Áttörés a másik oldalra és vissza (Eltűnt, visszatért: J. Morrison)

Kezdjük azzal, hogy Aldous Huxley egy huszadik századi angol író volt, aki pályafutását mind a nagypolgárság, mind a polgáriasult művészvilág eleinte visszafogottabb bírálatával kezdte, majd pontok és ellenpontok kemény, nyugodtan kíméletlennek is nevezhető ütköztetésével folytatta. Negatív utópiája, azaz a manapság gyakrabban használatos kifejezéssel élve: DISZTÓPIÁJA a mindenkori hatalom, főleg a totalitárius állam ellen szól, miközben gyakran a kíméletlen szatíra eszközeivel él.

A különböző művészi alkotásokban is megjelenő disztópikus társadalmakat általában súlyos elembertelenedés jellemzi. Sokszor jelennek meg benne különféle természeti katasztrófák, atomháborúk és ilyenekhez hasonlók: ínségek, szegénységek, különféle járványok, nem utolsósorban elképesztő méretű szennyeződések – egy adta agyrém az egész, tényleg. Nyugodtan megállapítható. A közös motívum általában valamely jövőben zajló, fékezhetetlen hanyatlás, degenerálódás, illetve azok ábrázolása, útban az elkerülhetetlen összeomlás felé.

A csend után a zene áll legközelebb a kimondhatatlan kifejezéséhez (Aldous Huxley)

Bennük a főhős általában csak fokozatosan ismeri fel a látszólag boldog és kiegyensúlyozott társadalomban a zöld, pitypangos gyep alatt munkáló hatalom elnyomó, az egyén önállóságát nem tűrő jellegét. – Ilyen Huxley SZÉP ÚJ VILÁG című regénye, meg Orwell 1984-e, vagy ilyesmit láthatunk például a MÁTRIX című filmben, filmekben, amelyben v. amelyekben egy a mesterséges intelligencia által létrehozott szimulált valóság jelenik meg, hogy aztán az uralkodjon el a továbbiakban.

Tény, hogy az alkotás ilyenek és hasonlók esetében gyakorta egy erősen látomásos folyamat, amely a normál tudat, a normál látásvilág szükséges kitágulásával jár. Szélesre nyitásával az érzékelés kapuinak. Az észlelés ajtóinak-ajtajainak sarkig való kitárásával, amihez a leghatékonyabb kívülről érkező segítőeszköz a kábítószer. Nem csoda hát, hogy utóbb Huxley is ilyesmihez folyamodott. Ő például legszívesebben az indiánok szent növénye, a pejotl kaktusz egyik összetevőjéhez, a MESZKALINHOZ nyúlt.

– Mellékesen a pejotl, amelynek egyes fajtái inkább valamiféle dísztökre emlékeztetnek, felettébb hatásos szerként szerepel a perui származású amerikai antropológus, Carlos Castaneda műveiben is, aki az indián varázshagyományokat tanulmányozta. Egész sor könyvet adott ki erre a témára, és azokat rendre lefordították anno Jugóban. Castaneda akkor és ott meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett. Megjegyzendő, hogy annál kisebb visszhangot keltettek művei később, a kilencvenes évek végi, kétezresek eleji Magyarországon, azonban a szerző akkor és ott sem maradt észrevétlen. (Tudni kell, kit kérdezni…)

Mindenesetre hasonló képességű társaival együtt a meszkalin gyorsan megtalálta helyét Huxley nyomán az amerikai BEAT irodalomban – ld. például Alen Ginsberg verseit! –, a beatzenéről nem is beszélve. Mondhatni: otthonra lelt az egész beatkultúrában, aztán meg a hippi világban. Ugyanakkor több házat, fényes rezidenciát vásárolt magának Hollywoodban is. – Így találkozhatott vele, valamivel arrébb, Los Angeles valamelyik eldugott, erősen alteráló bárjában a hatvanas évek derekán egy ifjú studenc, bizonyos James Douglas Morrison, aki a valamivel később megalakult THE DOORS pszichedellikus, blues&jazz-beütéses hard rock együttes élén JIM MORRISON névvel vált világhírűvé. (Itt ajtókról van szó, ugye, miként eredetileg Huxley-nál is ajtók szerepelnek, nem kapuk, ahogy azt láthatjuk a magyar fordítás fedelén! Különben mindegy.)

