B A Balkanac
BALK MOZI: AZ UTOLSÓ VIKINGDen Sidste Viking – dán szatirikus vígjáték, 110 perc, 2025.
Dánia legsötétebb erdeiben újra összeáll a Beatles – legalábbis majdnem. Anders Thomas Jensen legújabb filmje, Az utolsó viking egy groteszk, abszurd és mélységesen emberi tragikomédia két testvér múltban gyökerező kincskereséséről – és az önmagukhoz vezető útról. A börtönviselt Anker és személyiségeket váltogató bátyja, Manfred (máskor John Lennon) egy szinte lehetetlen küldetésre indulnak: megtalálni a föld alá rejtett pénzt és közben – talán – önmagukat is
Rendező: Anders Thomas Jensen. A forgatókönyvet írta: ugyanő. Operatőr: Sebastian Blenkov. Zeneszerző: Jeppe Kaas. Vetítési hely: Bp., Art + Cinema (Örökmozgó). – Amúgy mi a köze ennek a filmnek a Balkánhoz? Semmi, azon kívül nagyon sok. Emir Kusturicához mindenképp… (Vagy tényleg semmiképp?)
Mottó: „Ha valamely társadalomban mindenkinek hiányzik egyik keze vagy a lába, akkor ott senkinek se hiányzik egyik keze vagy a lába.” (Egy régi mondás alapján: A. T. J.)
A film története – kurtán – úgy alakul, hogy van egy Anker nevű, a börtönből frissen szabaduló bankrabló (játssza Nikolaj Lie Kaas), aki elindul a sitt előtt valahová elásott vagyonát visszaszerezni. Hogy pontosan hová lett az a vagyon elrejtve, azt egyedül a bátyja, Manfred (Mads Mikkelsen) tudja. Azaz tudná jobban, ha nem lenne súlyos, személyiségét váltogató lelki beteg, aki újabban éppen John Lennonnak képzeli magát a maga erős viking-egója mellett.

Alakul a The Beatles (Danish Blue)
– Szóval itt nem létezhet tuti tipp arra vonatkozóan, hogy emlékszik-e még a zavart bátyó a kincs pontos helyére, közben a cselekményt dúsítja, a feszkót ügyesen fokozza, hogy a színen megjelenik Anker régi, veszélyes bűntársa, aki azzal a nemes egyszerűségű indokkal követeli magának a préda másik részét is, hogy ő az övét már elherdálta. Simán a seggére vert, aztán ez van. Őt meg most valaki más szorongatja…
Tehát ez a kincskeresés viszi vissza Ankert és Manfredet a sűrű dán erdőbe, gyermekkoruk színterére, egy erdei faházba, ahol már mások laknak, az azonban mit sem változtat a lényegen. Történetesen azon, hogy ők ketten – akadozó, gyakorta képtelennek tűnő missziójuk közben – újra átélik közös múltjukat. Gyermekkorukat az őket fáradatlanul kínzó, szadisztikus édesapjukkal, amikor is az történt, hogy… STOP! (Spoiler.)
Kérem, nézzék meg a filmet. Okvetlenül nézze meg az, aki szereti az abszurd komédiát. Az olyat, amelyik tkp. sokhelyütt valóságos groteszkbe hajló, nagy fesztávolságú tragikomédia. Olyan, amelyik a maga módján (még) Hamlet szellemét is megidézi egy kiásott kutyakoponya segítségével. Mások mellett életre kelti Shakespeare-t, nem egy rejtett kultúrtörténeti utalással, filmtörténeti „idézéssel” a humor köntösében.

Hol lehet, a fxxszomba!
S miközben a szereplők, főképp Anker több jelenetben is ásóval az erdő földjét túrja, jókora vakondtúrásokat hagyva maga után, tulajdonképpen az emberi pszichében ásunk viszonylag mélyre. Itt-ott szokatlanul mélyre egy az ellenkező oldalán néhol könnyednek tűnő komédiázással szemben.
Olyannal, amelyik egyes pontján csakugyan triviális hülyeségnek is tűnhet. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy azok a hülyeségek kilencvenkilenc százalékukban amakkora oltári baromságok, amikre azt tudjuk mondani, hogy az már (szinte) jó. – Sőt gyakorta, látva ezt Az utolsó vikinget, nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk.
Közben érezhetjük, amíg nevetünk egy-egy „gegen”, hogy bizony: ez már inkább sírnivaló. Inkább állatira bőgnünk kellene, mert amakkora marhák vagyunk, drága embertársainkkal együtt. – Olyan messze minden tisztességes, valamirevaló józan észtől, mint ide Lacháza. (Vagy tudunk jobbat mondani?)
Ja, és Kusturica… Nos, evidens, hogy mind Jensen, mind Kusturica imádja a blődöt – a feketehumort, ami Kusturicánál a mágikus realizmus színeiben is fel tud tűnni, főképp a cigányság legendáriumának balkáni tükrében –, azonban lélekbúvári szempontból lényegesnek látszik a különbség kettejük között. Ugyanis fogalmazhatunk úgy, hogy míg Jensen inkább „egyéni”, addig Kusturica inkább „csoportterapeuta”. Míg az utóbbit jobbára a jugoszláv sokszínű együttélés örömei és traumái ihlették, addig az előbbit az egyén lelki abszurditásai foglalkoztatják mélyebben. Aztán valahol mégis rokonok ők ketten, de hadd ne ismételjük meg sorjában, hogy miben.

Fogorvos, az a tolvaj!
Mindenesetre Normálpista és Átlagjancsi számára biztosnak tűnhet, hogy mindkettő vitathatatlanul soron kívüli, átszállás nélküli utas a diliházba.
Apropó/egyébként: kettejük északi és déli világának egészségügyi körülményeit összehasonlítva a komikumok tükrében: megkérdőjelezhetetlen tény, mindenféle kétértelműség nélkül, hogy a dán fogászat több lóhosszal előrébb van, mint a szerb vagy a bosnyák. (Tessék, vagy ne tessék? Tiszta szívből kacagni. Esetleg aranyat villantani.)
