B A Balkanac
Ibolyaszíntől Azúrkéknek (adalékul a balkáni babérokhoz)
Ahogy azt a kulturális sajtó egy része Pesten is hírül adta, egyebek mellett megjelent a Szépírók Társaságának online közlönyében, Tolnai Ottó kapta a helyileg a szerbiai Versechez és alapítóként Petru Krdu író, irodalmár, irodalomszervező nevéhez fűződő Európai Költészeti Díjat. Az elismerést minden második évben ítéli oda a zsűri, amelynek kis csapatát ezúttal Lidija Dimkovska, Saša Radojčić és Mihajlo Pantić alkotta. Utóbbi az elbírálók elnöki székéből irányította a döntési folyamatot, amelynek értelmében tehát – kissé részletesebben kibontva: – az idei díjazott Tolnai Ottó költő, prózaíró, esszéista, drámaíró, műfordító, nem utolsósorban szerkesztő. Hozzáfűzendő itt, hogy redaktori tevékenysége Tolnainak elsősorban az egykori Új Symposion avantgárd folyóirathoz fűződik, illetve az Újvidéki Rádió Szempont c. műsorához.
A Bánáti Helikon grémiumának értékelése szerint tematikai és formai sokszínűségével, nyelvi leleményességével, a modern idők emberi létének szinte minden rétegébe való költői betekintésével, annak varázslatos mélységeivel Tolnai Ottó a közép-európai kultúrában szinte soha nem látott életművet hozott létre. Mindezt magyarul, persze, de részben szerbül is. – Aláhúzandó mindenképp, hogy Ottót nem annyira ez, a szerbül való alkotás, mint a gyakori szerbhorvátra való fordítás tette egykor ismertté Jugoszlávia egész térségében, különösképp az Adriai-tengerhez való kötődése. Nem elhanyagolhatóan az, hogy írásaiban az egész ország kulturális termésével foglalkozott, ezen belül különösképp a képzőművészettel. – Ezzel itt mi bővítettük ki kissé a szűkszavú hírt, amely hír azzal zárul, hogy a román és szerb nyelven egyaránt író Petru Krdúhoz hasonlóan Tolnai alkotásai nagy ívű, szilárd alapokon nyugvó hidat képeznek a kultúrák között.
Nos, akinek Tolnai Ottót itt külön be kell mutatni, az rántsa magára a könyvespolcot (upsz, bocsánat!), ellenben Petru Krdu neve aligha cseng ismerősen. Mindenesetre magyarországi magyar fülben nem, ezért érdemes róla pár szót szólni. Szerb részről úgy tudni, hogy Petru Krdu román kisebbségből származó, dél-bánáti születésű (Barice, 1952) szerb író, költő, aki újságírással is foglalkozott, és aki ugyan a bukaresti bölcsészkaron szerzett diplomát, azonban életének java részét Versecen töltötte. Fő műveit, közöttük Az ibolyaszín tintát is ott írta, közben folyóiratot alapított, így született az Európa-díj. Irodalmi eseményeket szervezett, s olyan román származású, külföldön élő híres gondolkodókkal állt kapcsolatban, mint Mircea Eliade vagy Emil Cioran. Petru Krdu 2011-ben hunyt el váratlanul. Széles érdeklődési köre nem egy ponton összeért Tolnaiéval, kiváltképp a képzőművészet terén, s úgy tudni, egyébként is jól ismerték egymást. Persze, utóbbi nem annyira lényeges kérdés itt és most.
Ennyit az Európai Költészeti Díjról, alapítójáról, nem utolsósorban Versecről. Tolnai Ottóról azért természetesen szólunk majd még máskor is. Krdúval kapcsolatban viszont jut eszembe szubjektíve egy helyzet. Rejtői nyelvvel fogalmazva: négyen társalogtunk egy asztalnál anno az újvidéki Polja folyóirat szerkesztőségében (az Új Symposion szomszédságában): Petru Krdu, Sziveri János, Szerénységem, nem utolsósorban egy üveg Vinjak. Krdu születésnapja volt, áthívott bennünket egy koccintásra. Amíg a többiek érkezésére vártunk, Mircea Eliadéról kezdett mesélni, akit éppen próbált fordítani, s interjút is akart vele készíteni. Kendőzetlenül beszélt Eliade múltjának egy-két sötét foltjáról. Kérdezte, tudjuk-e mi Jancsival, hogy a világhírű, azt hiszem, akkor még élő román író-filozófus a harmincas években szoros kapcsolatban állt az antiszemita, alapjában véve súlyosan magyarellenes Vasgárdával? Méghozzá annak egyik legvadabb leágazásával, a Mihály Arkangyal Légióval.
