Connect with us

B A Balkanac

A pesti Szélherceg és a balkáni Bábel

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

Your Facebook Video fbdownnet
A cikk meghallgatása

A keleti széllel érkezett és nem beszélt sokat: Csudálatos Mary, ahogy Halász Judit énekében is megamaradt. Aztán ez a csudálatos jövevény azt is hozzáfűzte még, hogy míg megfordul a szél, köztünk marad. Judit pedig a következő sorokban elárulja, hogy csudás dolgok történtek, amíg Mary velük volt, el sem hinné az, aki még sosem álmodott. – Nos, valahogy így érkezett közénk egykor Csudálatos Jancsi is, aki viszont többet beszélt, azonban el sem mondhatott mindent, máris fordult a szél, hátrahagyva a kérdést: mi szél hozott, s mi vitt el?

Csudálatos Jancsi emléke szerencsére nem halványul, pedig megvolt az esélye rá pont úgy, ahogy egy hosszabb időre tragikus következményekkel sutba vágott, kisebbségi sorsú költőnek illik. Olyannak, akinek volt mersze farkasszemet nézni a “nagypolitikával”. Hogy az 1990-ben bekövetkezett halála után hátrahagyott költészetének ereje nem lanyhul, és hogy újra meg újra megtalálják maguknak a feljövő nemzedékek is, annak ékes bizonyítéka többek közt A SZÉLHERCEG című versválogatás, amely az idén csak szórványaiban megtartott 91. Ünnepi Könyvhétre jelent meg.

Logójával a kiadványt, amelynek szerkesztői Terék Anna és Melhardt Gergő, a fővárosi Kertész Imre Intézet jegyzi, ahol a minap limitált számú közönség előtt be is mutatták a művet, hangsúlyozva a Közép- és Kelet Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány szerepét ebben az örvendetes eseményben. Hivatalos fellépői voltak: Hafner Zoltán irodalomtörténész, az intézet kutatási igazgatója félig-meddig a házigazda szerepében, valamint Fenyvesi Ottó és Zalán Tibor – maguk is híres költők, képzőművészek, drámaírók, redaktorok. Lényeg, hogy Sziveri János egykori barátai. Moderátorként Bencsik Krisztina jeleskedett, virtuóz hegedűjátékával pedig Lajkó Félix kápráztatta el újfent a tisztelt publikumot. Előadásában Jancsi fűkaszálógépes lírai darabja úgy hatott, mint valami gyönyörű szép balkáni kesergő. Az egybegyűlteket nem utolsósorban maga Sziveri János rázta meg és fel, aki legnagyobb halálversét, a Bábelt szavalta valamely régi felvételről. A már eléggé beesett orcái felett ama híres fekete keretes szemüvegével, amely pápaszemhez fogható a kötet fedőlapján is szerepel. (A borító Takács Tamás Péter munkája, míg a szerző fotóját Grencsó István készítette.)

A könyvbemutató után – hogy ez sem maradjon ki – bensőséges fogadtatásra került sor jogutód Utasi Erzsébetéknél a pesti Szövetség utcában, ahol az egykori özvegy, jelenleg Hús Zoltán festőművész felesége válogatott finomságokkal kedveskedett a zsongó-bolygó vendégseregnek, a házigazda pedig válogatott pálinkákkal. Sziveri János nyughatatlan szelleme ugyanakkor – Szélhercegünké tehát – mindvégig ott lebegett felettünk Dave Brubeck: Take Five dzsesszmuzsikájára, amelyik egyik kedvencünk volt valamikor rég. – Elnézést e kis beszámoló szubjektív, de legjobb szándéka szerint valamiféle impresszionisztikus hangulati elemnek képzelt részéért, amely csakis a minél teljesebb és színesebb kép kedvéért került ide. Meg a maga misztikus-metafizikus-patafizikus módján a mi Nagy Ünnepeltünk hal(l)hatatlan örömére is próbálna tiszta szívből szolgálni, ahogy már többször is a hosszú évek során, amelyek mindegyikében legalább egyszer megünnepeltük Sziverit. A róla elnevezett díj átadásának szövegkörnyezetében biztosan.

És e sorok írójának jóvoltából – a többi emlék között – felelevenedett azon az estén egy jópofa balkáni anekdota Jánosunkhoz fűződően, amely egyébként a Világsarok + c. gyűjteményben úgyszintén fellelhető. Történt ez még rég a köddé vált Jugóban Jancsival, számtalan képtelen sztori főhősével, mégpedig valamelyik irodalmi est után odalenn Mélydélen, amikor is Janónknak egy idősebb nemzedékből származó albán költővel, talán Ali Podrimijával, sikerült úgy berúgni a koszovói éjszakában, hogy egymásba kapaszkodva indultak azt a fránya szállást megkeresni. Minden maradék emléküket összeadva sem jött be elsőre a visszavezető út, így tévedtek be valamiféle gidres-gödrös sikátorba, ahol Jancsi kutyaszarba lépett, majd dühében akkorát rúgott a levegőbe, hogy jobb cipője (jobbas gyerek volt egyébként!) lerepült a lábáról, aztán jó nagy ív után egy magas kőkerítés körülvette ház tetején landolt. A cselekmény vezérfonala szerint a költőtárs (hogy Podrimija-e tényleg?) ezen a ponton ún. rablólétrát tartott a barátjának (nálunk Délvidéken így mondják), az meg szépen felkapaszkodott erre a kőkerítésre, majd onnan a tetőre. Idáig még rendjén is lett volna, hanem a jeles tornászmutatványt kísérő hangokra kétcsövű puskájával előjött a házigazda, akit Podrimijának (vagy annak a valakinek) alig sikerült lebeszélnie arról, hogy lepuffantsa az éji csendben háza tetején zörgölődő, tán ott az ő szűzleányaihoz tetőt bontva bemászni akaró bolondot. Ebből az élményből kiindulva aztán, mondják, az albán költőtárs írt egy verset, amelyből az a mondásféleség született arrafelé, hogy valaki olyan ártatlan, mint: a költő a háztetőn. (Vagy: magyar költő a háztetőn.)

Megjegyzendő, hogy a történet végére a magyar fociválogatott “szarrá verte” a bolgárokat a másik szobában.

A BALK Hírlevele


Meteorológia



B.A. Balkanac

Balkanac

Magyarország

Szlovákia

Oroszország

Kína

Európai Unió

IN ENGLISH

Egy hét legjava