Az idén egy kicsit korábban találtál reagálni (oh, ez a k… tavasz!)

TOLNAI OTTÓ költőnk, írónk, írófejedelmünk írta jóval régebben Kodály Zoltán halálára, hogy:

Az idén
egy kicsit korábban találtál reagálni
a tavaszra,
egy tizenhatoddal előbb koppintott
szép metronóm fejed
és elrepedt.

Majd folytatta úgy, hogy:

Vagy a virágok késtek
az idén,
hiába rohannak már,
mint vízeséshez tutajok,
a művirághegyek.

Kapcsolódó cikk

Elhunyt Tolnai Ottó, a vajdasági magyar irodalom kiemelkedő alakja

Tolnai halálát itt a BALK-on is hírül adtuk a minap, mielőtt még művirághegyek rohantak volna, vagy indultak volna hozzája egyáltalán Palicson. Vagy Palicsra. Oda, ahol utóbb jó ideje élt: szemlélődött, tehát kontemplált és kreált, magyarán élt és alkotott. S ahol a temetése lesz, vagy immár meg is volt (ki mikor olvassa ezt). Isten nyugosztalja Ottót!

De ne zargassuk föl, se Istent, se Őt itt, a balkáni meg nem csupán balkáni, tehát „pá i síre” babérokon. – Azt az utolsó jugoszláv íróelnököt. Nem mellékesen az egyik legnagyobb magyar költőt, az immár halott, amúgy szüntelenül daloló Vidéki Orfeuszt.

Személyesebbre fogva:

– Attól függetlenül, hogy mindenkit halk tiszteletre intek, hangosan siratlak: kedves jó öreg barátom, Töfe! Picsogok, majdnem ordítok, ahogy ordítok is.

Siratlak:

Siratlak,
mint egy szamár,
mint a sok seszínű veréb
ablakom alatt a platánfán.

Az idén csak egy kicsit korábban találtál reagálni…, mint kellett volna. És marad a végére, hogy, ó!
Maradt, ó, hogy
Ó:

Ez a tavasz,
ó, ez a tavasz!
legszebb öregjeinket bántja.
Homlokuk közepén
már kis tócsában gyűl a harmat,
bőrük elpattan, mint nyírfán
a balettcipő-anyagszerű háncs.

ÉS ITT VÉGE.

Benes László rajza (Forrás: A déli végekről)

DE NINCS MÉG VÉGE. Pardon. Például létezik egy kép, amelyik benne van a Déli végek (vad)regényes irodalomtörténetében, ugyanakkor mindenféle önkényesen átszabott formában immár bejárta pl. a Facebookot, ami tkp. nem akkora baj, mert legalább népszerű. (Mint például a sztárolt ómama, vagy egyszerűen csak Ó-mami abban a bizonyos rotterdami gengszterfilmben?) A kép alkotója Benes László zentai művész barátunk, az említett könyv jeles illusztrátora, aki elsősorban a képregény-rajzolás, illetve hasonló stílusú művek létrehozásában jeleskedik, alkot emlékezetes darabokat, ám most elnézést kérünk tőle. Nem róla írnánk, hanem a kép két szereplőjéről: nagyban emlegetett T. Ottóról & SZIVERI JÁNOS-ról.

Kicsit felvillantva bennük, kitűnő költőinkben, szerkesztőinkben a gyarló, vagy hát éppen szenvedélyes embert! (Is.)

Kapcsolódó cikk

Ibolyaszíntől Azúrkéknek (adalékul a balkáni babérokhoz)

Merthogy történt egyszer az – hol volt, hol nem volt, hókusz-pókusz, láss csodát, de megesett –, hogy kissé berúgtunk. Mintegy picit elvarázsolódtunk, méghozzá e sorok írójánál az újvidéki Telepen, a fényes esemény „nagy történelmi jelentőségű” apropója ugyanakkor már a múlt homályába veszett. Mindenesetre az ÚJ SYMPOSION folyóirat nyolcvanas évek eleji súlyos helyzetében került sor erre a kis hajba kapásra, de hogy pontosan milyen érvek és ellenérvek váltották ki, azt már nehéz lenne megmondani. Elég az hozzá, az egyik pillanatban Tolnai kerek perec kijelentette, hogy a Sympo az Ő. – Eszerint ők ketten szétválaszthatatlan egységet alkotnak, hiszen a lap egykor az ő fejéből pattant ki, ő hozta létre, mit is akarhat bárki más?

