Senki sem akar meghalni – ezért: dühösek vagyunk

„…úgy teremtette meg a színeket, hogy közben látszólag megszüntette őket.” (Krasznahorkai L.)

A szomorú hír így szól: hetvenéves korában elhunyt Tarr Béla Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró. A filmes, kinek munkásságát szerte a világon ismerte és tisztelte sok-sok kolléga, ahogy szerette szép számmal néző is egyaránt. Gyümölcsöző alkotói társulása az immár Nobel-díjas Krasznahorkai Lászlóval és Víg Mihály zeneszerzővel, zenésszel olyan filmeket eredményezett, amilyen a Sátántangó, a Kárhozat, a Werckmeister harmóniák vagy többek közt az előző cikkünkben is felbukkanó egyik kedvencünk: A TORINÓI LÓ.

Az élet csendben, napról napra, egyszerűen elfogy (Tarr Béla) Forrás: Facebook

Az immár retrospektív megállapítás szerint Tarr habitusát velejéig áthatotta az erős szociális érzékenység, ugyancsak nem kis fokú anarchia. Munkásságát gyakran hasonlították példának okáért Tarkovszkij munkásságához, közben olyan kultikus rendezők nyilatkoztak felettébb elismerően róla, mint Jim Jarmusch vagy Gus Van Sant. – Tarrnak egészen ördögi, hipnotikus ereje van – jegyezte meg róla anno Tilda Swinton, akivel A londoni férfi projektjén dolgoztak együtt, és akire nagymértékben hatott a rendező nem mindennapi kisugárzása.

Alkotói stílusában T. B. híres volt hosszú, vágás nélküli, egyébként a néző részéről nem kis kitartást igénylő snittjeiről. Ugyanúgy a filmek lassan építkező cselekményéről, fekete-fehér képeiről, amelyek monokróm jellegükkel az imént említett Gus Van Sant munkáival teszik rokonná. Olvasható róla ugyanúgy az is, hogy a naturalizmus kíméletlen tükrében jelent meg nála az emberi viszonyok ijesztő gubanca, azzal együtt vált kifejezetté benne a nietzschei-kafkai elidegenedés. – Nem utolsósorban a reménytelen ki- és megválthatatlanság.

Mottóként idézett Krasznahorkai a fentiekkel kapcsolatban úgy fogalmazott még friss, sokak által üdvözölt, sokak által ócsárolt Nobel-köszönőbeszédében, hogy a maga alkotói gyakorlatában Tarr úgy teremtette meg a színeket, hogy látszólag megszüntette őket.

El innen! Sátántangó

– Ugyanakkor, ha mégoly kegyetlenül is – húznánk alá, domborítanánk és merevítenénk ki –, árnyaltság és továbbárnyalhatóság megmaradt. Lélektanilag is, miközben Tarr tisztában van azzal, hogy ordító bűnei ellenére még a legutolsó vétkes sem fosztható meg teljesen emberi méltóságától. (Utóbbival, persze, nem biztos, hogy mindenki egyetért, aki amúgy tetőtől-talpig, akár fekete-fehéren: lelke legmélyéig tök humánusnak /is/ képzeli magát…)

– Pusztán azt akartam, akartuk megmutatni – mondta egyik interjújában sommásan az elhunyt –, hogy mindenkinek csak egy élete van, mindenkinek joga van egy rendes, emberi élethez. És természetesen van emberi méltósága. Márpedig ez a rohadt méltóság még mindig nagyon fontos, ez negyven éve a legfontosabb dolog nekem.

– Miért jelentette ki, hogy befejezte a filmkészítést?

– Azért, mert úgy éreztem, ebben a formában már mindent elmondtam, amit akartam – hangzott a válasz egy kiállítás kapcsán, amelyre itt már nem térünk ki.

A többszörösen díjazott Tarr Bélát a Guardian című brit lap a világ legjobb filmrendezői listáján a 13. helyen említi, így a magyar rendező megelőzi Tarantinót, Altmant, Almodovárt és Spielberget is. Életrajzából nyúlfarknyi hosszban itt csupán annyit, hogy 1955-ben született Pécsett. Volt többek közt hajógyári munkás és egyéb.

