyan kis piszlicsáré dolog. Már csak azért sem, mert még ha viszonylag rövidre tervezett is a mű, könnyen megnyúlik, ha szárnya nő a gondolatnak. – Esetleg hosszabban tart a múzsa csókja.
Megjegyzendő, az össz’ nehézség ellenére idén februárban megjelent egy új regénye a szerzőnek, melynek címe: Victory City (magyarul még nincs meg; vélhetően japánul sem, mert a japán fordítót maradéktalan sikerrel járó módon meggyilkolták). Egy régebben született textusról lehet itt szó. Bizonyos győzedelmes városról szólóról, vélhetően India hosszú történetében markáns szerepet játszóról. Sajnos még sehogy nem olvastuk, így aztán legérdekesebb ezzel kapcsolatban az lehet egyelőre itt, amit konkrétan az írás fizikai aktusáról mond Rushdie. Mégpedig hogy egyes ujjain nem érzi az ujjbegyeit, ezért nagyon nehéznek találja az írást. – Ráadásul, amikor leülök – vallotta valószínűleg némi sóhaj kíséretében a New Yorker újságírójának –, igyekezetemből semmi érdemleges nem születik. Írok, szenvedek, ám az eredmény csupán az üresség és a szemét elegye. Csupa olyasmi, amiket másnap törlök. Igazából még nem találtam ki ebből a sötét erdőből.
Bővebben minderről magyarul online a Literán olvashatunk, Tomcsányi Sára összeállításában. (Itt erősen zsugorított formában szerepel!) Abból is megtudhatjuk, hogy éppen elsuhant májusunkban Rushdie – a szólásszabadság örök harcosaként – átvehette a The British Book Award keretében a FREEDOM TO PUBLISH elnevezésű díjat. Ezt olyan szerzők, kiadók és könyvkereskedők kapják, kaphatják, akik az őket érő folyamatos fenyegetések ellenére is bátran fellépnek az intolerancia összes fajtája ellen. A díjazott nem jelent meg személyesen az ünnepségen, azonban küldött egy videót, amin nyíltan felszólalt az egyre ijesztőbb méreteket öltő cenzúra ellen. Mondván, hogy a publikálás szabadságát életében nem fenyegette még ekkora veszély a nyugati országokban. Utalt a zömmel konzervatív politikusok törekvéseire, amelyek az ilyen vagy olyan szempontból rázósnak minősíthető kiadványok betiltására irányulnak, meg utalt a könyvtárak elszaporodó bezárására is.
– Most itt, az Amerikai Egyesült Államokban a könyvtárak és az iskolákban elérhető olvasmányok elleni példátlan támadásról kell értesülnöm – hangsúlyozta. – Ennek nagyon tudatában kell lennünk, küzdenünk kell keményen ellene.

Feltűnő indulattal artikulált beszédének annál a részénél, amelyben az ún. POLITIKAI KORREKTSÉG ijesztő méreteket öltő gyakorlatáról szólt. (Átvitt értelemben ama elhibázott műtétekről…) Arról, amitől például Agatha Christie TÍZ KICSI NÉGER figurája az újabb kiadásokban már nem lehet „néger”, mert sérti az amerikai feketék önérzetét, hanem valami más. Átmeneti megoldásként – tudhatjuk – rövidke ideig az „indián” szerepelt helyette, de most már az sem jó, UFF! (Mert egyébként miért is lenne az indián megfelelőbb néger? – megj. B. A. B.). Rushdie egyenest elítélte Roald Dahl és Ian Fleming szövegeinek ilyen értelemben történt átírását az új kiadások egész sorában, mert szerinte tragikomikus dolog megkísérelni pl. James Bondot polkorrektté plasztikázni.
Végezetül a témát így zárta Rushdie:
– Meg kell hagyni, hogy a könyvek a saját korukból érkezzenek hozzánk, és a maguk idejében létezzenek. Ha pedig ezt nehéz elviselni, ne olvassák el, olvassanak másik könyvet.
– Vagy ne olvassanak semmit – mondanánk mi, ám az meg a könyvtáraknak nem jó.