Sziveri erre elképedt, nagyot nyelt, közben sikerült visszatartania a káromkodást, meg amit még akart volna hirtelenjében Ottóra zúdítani, és csak mosolygott. – Ma már ugye egyikük sem él, közben azt is bajos lenne megmondani, vajon most folytatódhat-e az a vita odafönn? Abban a bizonyos Mennyei kávézóban. De inkább most se mondanánk ilyet, tippelnénk ezzel kapcsolatban nagyokat. Úgyis meglátjuk…

Ugyanakkor vajon mit kapunk, ha e kérdésben hirtelen – még itt a földön – jogászhoz fordulunk? Olyan híres nemzetközi jogászhoz, mint DR. VÁRADY TIBOR. Várady, aki ha nem is az utolsó, de Jugoszlávia egyik utolsó igazságügyi minisztere volt, közben író maga is. Melléhez a montenegrói zászló alatt hajózó Espresso Embassy fedélzetén szegeztük a kérdést. Pesten a minap, az Arany János utca 15-ben.

Szajkó István (1955-2025): Tolnaiék

Első reakcióként nevetést kaptunk, majd egy hosszú választ Tolnairól, meg az Új Symposionról. Illetve saját magáról, aki nem csupán felelős szerkesztője volt korábban annak a formabontó folyóiratnak, de jogászként is ott volt a Symposion első nemzedékes zátonyra futásakor. Valamikor az ugyancsak messzi hetvenes években, amikor is a főszerkesztő Tolnait feltételes szabadságvesztésre ítélte az általános tisztogatásba, a renitens elemek megfeddésébe, mintegy kigyomlálásába belekezdett hatalom, és Várady szerint kellett oda egy magyar áldozat is. Ha már tökéletes az egyenjogúság, az a Testvériség-Egység. (A teljes beszélgetés reprodukálására itt aligha kerülhet sor, csupán pár mondatot ragadunk ki belőle búcsúzóul megboldogult Tolnai Ottótól.)

Várady tehát nevetett, majd azt mondta, hogy Tolnai egy vérbeli író, szenvedélyes szerkesztő, lapcsináló volt, ugyanakkor szerinte ezt a kijelentést amolyan poénnak szánhatta Ottó, mert higgadtan sosem mondott olyat, hogy csak ő a Symposion. Ugyanakkor tény, hogy kulcsfigurája, mozgatórugója volt az egésznek, és az egész nélküle valószínűleg nem is jött volna létre. Ő maga, Várady ’63-ban került a Sympóhoz, ahol mindjárt lehetett látni, hogy egy nagyon érdekes generáció jött össze, és hogy nagyon izgalmas dolog annak részévé lenni, Ottóval az élen. Direkte azért ment anno Becskerekről Újvidékre. Nagybecskerekről, ahonnan egyébként származik, ahol ősrégi időktől fogva a család ügyvédi irodája létezett és működött.

Ottóhoz akkor került közelebb, folytatta, akinek minden cselekedetében, minden gondolatában, minden reakciójában ott érezte az irodalmat. Az igaz irodalmat, miközben Tolnainak még arra is futotta az energiájából, hogy mindenféléket szervezzen, mindenek közben maximálisan oda tudott figyelni a többiekre. Egyszóval kulcsszerepe volt, amit ma sem szabad elfelejteni.

Aztán Várady konkrétan a perekről kezdett beszélni. Például Rózsa Sándoréról is, aki valami olyasmit talált mondani – ráadásul leírni –, hogy a magyar munkásról dupla bőrt húznak le: egyiket azért, mert munkás, a másikat meg azért, mert magyar… – Aztán a perek felé kanyarodott a beszélgetés, amelynek mi itt tesszük ki a pontot a végére.

P.S. Azzal búcsúznánk még szeretettel Tolnai Ottótól (Töfétől), amit maga írt le valamikor:

néha egyszerűbb dolgokat akartam
csinálni mint a költészet
néha összetettebb dolgokat akartam
csinálni mint a költészet
és elmúlt az élet (.)