Szörnyek könyve: képes Bestiarium Hungaricum

A délvidéki magyar irodalmunk területén is szeretett hazára lelő hibrid (a szigorú értelemben vett valóság és annak határán túl egyaránt otthonosan mozgó) lények között jelentős szerepet játszik a BŐGŐPATKÁNY. Vegyük egy kicsit közelebbről szemügyre ezt a furcsa állatot, amelynek leggyakrabban csak a hangját lehet hallani, márpedig az a mi fülünkben úgy cseng, mint valamiféle szívtépő Vajdaság-blues. Mert a bőgőpatkány gyorsan és maradéktalanul azonosulni tud a környezetével, annak kollektív érzületével, bárhová veti is a hányatott sors.

Bárhol is ér szárazföldet a törött árbocú hajója.

– Ezért teljes lelki nyugalommal megállapítható róla – így, mintegy hanyagul közbevetve –, hogy az empátia egyik legnagyobb mestere Ő, tudományos nevén: LACRIMACORPUS DISSOLVENS. Ebben nehéz versenyre kelni véle, akárcsak a túlélési képességeivel. Mert olyan egy fura szerzet!

A malacpatkány alaptípusa leginkább az újvidéki Cuniculusra hasonlít a kifejezetten előre álló foga és a csipkézett füle alapján

Az újvidéki Telep lacrimacorpusai valamiért legjobban az ottani katolikus templom környékét szeretik, de eléggé nagy a koncentrációjuk a Nikola Tesla Általános Iskola vidékén is. Ahogy szép számmal éltek egykor a rég felszámolt zombori vágány mentén suttyomban hátrahagyott rozsdás mosógépekben és régi, fekete-fehér tévékészülékekben. A tájon, ahol költőfejedelmünk, Tolnai Ottó a maga legendás, X-lábú kecskéit legeltette azokban a boldogabb időkben, mielőtt Palicsra költözött volna.

A bőgőpatkány életmódjának egyik kutatója lelkesedésekkel teletűzdelt ifi korában a mindenféle érdekes szívhanggal rendelkező Einstein utcában bukkant egy különösen szép hím, esetleg hímnős példányra. Valahol a szóban forgó mitikus Telep és a sokkal prózaibb külvilág határmezsgyéjén. Kitartó megfigyeléseket eredményező felfedezését úgy írta le, hogy az valamiféle addig még sosem érzett örömmel járt. Vonzással és taszítással egyaránt, de a kettő közül az előző győzött. – Utóbb egyértelműen és jó messzire röpítette a virtuális pálmát.

Senki se higgye, hogy ez a házikocára hasonlító gyönyörű kis állat netalán madár, ne tévesszen meg bennünket a hangja

Híres Szent Borgesius bestiáriumában van egy állat, amelyiket fura, erős hangja nyomán sokan inkább madárnak hajlamosak hinni, mintsem annak, ami. Fent elmondottak tükrében sejthetjük, hogy az nem madár. Testét nem toll, hanem piszokszín szőrzet borítja, kicsinyeit pedig jól fejlett könnymirigyeiből táplálja, míg azok önállóan a „saját bánatukra nem állnak”. Tudomása szerint ez a lény leginkább a hódra vagy a vízipatkányra emlékeztet (fülalakja és orra után a malacra, ezért nevezik malacpatkánynak is), a mocsaras területeken túl hazája még az örökzöld erdő.

Kedvenc helyei – romantikusabb hangulataiban – az elhagyatott szirtfokok, a magas szellemvárak, denevérsurrogós barlangok, ahogy az utcavégi lápvidék elsősorban. Ugyanakkor be kell vallani, meglehetősen lehangoló slamposság, nyelvi pongyolaság uralkodik itt még mindig a pontos meghatározását illetően, azonban ez ne zavarjon bennünket.

A bőgőpatkány közös ősének egyik maradék reprezentatív példányát a képzőművészetekhez vonzódó szerb orvos, dr. Vladimir Veličković boncolta fel valamikor a hatvanas-hetvenes évek Párizsában

– Hogy szép-e? Isten tudja, mert van, akinek biztosan az. Természetéhez tartozik, hogy igen félénk, nem szívesen támad. Nem nagyon tesz kárt senkiben-semmiben, ám annál inkább harap a szívedbe, fúródik bele azzal az ultraszomorú hangjával. Az pediglen olyan, mint többségében a kígyómarás: valahogy túlélhető, ám aligha felejthető. Kivétel nélkül vad szívdobogással űz tova ajzó mérge a sűrű sötétben.

(Megemlítendő mellesleg, hogy a házipatkány és a bőgőpatkány közös ősének egyik maradék reprezentatív példányát a képzőművészetekhez vonzódó szerb orvos, dr. Vladimir Veličković boncolta fel valamikor a hatvanas-hetvenes évek Párizsában, amiről pontos dokumentáció készült. KÉP mellékelve!)

Jorge Luis Borges argentin írófejedelem, akit többen Szent Borgesiusszal azonosítanak, Borges magyarul is megjelent bestiáriumában egyebek mellett a bőgőpatkány kérdését tárgyalja. Ő az amerikai Pennsylvániából eredezteti, s SQUONK-nak nevezi. Elsők közt említi azt a tulajdonságát, amelyet amerikai vadászok is megtapasztaltak, hogy amikor foglyul ejtik, ez az állatka képes teljesen feloldódni, eltűnni a saját könnyei közt úgy, hogy csak egy árva tócsa marad utána.

Vagy egy kis kanyargó folyó.

Ahogy a dal is mondja: CRY ME A RIVER… Énekli Justin Timberlake, azaz: Erdőstavi Jusztin.