Ördögi kör, mondhatni: SÁTÁNI. (Lírai felhangok nélkül.)
Egyébként érdekes, hogy már a „fekete” sem tűnik a polkorrektség harcosai számára használhatónak, helyette szerintük inkább az „afroamerikai” kifejezés alkalmazandó. Persze, mondanánk, talán még el is lehetne fogadni, de az USA mégsem a világ közepe, és nem ott él Afrikán kívül az összes fekete bőrű ember. A másik súlyosan diszkriminatív kifejezés, ugye, példának okáért a „cigány”. – Hát rendben, Magyarországon (is) legyen „roma” ugyebár, csak az a probléma, hogy itt hosszú, a maga reszortjában identitásformáló története van a cigányzene műfajának, ami romára keresztelve, roma zeneként egészen mást jelent. Persze hogy van olyan, de nem az. Különben az is érdekes, hogy már a „kövér” sem komilfó. Így aztán Robin Hood nagyot vét, amikor nem a „túlsúlyos” kifejezést használja barátjával és bajtársával, Tuck atyával kapcsolatban. Pedig nem is mond olyat direkte, hogy pl.: TE KÖVÉR DISZNÓ, MÉG LESZAKAD ALATTAD AZ ÁG, AZTÁN B…6-JUK!

P. S. Ugye, ízléstelen viccnek tekinthetnénk itt, ha most a magyar „több szem többet lát” közmondást próbálnánk valamilyen formában elsütni. Végezetül mégis meg kell említenünk, hogy Szerbiában létezik egy TREĆE OKO nevű, szórakoztatónak szánt kiadvány, amely mindenféle okkult jelenséggel foglalkozik. Hemzsegnek benne a földönkívüliek meg a mindenféle furcsa lények, dalra fakadó műanyag szexbabák és egyebek, ám néha egészen értelmes cikket is lehet olvasni benne. Így például a lap valamelyik májusi számában található hosszú írás (szerzője Spomenka Milić újságírónő) arról tesz említést, hogy a politikai korrekció fogalma még a régi szovjet időkben fogant, és hogy később a náci Németországban is meghonosodott. Újabban a kilencvenes években ütötte fel a fejét, azóta egyre erőszakosabb, egyre nagyobb teret nyer, főleg angol nyelvterületen. (Hullámokban érkezik tehát…) Sok „szép” példát hoz fel az ilyen „korrigálásra” a cikkszerző, köztük említi ő is Agatha Christie-t.
Számunkra itt külön érdekességgel bír, hogy az egyik mű szereplője egy bíró, aki „indiai temperamentumú”. – Persze, csak volt idáig, az újabb kiadásban már nem.
A Harmadik szem külön figyelmet szentel a revíziónak áldozatul esett népmeséknek. Itt említi James Finn Garner amerikai szerző nagy sikerű POLITICALLY CORRECT BEDTIME STORIES (Politikailag korrekt esti mesék) című ’94-es, újabb és újabb kiadásokat megérő könyvét, amely az abszurd paródia eszközeivel él. Abban felvetődik a kérdés, vajon a hercegnek egyáltalán meg szabad-e csókolnia az alvó Hófehérkét, Piroska és a nagyi pedig lelövi a szexista vadászt; kisvártatva alternatív családot alapítanak hármasban a farkassal, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Nahát: FUSS EL VÉLE!
-
English4 nap telt el azóta
HYPOCRITICAL PROTEST: 52 Serbian and 41 KFOR soldiers injured in Kosovo, including Hungarians
-
Szerbia7 nap telt el azóta
VUČIĆ THE GREAT: A koszovói miniszterelnök elrontotta a szerb államfő játékát
-
Koszovó1 nap telt el azóta
KOSZOVÓI ELNÖK: Szerbiának nincs helye az európai nemzetek között, plusz 1 kecske
-
Szlovákia2 nap telt el azóta
GLOBSEC 2023: Szlovák biztonságpolitikai fesztivál, amelyre az egész világ odafigyelt