Sátán tangózik, zsűri zsűrizik (irodalmi Nobel ’25)

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Van ez a maroknyi elkeseredett, súlyosan desperált ember, aki minden reményétől megfosztva egy a termelésből rég kiiktatott mezőgazdasági géptelepen tengődik. Számukra már nem létezik semmiféle érték, mechanikusan érzékelik az idő múlását, ám abban már nincs semmi izgalom a számukra. Nincs bármivel is kecsegtető jövőkép, így már maguk is részévé váltak a pusztulásnak. Azonban mégis él bennük valahol az időnként fellobbanó menekülésvágy. A menekülésé, amelyet, úgy érzik, csak egymás kárára valósíthatnak meg, aztán ez teremt a műben sajátos drámai feszültséget. Ha olyasmiről egyáltalán beszélhetünk itt ama klasszikus értelemben.

Sátántangó – némileg megszínesítve

---

KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ 1985-ös Sátántangó c. regényéből a kilencvenesek derekán – emlékszünk? – nagysikerű film készült. Rendezte Tarr Béla. Ezt a nyomortangós mozit sokfelé bemutatták a nagyvilágban, és amerre csak ment, sikert aratott. Berlinben, Brüsszelben stb., aztán többek közt elnyerte a Magyar Filmkritikusok díját is, miközben besorolódott a legjobb magyar filmek közé, de most tulajdonképpen nem is a filmről beszélnénk. Egyáltalán nem a moziról, hanem az irodalomról. Annak keretében magáról Krasznahorkairól, akitől ezen kívül még tucatnyi prózakötet jelent meg, és azokkal ő is sokat mozog a világban. Aratott és arat is sok szép sikert, begyűjtött sok príma babért – többek közt Nemzetközi Man Booker-díjnak örvendhet –, ám még csak most jöhetne igazából a kapitális fogás, az IRODALMI NOBEL!

Még egy jelenet a filmből, ezúttal eredetiben

Ma szerda van, amikor ezt írjuk, mindenféle „ellenállás és melankólia” nélkül. Ugyanakkor az van, hogy holnap, tehát csütörtökön (okt. 9-én!) nevezi meg a Nobel-bizottság az idei nyertest. A levegő teli várakozással, a fogadóirodák teli egymás nyakába lihegő fogadókkal. – Hát, mondja valaki, hogy nem lóverseny ez – jegyzi meg egy írótárs. (Természetesen jó adag irigységgel a hangjában, amit nem is képes leplezni.)

Az Indexnek adott interjújában Károlyi Csaba kritikus, az ÉS főszerkesztő- helyettese annak a véleményének adott hangot, miszerint tényleg van rá esély, hogy az idén – Kertész Imre után – ismét valamelyik magyar kapja meg ezt a legrangosabb irodalmi elismerést. A listavezető Krasznahorkai után ugyanis ott található még Nádas Péter neve, akiről szintúgy nem szabad megfeledkezni. Károlyi ezzel együtt emlékeztet arra, hogy a Svéd Akadémia nobilis döntőbírái – ahogy eddig is – igazából kiszámíthatatlanok, így elképzelhető, hogy végül valaki egészen más, ugrik be nekik, lesz a nyerő náluk. – Tennénk hozzá: akár olyan valaki, aki szűkebb listán kívüli. Hiszen volt már olyan.

– Ugyanakkor – mondja levegőbe emelt újjal, figyelmeztető hangon Csaba – igazából nem érdemes túl sokat adni a fogadóirodák tippjeire, amelyek elsősorban pénzszerzési céllal működnek.

Aztán mondja még elmosolyodva, nagy levegővel, éles kanyarral – amit mások is mondanak –, hogy egy haszon azért származik ebből az egész fogadóirodás-nobeles hajcihőből. Nevezetesen az, hogy legalább ebben a rövid időszakaszban sokan odafigyelnek az irodalomra, még ha az nem is pótolja az aktív, elmélyült olvasást.

Rendben, várjuk a holnapot.

Ma még csak annyit, hogy lefekvés előtt megnéztük, mindez miként jelenik meg a szerb sajtóban. (A szerbekében, akiknek szintén van irodalmi Nobel-díjasuk: Ivo Andrić.) Röviden annyit, hogy pl. a belgrádi Danas szerint is Krasznahorkai a legesélyesebb befutó, aki például az olvasó amerikai intellektuális réteg jelentős részét tudhatja magáénak. Többek közt, persze. – Szép jó éjt!

* A holnap elérkezett.

Kérem szépen, a szép jó éj megvolt, aztán ma végre kiderült: a 2025-ös irodalmi Nobel-díj nyertese tényleg nem más, mint: KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ!!! (Ünnepi fanfárokat kérünk ide!)

Az itt erősen rövidített, amúgy jóval hosszabb indoklásban az elbírálók a díjazott látnoki életművének jelentőségét emelték ki. Azt, amelyik az apokaliptikus terror közepette is képes megmutatni a művészet erejét. Munkásságát az abszurdra, groteszkben kicsúcsosodó túlzásokra építő közép-európai irodalom Kafkától Thomas Bernhardig terjedő hagyományához sorolták, ugyanakkor azt is hangsúlyozták, mekkora hatással volt rá a Kínában és Japánban töltött idő, amire hosszabb utazásai során nyílt lehetősége. – Egyben elmondták azt is, hogy a bejelentés előtt sikerült elérni az írót Frankfurtban, majd közölni vele a nagy hírt.

László biztos örült neki. Krasznahorkai (a Kraszek), akivel egyszer e sorok írójának volt szerencséje négykezest játszani zongorán egy részeg szülinapon. – Tangó? Nem, valami angyali jazz akart lenni inkább, azonban krónikásuk utóbb elgurult zongoraszékével valahová a háttérbe. Azon kívül nem is tud zongorázni. (Az a lányához áll lényegesen közelebb. Ennyi.)