A Halál Velencében és a felforgató filmművészet

Elhunyt Björn Andrésen, aki egykor Tadziót, a gyönyörű fiút játszotta a Halál Velencében c. filmben

Thomas Mann írófejedelemről – vagy ha így jobban tetszik: fejedelmi íróról – olvashatjuk sokhelyütt, hogy a szolid polgári külső, többgyermekes családapa képe mögött tulajdonképpen egy erős homoszexuális vágyak fűtötte férfiú küzdött a maga démonaival, amit ő íróként leginkább a művészi obszesszió jelképeként ábrázolt. Ugyanakkor naplóiban nyíltan vallott meleg élményeiről, a homoszexualitással kapcsolatos belső küzdelmeiről, továbbá e küzdelem külső megnyilvánulásairól. – Ezekből a naplókból tehát különösebb megerőltetés nélkül kihámozható, hogy élete során halhatatlan szerzőnk végig vonzódott a férfiakhoz, ami sajátos gellert adott a világirodalom élvonalába tartozó munkásságának.

Mondhatnánk: kölcsönzött „dupla feneket” a koffernek, ha az itt így nem tartozna a felettébb ócska szójátékos vásári, commedia dell’ arte viccek ordítón otromba kategóriájába még akkor is, ha – silányuló emlékezetünk szerint – maga Mann is célzott valahol valami ilyesmire az élet lehetséges kettősségével kapcsolatban a születés és a halál két meghatározó pontja között…

A Fiú, zongorával

Item: utazás. Úgy tudni, T. M. 1911 májusában két hetet töltött Velencében. Ekkor merült fel benne a HALÁL VELENCÉBEN c. prózai mű ötlete, amely nyomán remekül leírja, hogyan sodorja a tragikum, az elháríthatatlan végzet az öregedő Gustav Aschenbach írót szégyene és halála beteljesedéséig. A született mű – dicsőítői szerint – a világirodalom egyik legszebb és legelgondolkodtatóbb regénye (terjedelmére nézve kisregénye v. hosszabb elbeszélése, akármije) szépségről, halálról, művészetről.
– E remekmű értette meg velem végérvényesen – árulta el valaha valahol Kertész Imre –, hogy az irodalom feneketlen fölfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valamiféle elementáris bátorság és bátorítás, ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség.

Megj. Magyarországon Kulka János segítette fel – ellenkező előjellel (?) – ezt a velencei testi-lelki pusztulást az életet jelentő deszkákra, miközben még mindig nagy élmény lehet sokak számára LUCHINO VISCONTI olasz rendezőnek a szóban forgó, kivételes kvalitású mű alapján készült régi, de ma is prímán működő, erősen fejbe vágó, szívet szorongató 1971-es, olasz-francia koprodukcióban készült filmje.

Modern-klasszikus mozija.

Örök időkre szóló az örökzöldek kategóriájában, amelyben az egyik alapvető változtatás szerint Aschenbach (Dirk Bogarde) nem író, hanem zeneszerző – mahleri ihletettség alapján, azonban ez mit sem változtat a lényegen. A film ugyanúgy arról szól, hogy a főhős a tízes évek Velencéjének varázslatos tengerpartjára érkezik, hogy ott egy kis nyugalomra leljen, de azt tőből elrontja valami. Ugyanis már az első napon felfigyel egy angyali szépségű srácra, bizonyos Tadzióra (BJÖRN ANDRÉSEN), aki az édesanyjával nyaral ugyanott.

A rögtön jelentkező, maradék lelki nyugalmát tüstént felborító, ellenállhatatlan belső erő arra kényszeríti, hogy megpróbáljon minél közelebb férkőzni a fiúhoz… Ugyanakkor a Lido légkörébe erősen belekavar a Velencébe ugyancsak „vígan” befutó kolera.

(Tehát: szerelem kolera idején? – Hát, van olyan is. /Tisztelettel Gábriel arkangyalnak!/)

Item 2. Visconti filmjét többször vetítették Újvidéken ugyancsak, azonban a legnagyobb hangsúlyt valahol a nyolcvanas évek legelején kapta ugyanott, amikor így vagy úgy, de rokon tendenciájú filmek társaságába került egy fesztiválon a tartományi fővárosban. Annak címe márpedig ez volt: A FILM MINT SZUBVERZÍV MŰVÉSZET.