Pályafutását tizenhat évesen amatőr filmesként kezdte. Később a Balázs Béla Stúdióban dolgozott, a magyar kísérleti film legfontosabb műhelyében, ahol elkészítette első játékfilmjét, a CSALÁDI TŰZFÉSZEK című alkotást, 1977-ben.

Ő hozta össze az első magyar független játékfilmet is, a KÁRHOZAT-ot, amelyet 1988-ban a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon mutattak be, és amely jelentős nemzetközi sikert aratott. 1989–1990-ben Berlinben élt a DAAD Berliner Künstlerprogram vendégeként, majd vendégprofesszorként kezdett tanítani a berlini DFFB-n (Deutsche Film- und Fernsehakademie Berlin), ahol 2011-ig folytatta oktatói tevékenységét.

Kárhozat

1997-ben a Európai Filmakadémia tagjává választották. A kettőezres évek elején megalapította a TT Filmműhelyt, amelyet 2011-ig vezetett. A TT Filmműhely készítette filmjeit, miközben Tarr producerként is közreműködött több jelentős alkotó munkájában. Miután 2011-ben A torinói ló című, írásunk elején említett játékfilmjét utolsó alkotásaként jelentette be, életművét lezártnak tekintette, pályája új szakaszát az oktatásnak szentelte hát. Elsősorban, hogy a filmkészítés új formáinak fejlesztését elősegítse – olvasható nagyjából mindenütt.

– Ezen a helyen nem mellékes dolog – sietnénk megjegyezni még –, hogy Tarr a szarajevói filmesek egyik kedvenc embere volt és maradt. Egyik legkedveltebb, leggyakrabban aposztrofált alakja a szarajevói nemzetközi filmfesztiválnak. Filmjeiből anno nagyszabású retrospektív programot mutattak be a bosnyák fővárosban. Elhunyt rendezőnk 2013 februárjában a szarajevói tudományegyetemen alapította meg és indította el a FILM FACTORY akadémiát, amelyen a már itt említett két amerikai direktor mellett többek közt az előző írásunk tárgyát képező KAFKA-film rendezője, Agnieszka Holland kínált és tudomásunk szerint még kínál is egyetemi képzést fiatal filmeseknek.

TARR BÉLA (szubjektív):

Ha most megkérdeznék, hogy kit hallottam először káromkodni életemben, akkor azt mondanám, a Bélát, bár biztos már előtte is káromkodott körülöttem jó pár ember, de asszem, azért maradt meg Ő ebben elsőként, mert a nagyanyámnál, a közepesen ceremoniális, de azért a szalonképességet elváró vasárnapi ebéd résztvevői közül senki nem engedte ezt meg magának. Lehetséges, hogy senkinek nem volt ekkora késztetése sem erre. Bélától tartottam. Sprőd volt, pontosabban nem lett puhább attól még hogy ott egy gyerek. Asszem, nem lett másmilyenebb, mint amilyen aktuálisan volt attól még, hogy bárki ott volt. (Nem mintha annyit láttam volna másokkal.) Nem volt szar a kedve, hogy így mondjam, csak olyan reális kedve volt, és nem váltott joviálisra merő etikettből, és ötévesen ezt a formát nem hozta senki körülöttem, csak Ő. A valamikori szobája az Árpád fejedelem útján, az évek alatt Tarr Béla emlékszobává alakult. Nagyanyám Béla minden filmjének a plakátját szorgalmasan kirakta a falra.

Koltai, Panelkapcsolat

Egy piros ragyáskárpitos ágyon feküdve három dolog dominálta a légkört szenzorosan: Koltai tekintete a Panelkapcsolat plakátjáról, a pár évvel később valahova sáros úton elgyalogolók hárman a Sátántangóból, meg a kimoshatatlan macskaszag, mert a Baka utca melletti játszótérről összeszedett macskát végül megtartotta a nagyanyám. Az ugyanonnan összeszedett tengerimalacot meg én. Aztán a nagyanyám meghalt, az Árpádfejedelmen meg már mások laknak. A tengerimalac is már sokkal régebben elment, ahogy a Baka utcáról menekített macska is.

A Béla meg most.

(Tarr Hajnalka /Fb/)