Az amerikai lacrimacorpus tehát képes egy kis, de életerős búvópatakot létrehozni, amelyik – a fizika törvényeinek engedelmeskedve – jóval lejjebb, valahol Dél-Amerikában tűnik el a föld gyomrában. Nyoma veszik abban a szerteágazó alagútrendszerben, amelyben a mesék is közlekednek, és amelyek kontinenseket kötnek össze. Egyiknek a kijárata ma is ott található a Fruška gora hegységében, a régebbi Tarcalban, a beočini, korábban belcsényi cementgyártól nem messze. (Tulajdonképpen a valamikori kelta kuplerájtól se annyira távol, hogy ne férne bele mindkettő egyetlen túrába.)

Mármost, ha arra terelődik a szó, hogy ki énekel szebben és vonzóbban: Bőgőpatkány kolléga vagy Erdőstavi barátunk, esetleg a régi eurovíziós, szakállas istennő, Conchita Wurst, mi egy harmadikra szavaznánk. Nevezetesen DRAGINJA láptündérre, akinek – úgy tűnik – kedvenc tartózkodási helye az óbecsei sörgyár környéki Holt-Tisza. Annak is a legsűrűbb nádasa, a sörgyártól egészen a mára már halálra szabályozott, torlaszolt, „abuzált” szegény Tiszáig. De jelentették feltűnését a dél-szerbiai Kolubara folyó mellékéről úgyszintén, ahogy a Bega partjáról ugyancsak. (Utóbbi jelenés valószínűleg még a Monarchia idején történt igazából, mielőtt a bánáti mocsarakat javarészt lecsapolták volna.)

Egy nagyon szomorú Lacrimacorpus dissolvens

A Kolubara vidékéről röviden megjegyzendő, hogy onnan a rendkívül változatos formákban és eltérő jellegű helyeken élni képes bőgőpatkány megjelenését jelezték tudósok. Az ún. BALKÁNI BŐGŐPATKÁNY-ét, amely a békés rokonainál sokkal termetesebb, harciasabb, így ha kicsinyeit félti, képes az embert is megtámadni. Egyébként ugyanott éjszakánként sok olyan kékes lidércfény látható az ingoványban, amilyen elhullott állatok tetemei fölött szokott imbolyogni. Ezzel kapcsolatban helybeliek úgy tartják, az bizony nem a mocsárba hajigált döglött birkák felett égnek, hanem mind a mai napig az Osztrák-Magyar Monarchiával vívott első világháborús csatában odaveszett szerb hősök emlékét őrzik.

Kapcsolódó cikk

A vámpír, aki rémesen beszélt angolul és az összekötött egerek (ajándékba Drakulics elvtárssal)

Ami Draginját illeti: hírhedt galádsága abban rejlik, hogy ellenállhatatlan énekével, homéroszi szirének módjára a mérges kipárolgású földalatti források vidékére csalja – a fentiféle lidérces, sejtelmesen pislákoló fények segítségével pluszban – az arrafelé gyanútlanul utazókat, hogy azok ott pusztuljanak. Ugyanakkor esnek neki áldozatul tapasztalatlan nádvágók is. Senki sem tudja, pontosan mi örömét leli benne, ám egy olyan szenvedélye lehet ez, ami erősebb nála.

Aztán itt lassan el is jutunk arra a pontra, amiről lényegében az egész írásunk szólna, csak már megint alig maradt időnk és terünk rá konkrétan. De mondják, kérem, nem úgy van-e igazából, ahogy azt tapasztalhattuk mostanában? Nevezetesen – a párizsi olimpiászon is jól megfigyelhettük, két szemünkkel láthattuk –, hogy például a távolugrásban sokkal hosszabb a nekifutás, mint maga az ugrás. Mindenesetre, hogy ez ne mindig és mindenképp legyen így, azért lett a béka megcsinálva. Akár az a különleges képességű, hétfejű, hétkoronás, nekifutás nélkül helyből dobbantós mesebeli breki, aki – semmi fals implantátum – némely változatban valódi emberfogakkal jön a világra. Kalandos pályafutását aztán úgy folytatja: csattogó humán fogsorral. (Gólya nincs ebben a történetben, nélküle lesz vége.)

Ezzel a kis felvezetővel szíves figyelmükbe ajánljuk a BESTIARIUM HUNGARICUM c. könyvet. 2023-ban adta ki Budapesten a Cser Kiadó.

Van benne mindenféle fura, létező és nem létező teremtmény: holdfaló markoláb, jószívű porkoláb, vihartámasztó garabonciás, csillagszemű szárnyas óvó néni, háromlábú pikkelyes pedellus, bányarém ellenőr meg farkas körmű Prikulics elvtárs. Elhiszik? (Lásd hátrébb ugyanennél a szerzőnél: Drakulics elvtárs!

Meg a vámpír, aki rémesen beszélt angolul…) Mindenféle ikonikus alak a magyar mese- és mondavilágból, illetve azokból a rémtörténetekből, amelyekkel a dédszüleink ijesztgették vásott kölkeiket. A magyar hiedelemvilág ismert lényeit Németh Gyula színes grafikái, P. Szathmáry István fekete-fehér linómetszetei, nem utolsósorban Magyar Zoltán néprajzi és kultúrtörténeti leírásai jelenítik meg – felettébb érzékletesen, csakis.

Kérem szépen, szerezzék be, ha tudják. Olvassák el, aztán jelentkezzenek! Ugyanitt megvitatjuk, mindössze szóljanak időben.

Kellemesen borzongató olvasást ezekben a hőgutás időkben.