Sziverivel csak ingattuk a fejünket, mert nem tudtuk. A Vasgárdáról ugyan hallottunk, azonban arról nem, hogy Eliadénak bármi köze lett volna hozzája, s fogalmunk sem volt, mi fán terem ez az arkangyali légió. Valami nyilasféléknek tűntek természetesen nem sportalapon. (Rossz vicc, persze,…) Miközben újratöltött, Petru elmesélte, hogy a gárdát francia intézkedésre betiltották Romániában, azonban később újjászületett a Harmadik Birodalom hatására. Végül az egyetlen politikai csoportosulás maradt az országban, és reája támaszkodva jöhetett létre Antonescu diktatúrája. Az a diktatúra, amelynek szolgálatában Mircea diplomáciai szolgálatot teljesített Londonban, később Lisszabonban. Valami elképesztő bravúrral a háború után Eliade a Sorbonne-on kötött ki, ott tanított. Ügyes ember létére még azt is elérte, hogy ő vezesse Párizsban a Román Kulturális Központot. Aztán némi indiai kitérővel (ha, ha, ha…) Amerikába hajózott, ahol Chicagóban vállalt katedrát.
– Érdekes – mondta Krdu –, hogy közben senki sem feszegette a múltját. – Illetve ez hogy nem jelentett akadályt?
Ezen egy kicsit elmerengett Petru Krdu, majd ismét emelte a poharát. Mondván, hogy pont ez az, amit ő meg szeretne kérdezni Mircea Eliádétól. Végezetül hozzátette még, hogy látja, mi erről nem sokat tudunk. Viszont szerinte Tolnai Ottó ismeri ezeket a dolgokat is. – Mert Tolnai mindent tud – fűzte hozzá nevetve.
Ma is emlékeszem Petru széles mosolyára, csibész tekintetére. Többé soha nem váltottunk szót. Így kapásból meg nem tudnám mondani, hogy az az interjú elkészült-e valaha is. (?) Fogalmam sincs. Nu am nici o idee.
B A Balkanac
Isten háta mögött (Visky András: Kitelepítés)
Ha választhatna – vallja szóban forgó regényben (Jelenkor, Pécs, 2022) András, a hét közül legifjabb testvér –, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná. Mert annak látja ott a telepen a legnagyobb hasznát. Föl-alá járkálna a vízszínen, miközben nem tévesztené szem elől a parti füzesben és sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik mind a megfelelő pillanatra várnak, hogy vízbe öljék magukat. Ő bizony visszakergetne minden öngyilkost a lágerbe. Átadná őket a papnak, hogy a szívükre beszéljen.
Ám az a gond, hogy vízen járni nem tud, halászni meg anyjuk nem engedi, nehogy belelőjék a Dunába a körlet őrei. – Hiszen a Duna erre van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele – inti az édesanyja, aki viszont a folyó budapesti szakaszáról tudja pontosabban azt, amit tud.
Ugyebár arról van szó dióhéjban, hogy a szerző református lelkész édesapját az ötvenhatos magyar forradalmat követően Romániában huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélik a nagyváradi bíróság messze vöröslő ítélkezői. Méghozzá a népi demokrácia ellen irányuló ellenséges tevékenysége miatt, amelyben szerintük – osztrák származású, Júlia nevű felesége mellett – gyermekei is – Ferenc (11 éves), István (10), Pál (9) Lídia (9), Máriamagdolna (6), Péter (3), nem utolsósorban már néven nevevezett András (2) – mind-mind derekasan a segítségére voltak/vannak. Ezek a kis átkozott bozgorok! Ez a gyütt-ment bagázs! Apjuké tehát a súlyos rabgolyó, a többiek sorsa pedig a kitelepítés a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.
Abba a lírai Rekettyésbe, ha jól értjük.
Kérdés: látják-e még egymást valaha is?
Eláruljuk, látják, azonban az még nem jelenti a történet végét. A könyv több száz oldala megrendítő, tragikus, azzal együtt gyakran tragikomikus, sőt egyenest abszurd bemutatása a történteknek. Egy szovjet mintára létrehozott és üzemeltetett romániai munkatábor mindennapjairól olvashatunk az apa nélkül maradt família küzdelmes útját követve, amely a földbe vájt gödröktől – egy elnéptelenedett ház pincéjén át – a legalább bemázolt falú barakkig terjed a kiűzetésben. A legkisebb gyermek gyakorta bájos humorú nézőpontjából ismerhetjük meg a mindenféle nemzetiséghez tartozó táborlakók színes históriáit. Illetve mindazt, amit formálódó világképében a hol erősen jelenlevő, hol valahová elkallódott, a dolgok alakulását befolyásolni képtelen, szórakozott Gondviselőről gondol ez az isteni látkörből kikerült, cseperedő kisfiú.