E sorok írója valahol annak előtte utazta körbe első regényének akkor még szép honoráriumából – ha mégoly szerény keretek között is, de körbeutazta – az Egyesült Államokat. Találkozott ott mindenféle alternatív meg nem alternatív figurával, vett egy rakás könyvet, amennyi csak belefért a hátizsákba, köztük egy filmeset. Nos, épp annak a filmesnek volt ugyanaz a címe, mint a fent említett fesztivál neve. 1974-ben adta ki a New York-i Random House, szerzője bizonyos Amos Vogel filmszaki, többek közt a New York Film Festival alapító igazgatója, aki a Harvardon tanított, ugyanakkor azonban a világ számos pontján tartott figyelemre méltó előadásokat a filmművészet tkp. felforgató mivoltáról. A megfelelő alkotások tükrében persze, s könnyen meglehet, hogy valamikor Belgrádba is eljutott.

A szubverzív filmkönyv, Milena Dravićtyal és a fehér nyuszival

Nem elképzelhetetlen, hogy így volt, hiszen a boldog hetvenesekben, az évtized elején legalábbis még országszerte léteztek ún. amerikai könyvtárak, amelyek minden szinten terjeszteni próbálták az amerikai kultúrát, mielőtt bezárták volna őket. Hogy pl. Újvidéken pont egy marxista könyvtár nyíljon a helyében ugyanott. Ám volt, ahogy volt, lett, ahogy lett, cáfolhatatlan tény, hogy Vogel világot bejárta művének fedőlapján egyik legragyogóbb – ha nem maga a legfényesebb – akkori női filmcsillagunk, MILENA DRAVIĆ látható, méghozzá egy fehér nyúl társaságában. Valószínűleg Lewis Carroll teljesen elszállt csodaország-könyvéből való állatkával. Amúgy azzal a kis mesebeli Alízzal a szürrealisztikus prózai mű centrumában, akit a rendszerint totál belőtt Jefferson Airplane együttes is oly magával ragadó módon énekelt meg.

Okvetlenül alá kell itt húzni még, hogy Milena a hírhedt Dušan Makavejev ominózus WR-filmjében domborított felettébb emlékezeteset, onnan származik a kép. Abból a filmből, amelyet anno Jugoszláviában betiltottak, és amelynek rendezője Vogel könyvében ott látható a legszubverzívebb filmkészítők között. Amilyen például a hírhedt Buñuel mester vagy Salvador Dali, aki a filmkészítésbe is belekóstolt. Esetleg a német Fassbinder, vagy az angol Ken Russel, aki meg többek közt egy egészen rendhagyó Mahler-filmet is készített, nem utolsósorban maga a Maestro: Visconti.

A halhatatlan Mester halál-filmjét említett újvidéki fesztiválon is vetítették. Hogy az egykori Marx-Engels téren, vagy a Katolikus Portán található Ifjúsági Tribünön-e, elmosta már az idő, azonban tisztán megmaradt az emlékezetben az, hogy a kapualjban ott volt látható egy plakáton a szépséges Tadzio, valaki pedig odaírta öles betűkkel melléje, hogy MALI PEDER, s egy a szépséges fiúkára mutató nyilat is odarajzolt. Aztán a plakát lekerült onnan, viszont a felirat maradt, a sötét kapualj mélyére mutatva, mintha valahol ott lapulna – akárha a tudat mélyén – az a kis angyalarcú buzi, szegény Aschenbach professzor két lábon járó földi veszte.

Björn Andrésen 2021. július 28-án (Fotó Juan Naharro Gimenez Getty Images)

Mindezt írjuk, írtuk abból az alkalomból, hogy a világsajtó a minap hírül adta, életének 70. évében elhunyt Björn Andrésen, aki egykor – mindössze tizenöt évesen – Tadziót, azt a gyönyörű fiút játszotta a Halál Velencében c. filmben. A színész, akit Visconti rendező oly sokáig keresett, majd rátalálván a világ leggyönyörűbb fiújának nevezett. Ennek a leggyönyörűbb fiúnak viszont a későbbiekben valóságos átokként kellett megélnie a történteket. Ezzel kapcsolatban nem egyszer nyilatkozott nagy adag keserűséggel úgy, hogy az a film rendesen tönkretette az életét. – Kérem, erről például a mellékelt linken találhatnak többet, mi viszont ezzel búcsúzunk is önöktől. A megboldogult Andrésennek pedig kívánjuk szívből: nyugodjon békében.