A The Doors banda, dobos a mosdóban (Screenshot)

A The Doorsról vagy csak Doorsról (tagjai Morrisonon kívül Ray Manzarek billentyűs, Robby Krieger gitáros és John Densmore dobos) már rengeteget írtak, még többet magáról a kivételes költői tehetséggel megáldott, örökké belőtt, viharos életet élő – viharlovas – frontemberről, Jimről, akiről film is készült Oliver Stone rendezésében, s aki amúgy különös előszeretettel beszélt a saját édesapjáról. Az meg szerinte zongorista egy kuplerájban. Ezzel szemben ugyanakkor az az igazság, hogy Morrison apuka magas rangú tisztje volt az Egyesült Államok hadseregének.

Valószínűleg nem örült annyira ennek a dolognak, azonban nem volt szerencsénk találkozni vele, humorérzékét felmérni.

Kupleráj és hadsereg, a kettő netalán összetartozik

Mellesleg Stone filmjét elég sok kritika érte, egy azonban biztos, jól megmutatta azt a túlhajszolt életet, amelyet az együttes tagjai kényszerültek élni abban a „műfajban”, amelyet saját maguknak választottak. Azokkal a nagy áttörésekkel és összetörésekkel, ugyanakkor szerintünk benne a főhős is remekül megjelenik előttünk. Némi módosulásokkal ugyan, de ott látható – mindörökre Huxley-val és Huxley zombijaival a lelki szemei előtt – a saját tüzében ifjan elégő Jim Morrison. Akit ugyanúgy a túladagolás ördöge vihetett el a végén, mint hason sorsú kollégái és kolléganői közül a virtuóz Jimi Hendrixet, meg a repedtfazék hangú Janis Joplint – az a nem kevés jobb sorsra érdemes figura közül.

Írjuk mindezt abból az alkalomból, amit a magyar sajtó is szertekürtölt, hogy a minap megtalálták Jim Morrison sírszobrát, amelyet a párizsi Père-Lachaise temetőből harminchét évvel ezelőtt loptak el ismeretlen tettesek, és amely szobor egyébként a horvát, Velika Gorica-i MLADEN MIKULIN mester műve. A francia rendőrség szűkszavú közleménye szerint szóban forgó jeles szobrászmunkára – amelyet az énekes, dalszövegíró és költő halálának tizedig évfordulójára állítottak fel, hogy aztán majd lába keljen, ugye – a párizsi rendőrkapitányság bűnügyi igazgatóságának pénzügyi és korrupcióellenes brigádja lelt rá egy csalási ügyben folytatott nyomozás során. Úgy mellékesen bukkantak rá, és egyelőre többet nem is mondanak erről, természetesen a további nyomozás érdekében.

A kissé rendhagyó síremlék és környéke (Forrás: Internet)

Tudnivaló, hogy Morrison 1971 júniusában hunyt el a francia fővárosban. Egyik régi barátunk még hol volt, hol nem volt Jugóból, az újvidéki Telepről, bizonyos Tomislav Perić, aki a legutóbbi balkáni háború kitörése óta Tom Peric névvel Kanadában él, 1978-ban járt „szintén viharlovas” barátaival együtt Morrison sírjánál. Akkor még nem volt odahelyezve, felavatva az a szobor, ellenben figyelemre méltó, amire a mai nap is vissza tud emlékezni a „mi Tomink” azzal a ritka eseménnyel kapcsolatban. Természetesen csak egész röviden kivonatolunk magyarul írt leveléből – szüzséiesítve azt mintegy –, mely szerint ma is élénken él benne, ahogy a párizsi temetőőrök megjátszották a hülyét, amikor ők hárman Morrison nyughelye felől érdeklődtek. Mégis sikerült meglelniük azt a valamit, ami – az elébük táruló kaotikus látvány alapján – legkevésbé nevezhető klasszikus végső nyughelynek. – Így végül megértették a francia temetőcsőszök-munkások vonakodását, hogy pontosan útba igazítsák őket. (Merszibukú kispórolva hát.)

P.S. A mellékelt ábrán láthatjuk azt is, hogy Maestro Mikulin műve – amelyik hetvennyolcban még nem állt ott –, milyen további lelkes művészi beavatkozásokon esett át, miután elhelyezték abban a híres, nagy francia temetőben. Előtte még csak Morrison sírkövén, meg a környezőkön lehetett látni sok minden érdekeset. Többek közt azt, hogy az egyik honfitárs – Tomiékat fürgén megelőzve – már járt ott, odafirkantván: ĐOKA JE BIO OVDE. (Gyuri tehát otthagyta névjegyét…) És akkor ez a vég, gyönyörű barátom.

THE END

& &

nincs tovább. Tényleg megint jön a vihar, és mi tudunk-e szél szárnyán szörfölni?