Érintsd meg a térdem, Houdini (szerelmes történetek)

Oh, jer, kedvesem, érintsd meg a térdem, most nagyon szeretném… Verd ki a fejedből azokat a kis cicababákat, akik naphosszat futnak utánad. Ne légy taknyos siheder, ölelj át szépen, viselkedj természetesen. Főzzél nekem kávét, készíts egy szendvicset, légy hozzám jó, oh, légy teljesen… Friss tej illatára ébred a reggel, madarak dalolnak ezerrel, lágy szellőtől ring a reggel, oh… érintsd, érintsd meg a térdem.

DODIRNI MI KOLENA…

Így szólt azokban a távoli nyolcvanas években – emitt szabad magyar átköltésben – a belgrádi Zana Nimani dala, amelyből végül nagylemez lett. Határtalan örömére csúcssikerként könyvelhette el az akkori fő jugoszláv lemezkiadó, a Jugoton (amelyet legutóbb a 3+2-vel kapcsolatban emlegettünk itt, a mi színes portálunkon). Ám jómaga Zana, akiről az őt kísérő együttest is elnevezték, nem sokáig bírta a banda terhét, utóbb valóságos nyűgként élte meg, emiatt inkább hátat fordított a fiúknak. Aztán úgy sem bírta végtelenségig a rivaldafényt, a pokoli zajt, mindazt az elengedhetetlen nyüzsgést, amelynek ő is része és részese volt, ezért a visszavonulás mellett döntött. A békésebb családi élet kikötőjébe hajózott, ott vetett horgonyt, úgy élt tovább.

– Boldogan? Kevésbé boldogan? Pontosan nem tudjuk, mindenesetre az esztrádtól távolabb, ha nem is egészen távol.

Zanáról ugyanakkor tudni lehetett, hogy koszovói albán származású, és hogy a nagybácsija a titói kommunista hatalom legfelsőbb köreihez tartozik, ahogy immár – persze – csak tartozott. Xhavid (Dzsavid) Nimani partizánként jól megalapozta hírnevét a második világháborúban, az úgynevezett Népfelszabadítóban. Úgy tűnik, Tito feltétlen bizalmát élvezte, így aztán békeidőben magas pártfunkciókat töltött be, mindenféle posztokon megfordult, kihagyhatatlan része volt a felső döntéshozatalnak. Abban a néhai országban, amelynek Vezére szinte kínos pedantériával ügyelt arra, hogy bizalmi emberei legyenek a birodalom minden tájáról, kiváltképp annak a mindig is legneuralgikusabb pontjáról: Koszovó-Metóhia (Koszmet) területéről.

Kétségtelen, hogy ez minden szépségével és hasznával együtt súlyos teherrel járt a Nimaniakra nézve, ám úgy tűnik, Zana a híres szabaduló-művész, Harry HOUDINI tehetségével bújt ki alóla, ugrott ki belőle, ahogy az együttesétől is szabadulni tudott. (Mint Harry a lánckabáttól a víz mélyén.) Hogy végül a siker kábszerétől is függetleníteni tudja magát.

Képes volt rá: Zana Nimani.

Persze szándékosan csempésztük ide a legendás Houdinit. Galád tettünket azért követtük el, hogy ezen a módon, ha nem is témát, de szereplőt váltsunk. Ugyanis mostanában egy másik koszovói albán család női sarja vált híressé nem csak Belgrádban, hanem egyenest az egész világon, egyebek mellett a híres Houdini slágerével. – Vele folytatjuk.

Kapcsolódó cikk

SZTÁROLTA MAGÁT: A volt horvát elnök igazi sztár lett az interneten, bár neki közel annyi követője sincs, mint annak, akivel szelfizett

Dua Lipa, ez a kifejezett balkáni szépségű, sötét hajú, sportos küllemű ifjú angol hölgy a legutóbbi évek show businessének egyik egyedi, gőzerővel kínált, óriási sikereket arató, díjakat garmadával bezsebelő terméke. Olyan, aki viszonylag rövid idő alatt annyi Grammyt és egyebet gyűjtött össze, hogy képtelen rendesen becsukni a harmadik vitrinjét is, és már évekkel ezelőtt, ha igaz, elérte a billiós (?!) látogatottságot a You Tube-on. Lehet, maga is meglepődött a saját elképesztő, „interplanetáris” sikerén, hallgatott, de utóbb szívhez szóló hangnemben megköszönte rajongóinak ezt a határtalan szeretetet. – Nekünk itt nem áll szándékunkban kritikai elemzés alá vetni az ő fantasztikus teljesítményét, többféleképp megítélt hangját, összprodukcióját, nem is vagyunk kellő mértékben kompetensek a dologban, csak annyit tudunk megállapítani, hogy ez a diszkós, a synth-pop Zanáétól jelentősen eltérő upbeat dance stílusa hihetetlenül menő ma a világban – vele együtt természetesen. Mindazzal, ahogy kinéz, meg amit csinál a színen, meg ahogyan csinálja, ami jellegzetesen Ő: a szexi, kisportolt, férfiálmokban élénken élő Dua Lipa.