Nota bene! A felcsillanó humor néhol akár Kertész Imre „sorstalan” főhősének emlékezetes megállapítását is eszünkbe juttathatja, amelyben az ifjú főhőst a haláltáborban kapott leves aggasztja legjobban: ugyanis az bosszantóan hideg. Az omnipotenciáját termékeny és hatékony módon gyakorolni képtelen, hátat fordító Úr szövegkörnyezetében megjelenő hereproblematika pedig számunkra kiváltképp azért is érdekes emebben a könyvben emitt, mert bizonyos maica Vida „hereszakértő” személyéhez és művéhez fűződik. Természetesen a vérbeli szekusok sorából, akik azt állítják szilárd meggyőződéssel, hogy ha az ő Vidájuk kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről álmodni se mertél. Bizonyos Aurél, aki átesett Vida kezelésén, szerb perditának nevezi a nőt, de végül is a dolog nem a hölgy szerbségére fut ki, hanem Aurél képtelen állítására, hogy román ember semmiképp sem lehet kommunista. Akkor mégis honnan az a több millió párttag? – Jó kérdés.
– Ne aggódj, mindent megjegyzek, és megírok majd – mondja édesanyjuknak a legkisebbik gyerek, mintha a megírás a megbosszulással lenne egyenlő. A szavaiból rendre kitetszik, csakugyan mindent megtenne a szenvedő-gürcölő-aggódó Anya vigasztalásáért, akibe egész kisfiúi lényével valósággal szerelmes. Nem csoda, hogy a később tényleg megírásra kerülő mű középpontjában ez a törékeny, mégis eltökélt, a férjéhez körömszakadtáig ragaszkodó, gyermekeiért harcoló nő áll. És nem csak úgy, mint Anya, hanem maga a tetőtől-talpig Nő, akinek a kezét sokan megkérik a táborban – ez is minő abszurdum –, azonban nem hajlandó férjhez menni. Legalábbis addig nem, amíg abban reménykedhet, hogy a férje életben van. Kisfia titokban tudni véli, mikor és hogyan történhetett némely orgazmusa szeretett anyukájuknak, amelyek közül kétségtelenül messze kimagasló érdekességgel bírhat az, amelyet az egyik fejezetben a magyar–román határ tiltott átlépésének óriási izgalmában élhetett át a fiatalasszony. Midőn kénytelen volt lerogyni a mezsgyén (senki-földjén?), amíg valahogy el nem intéződött ez a hirtelen rátörő, halaszthatatlan és kényes dolog.
Okvetlenül meg kell még említeni a főszereplők között Márikát, ezt az odaadó lánykát, aki árvaként került a családhoz, hogy mindenfelé kövesse őket. Úgy tűnik, akár a halálba is. Nényu, ahogy a gyerekek becézik, rendíthetetlen abbéli elhatározásában, hogy ő bizony nem tágít, még ha kisbalták esnek is az égből, holott nem tartozik az elítéltek közé. Így aztán szabadabban járhat-kelhet, létfontosságú élelmiszereket és gyógyszereket szerezhet be azért a kevéske pénzért, amit Júlia a végtelen robotolásért kap. – A kitelepítésnek onnan még nem látszik a vége, amikor valamelyik lapról elhangzik, hogy hát nyugalom: semmi ok elkapkodniuk ezt a szabadulás dolgot, mert nekik aztán van idejük. Ha nem is a világ összes ideje.
P. S. Akkoriban, úgy tudni, még nem létezett olyan nemzetközi szerv, amely a legfelsőbb politikai szinten keresett volna bűnösöket gyermekek deportálásáért. Még ha mégoly meddő módon is, de legalább megpróbálta volna szankcionálni.
- Szerbia6 nap telt el azóta
Világháborús emlékművet romboltak le a kínai útépítők Szerbiában
- Horvátország6 nap telt el azóta
A horvát védelmi minisztérium 10 ezer behívót küld ki a tartalékosoknak
- Montenegró7 nap telt el azóta
Lesz második forduló Montenegróban, ahol elnökcsere várható
- Románia6 nap telt el azóta
SEA SHIELD 2023: Nagyszabású NATO-hadgyakorlat a Dunán és a Fekete-tengeren