Inkább a miénk, mint a svédeké (Csikós Tibor Újpesten)

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Körök kertjei címmel volt egy kiállítás ’22 októberében a törökbálinti Falumúzeumban. De jóval előtte volt – többek közt – például egy másik a budapesti Merlin Színházban, ahol a kör motívuma ugyanúgy fontos szerepet játszott. Annak kapcsán írta a legutóbbi fin de siècle, azaz század és ezredforduló idején az immár többször idézett Világsarok non-stop című könyvében bizonyos B. A. – aki drMáriás „szexi-szaxi” kíséretével akkoriban megnyitotta azt a nagy „egzibíciót” –, hogy ugyebár maga a kör, az a kikezdhetetlen tökéletesség.

Maga a harmónia, állandóság és örökkévalóság.

Tkp. maga a világmindenség. Az örök visszatérés.

Kikezdhetetlen természetesen úgy is, hogy ha sikerül kikezdeni, akkor már nem kör, esetleg holmi idétlen tojás vagy hasonló… netalán egy szelet, több dimenzióban látható rugó, ha létezik értelmezhetően ilyesmi. (A tojás-alakzat alsóbbrendűsége itt akkor is maradt, ha a huszadik század legnagyobb modernistái közé tartozó Ezra Pound a világ egyik legbriliánsabb esszéjét szentelte Brancusi szobrász tökéletes tojásának.)

Aztán akinek a hiányában mindez nem jöhetett volna létre, ő is okvetlenül említendő! Ő az a festő, aki körbejár, aki lesi-rugózza, mintegy mantrázza a kör, teltebb formájában a gömb vagy a félgömb különféle fogalmi-tárgyi megvalósulásait, amilyen pl. a Nap, a Föld vagy a Hold. Holdnak udvarában Armstrong nagybetűs Szkafanderével. Nevén kell nevezni őt is, az egyszemélyes Alkotót, a Művészt. – Ő a címben is nagy szeretettel említett CSIKÓS TIBOR-unk. (Ha nem is úgy „természeti kincsünk”, ahogy vala egy másik Tiborunk.)

Remek képzőművész, csakugyan, a mi kis kosárfonó és paprikaszárító, libagágogásos Martonosunkról, aki a sarki fény delejes vonzásában utóbb messze Északnak vándorolt – Nils Holgersson nyomában, vadludak hátán (vagy sem). Egy elvont vizuális filozófus, akinek a gondolatspiráljai nem csupán a világmindenség végtelenségére utalnak, hanem gyakorta egy kevésbé elvonatkoztatott, inkább csak simán a maga lényegét, önmagához visszatérő belső szerkezetét arcátlanul megmutató céda matracnak a színes, dinamikus kitárulkozása. – Sztriptíze, fogalmazhatnánk így is.

– Oké – vág közbe rezzenéstelen arccal Csikós, vagy az, aki őt játssza ebben a kis fiktív drámai betétben –, rendben, ám a Vajdaság és Svédország, Martonos és Göteborg között, ha már említetted ezeket, még akadt egy s más.
– Például?
– Például egy iskola Magyarkanizsán, egy Újvidéken. Utána egy diploma a Magyar Képzőművészeti Főiskola festőszakán. Úgy, a nyolcvanas évek derekán pedig érkezett egy nyolc hónapos ösztöndíj a francia kormánytól. Remek dolog volt.
– Hasznos!
– Persze, hogy… hasznos elsősorban azért, mert annak köszönhetően bemutathattam a műveimet a renomés párizsi Bernanosban.
– Aha, látom… nyitva minden áldott nap délelőtt tizenegytől estig.
– Vasárnap zárva. – Ja. – Szóval, kérdezted azt is, hogy most hol élek. Jelentem, Göteborgban. Előtte Szabadkán laktam, majd a kilencvenes évek kezdetétől kissé távolabb a lőporfüsttől: Budapesten. Onnan költöztem Svédországba a feleségemmel, Eszterrel. Most is ott van az állandó lakhelyünk.

– Olvastam az életrajzodban, hogy lezajlott egy kínai közjáték is. Nem a kínai nagyfalat mentél összefirkálni, amire például a Bëlga nevű magyar rapbanda egyebek közt célozhat, amikor vajdasági falfirkászokat emleget, hanem másért. Hogy történt ez a dolog? Meg mikor is?
– Hááát… ha emlékezetem nem csal, 2007-ben történt úgy, hogy a Nordica Galéria rezidens művészeként svédországi ösztöndíjjal Kunming városába utaztam, aztán ott állítottam ki a rizspapírra és selyemre festett munkáimat. Csoda tapasztalat volt. Egyébként elég sok önálló kiállításnak örvendhettem idáig. Összesen harminc valahánynak, meg mintegy száz csoportosnak az Egyesült Államoktól – sok szép egyéb helyen át – Indiáig. Nehéz lenne mind felsorolni.
– Te nem keverted össze a kettőt… (Nevetés.). – Jó, humorból ennyire tellett, viszont Nils Holgersson?
– Ő nem annyira, ám ha az olvasmányaim érdekelnek, inkább Robinson Crusoe a felejthetetlen számomra.
– No, ehhez képest nem egy lakatlan szigeten kötöttél ki, de tényleg legyen vége részemről itt az értelmetlen, silány vicc-heccnek. Au revoir!

(Csiki barátunk olvasmányairól itt még csak annyit, hogy természetesen olvasta „svéd” magyarjaink műveit. Legfrissebben Szeles Juditét, az ILYEN SVÉD-et, ahogy a régebbiek közül Domonkos István verseit is. Szívélyes köszönőviszonyban van például Sziveri János műveivel, meg még jó pár vajdasági magyar íróéval. Íróval, csakhogy ennek további részletezése jókorára duzzadt egónknak útját álló, amúgy meglehetősen álságos szerénységünk áthághatatlan akadályába ütközik.

Nos, ami konkrétan a napokban megnyílt újpesti, rézkarcokból, színes nyomtatásokból stb. álló kiállítást illeti (adatok-nevek a plakáton!), ott elhangzott az egyébként valaha figuratíve bohócokat is megrajzoló, megfestő Csikós Tiborról, hogy ő tkp. ábrázol is, meg nem is, miközben mintegy újragondolja a kollázs lényegét. Hogy szívesen használja a „folyamat” kifejezést, annak a bővített származékai között a RETRO PROCESSZUS-t, ami esetében egyenest fején találja a szöget. Közben az alkalmi beszédben elhangzott az is, miszerint jó kérdés lehet, milyen „nyelv” az, amelyet ő használ: globális, avagy nemzeti? Továbbgondolva ezt: megállapítást nyert, hogy maga Cs. T. reményszerűen inkább a miénk, magyaroké, mint a svédeké. (Ellenkezés nem követte, egy kis illő borozgatás viszont igen.)