(Persze: álmodója válogatja, melyik nemhez tartozó egyénről van szó a szivárvány szabad színei alatt.)

Érdekes életrajzi adat különben, hogy a két rigómezei énekes hölgy közül egyik sem koszovói születésű. Zana Belgrádban látta meg a napvilágot, Dua pedig jóval később, a kilencvenes évek derekán Londonban. Mindkettejük sorsára erősen rányomta bélyegét Jugoszlávia szétesése. A Nimani lányét úgy, hogy a legutóbbi balkáni háború űzte el családostul külföldre, messzi Kanadába, Lipáét pedig oly mód, hogy ő eleve úgy születhetett Angliában, hogy a szüleit odáig röpítette ugyanannak a katasztrófának a szele. – A balkáni Apokalipszisé.

Érdemes említést tenni arról, hogy Lipa édesanyja bosnyák-siptár családból származik, így Pristina mellett Szarajevó városa is az ő híres lánya esetében jócskán képben van. A maga módján problematikus hely mindkettő, ami aligha elhanyagolható tény, annak ellenére mind Pristina, mind Szarajevó nagyon is szerethető, ám ő elsősorban a karrierje miatt döntött végképp London mellett – erről vallott valamelyik interjújában a híres sztár. Tehát bár nem akart a valamikor Pristinába visszaköltöző őseivel maradni, a szüleihez, különösen az apjához való kötődése Duának nyilvánvaló. Talán azért is, mert édesapjától örökölhette az éneklésre való hajlamot. Dukagjin Lipától, aki a valamikor híres koszovói rockcsapat, az Oda frontembere volt, jelenleg pedig producer. Egyben a legnagyobb koszovói zenei fesztivál igazgatója.

Itt okvetlenül említést kell tennünk a történész nagyapáról, aki a fiáék elutazása előtt Pristinában a Koszovói Történelmi Múzeum élén állt. Onnan leváltották, amikor a szerbek megpróbálták rávenni, vallja ő is nyíltan azt, hogy Koszovó igazából mindig is Szerbia része volt, nem pediglen Jugoszláviáé. Ráadásul ezt az állítását tudományos munkákkal támassza alá. Seit Lipa ennek nem volt hajlandó eleget tenni, ezért mennie kellett, azonban nem ment messzire, maradt Koszovóban. – Houdinival és mindezzel kapcsolatban az látszik így erősen kirajzolódni, ami nem új a nap alatt, hogy a legnagyobb „szabadulásművészeti tett” a koszovói albánok számára csakugyan kibontakozni a fullasztónak érzett szerb ölelésből. A dolog haladni látszik, ugyan meg-megállva, vagy legalábbis lelassulva, közben egy biztosnak tűnik: mindazok, akik a volt Jugóban nőttek fel, hiába nincs már az az ország, szívük teljes egészéből nem kívánják megérni a totál, letisztázott elszakadást. Legalábbis sokuk nem. – Ez is része lehet az úgynevezett Jugo-nosztalgiának, amely aligha puszta ráció terméke.

A rózsatetkó erősen stilizált alkotás, valószínűleg a szerelmet szimbolizálja (Forrás: Internet)

P. S. Ha jobban szemügyre vesszük Dua Lipa fotóit, egy rózsatetkóra figyelhetünk fel belül az egyik karján, a hónaljhoz közel. Erősen stilizált alkotás, valószínűleg a szerelmet szimbolizálja, ugyanakkor jut eszünkbe furcsamód egy egészen régi koszovói herceg, bizonyos Lekë Dukagjini híres törökverő. Ám itt nem a törökverés a lényeg, hanem maga az ember, aki Szkander bég kortársa volt, ugyanis ő lett az, aki a korabeli észak-albánok körében meghonosította az eldugottabb vidékeken – zord hegyek magaslatain, sasfészkek közelében – máig érvényben lévő szokásjogi kánonjukat. Azt a viselkedési szabályzatot, amely többek közt a vérbosszú intézményét regulázza. Persze, tanulmányozza bővebben, aki kívánja. Lényeg az, hogy a vérbosszú jelképe ugyancsak – bizonyos ábrák szerint legalábbis – közel áll a rózsához, csak annak éppen egy rózsatövis meg egy vércsepp látható a középpontjában. Duának ehhez nyilván nincs sok köze, ennek ellenére eszünkbe jut az a nyomasztó kérdés, hogy regulázás ide vagy oda: milyen ipari méretű vérbosszú-kényszert szülhet akár a legkisebb háború is? Hány tövist kell kihúzni? Vércseppet letörölni? Könnycseppet…?

Rendkívül nyomasztó dolog.

(Sőt: borzasztó.)