Részegen jobbak voltunk

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

 
Él a régente Tarcalnak nevezett hegységben, a mai Fruška Gorában, a maga kis mézeskalács várában, elvarázsolt palotájában egy derék szerb ember, akiről biztosan tudni lehet, hogy szerette a „hosszúlépés”-t. Valószínűleg most is szereti, eléggé hosszúak is a léptei, ám nehéz megítélni, hogy jelenleg mennyire erősek még ezek a hosszúléptű lábak. Milyen értékben és mértékben él kedves tulajdonosuk azzal a jól megszódázott fehér borral meg a szorzótáblával. Ez a hírrész egyébként embargós mindenképp, hogy még hosszabbra vette-e a lépteit azóta, hogy legutóbb láttuk, esetleg egészen rövidkére és szaporára fogta. Mintegy kólózóra hősünk, egy viszont biztos: valamiért a sört nem igazából szereti.

Mert, ahogy mondta, savat csinál neki. Ugyanakkor égető kérdés, hogy a fel-felhabzó Jelentől nőnek-e az embernek szarvai. Szarvat csinál-e neki? (Rege a tarcali csodaszarvasról.) Ez még további beható és lelkesen kortyolgató, pohár fenekére néző kutatások eredménye lenne, bár akkor se mindent lezáró és minden egyebet elvető végső válasszal.

– Így bizony. Zar ne, druže?

Ennek az embernek egyszer rég, amikor fiatalka volt, Tito elnök megveregette a vállát. Hatalmas pillanat, mintha maga Zeusz méltatta volna dicséretre valamelyik kis hitványka teremtményét. – És élvezzük-e még netán & egyáltalán az olvasás lehetséges örömét? Jó kis közbeszúrt kérdés, mindenesetre ez nem lenni vers, ez lenni valami más, szóval: Tito elvtárs, Josip Broz. A mára kimúlt Jugoszláviában egyszer megveregette a fiatal Mile Isakov vállát, méghozzá valamely régmúlt ifjúsági kongresszuson Belgrádban, majd így szólt látván a kis reszkető lábú illető zavart tekintetét:

– Minden rendben, nem kell aggódni. Számítsatok rám.

Lehet, hogy ezt mégse egészen így mondta Tito elvtárs, a nagy „vadvezér”, igazság szerint Isakov se egészen így fogalmazta meg a minap megjelent, amolyan félig dokumentum, félig emlékiratszerű könyvében, távol a puszta fikciótól. Minden olyasfélétől, ahol a végletekig beindul a szerző fantáziája; úgy száll el az egeken és a csillagokon túlra, hogy vissza se néz, közben kártyaként keveri a fogalmakat plusz az idősíkokat. Holott Mile azt is megtehetné, s éppenséggel ki bírna vele? Főleg ha éppen felöntött a garatra, és éppen száguld a képzelet. A gondolatok süvítő gellereket kapnak, akárha valamelyik bolond talián westernben, rakás spagettivel, paradicsomszósszal leöntve. De az író esetünkben marad itt a földön, s bár a lövöldözés, bizony, háborúra asszociál, ez inkább a kibékülés és megbékélés, ezzel együtt nem a kibekkelés könyve. Hiányoznak a véres skalpok, ugyanakkor nem egy üres malmozás a szóban forgó írás. Van benne épp elég szenvedély és izgalmas rejtély, okító megoldással, vagy legalábbis részleges feloldással. Különben meg nincs is értelme megírni egy kötetről, hogy mi minden nem, bár az is felettébb tanulságos. Lehet. (És fő a /gondolat/ritmika, meg némi aritmetika.)

Szóval, ebből a humorral és iróniával, meg némi szarkazmussal átitatott, lüktető műből megtudhatjuk azt is, hogy a rendes, értelmes ivás nem arról szól, hogy minél előbb az asztal alá vedeljük magunkat – bár az is jobb az öregségnél –, hanem a barátságos, építő jellegű eszmecseréről. Ezért a legjobb hosszúlépést inni, mert úgy tovább kitartunk, s messzebbre juthatunk.
Persze, össze kell a dolgot hangolni úgy, hogy ha lehet, egyszerre fogyjon el a bor és a víz, továbbá a cigány, illetve romazenekart is udvariasan meg kell győzni távozásunk egyre időszerűbb kérdéséről. S még arra kell vigyázni itt, hogy tényleg haza is érjünk, ám ha minden rendben, lesz is miről írni, amennyiben nem felejtetünk el mindent ama nagy vidámságunkban vagy éppenséggel végtelen szomorúságunkban.

– Viszont erre is jó, ugye, a hosszúlépés

– mondta Josip Broz, aztán ment tovább. Végül úgy lépdelt el mindörökre, mint aki ott sem volt soha. Még az utcák is lemondtak a nevéről, köztéri szobrai is elfordultak tőle, a sugárutakról nem is beszélve.

Mile Isakov szerb (tévés) újságíró, az ellenzékiség egyik fő vajdasági figurája még az ún. miloševći érából, utóbb maga is vérbeli politikus, Szerbia izraeli nagykövete, majd hegyaljai nyugdíjas könyvében sok-sok arc szerepel, így e sorok írójának is egykor magyartanár, majd humorista édesapja: néhai Balázs Pál. Nehéz lenne a kötetben említett összes „fácónak” akár a legjelentősebb részét is felsorolni, Balázs Pali- Pubit azonban annak okán érdemes megemlíteni, hogy a NATO-bombázások alatt a szerb entellektüelek kisebb része az ő újvidéki házában zsugázva élte át a súlyos időket. Már a könyvön kívül is megformálódott anekdotaként maradt fenn a rövid történet, amelyben Mile egy darabkát elvisz neki a lebombázott Duna-hídból, Pubinak. Sajátos szuvenír, lehetne mesélni tovább, ám poénokat nem lődözünk le. Kérem, tessék kocsmába menni, majd könyvet olvasni.

Megj. Mile Isakov: PIJANI SMO BILI BOLJI. Kísérő szót írt hozzá Djordje Randelj & B. A. B. Magánkiadás 2021. Jutányos áron kapható mindegyik, a kultúra irányában elkötelezett szerbiai kocsmában. Részletfizetés nincs.