A szonett végső győzelmére várva – Consuella Újvidéken

Darabig semmi, aztán előúszik az ég vizén egy óriási kőfej. Nem köt ki, azaz nem landol, ehelyett lebeg a talajhoz közel, mint valami helikopter, hogy kisvártatva fegyvereket kezdjen okádni. Mindenféle lőszerszámot hány ki abból a láthatatlan bendőjéből, hogy cserébe majd élelmiszerrel tömje meg. – Tömi a fejét, állapíthatnánk meg, ha viccelnénk, de a szituáció egyáltalán nem tűnik viccesnek, bár célzatosnak igen.

– Így emlékszünk John Boorman angol filmrendező ZARDOZ című, alapjában véve a fegyverkereskedelem lényegét érintő, mi több boncolgató filmjére, amely még valamikor a múlt évszázad hetvenes éveiben készült. Főszerepben: Sean Connery és CHARLOTTE RAMPLING.

Persze, itt nem arról van szó – mint ahogy már rég nem –, hogy valakik puszta megélhetésből fegyvereket csencselnek egyebekért, lándzsát kifliért, hanem jóval nagyobb dologról. Már rég ipari méreteket öltött, politikai dimenziókat kapott kereskedelemről, amelyet Boorman, aki forgatókönyvírója is a mozinak, átemelt a jövőbe. Abba a futurisztikus-metaforikus miliőbe, melyben Zed és Consuella találkozik, hogy végül ott valahol egymáséi legyenek. Persze, csak rakás nehézség árán, hogy azután se legyen felhőtlen az életük.

Arról van szó röviden, hogy James Bond – na, ugye nem, hanem bizonyos Zed –, tehát Zed: egyike azoknak a kegyetlen katonáknak, akik élet és halál urai a huszonharmadik századi Földön. Nekik kényszerből mindenki behódol, mindenki meghajol előttük, döntésük fellebbezhetetlen, ugyanakkor ők a hatalmas Zardoz kőistenség parancsainak engedelmeskednek. Szemrebbenés nélkül. Így a férfi főhős is, míg egyszer csak megmételyezett lelkét el nem kezdi mardosni a kétely. Olyan mértékben fúrja oldalát a kíváncsiság, hogy nekilát meglelni az igazságot, még ha az a személyiségét darabokra zúzná is. Ennek köszönhetően utóbb kiderül, hogy a röpködő kőfej meg az egész legendárium csupán egy kreált valami. Hatékony eszköz egy titkos társaság kezében, a Halhatatlan Kompánia kezében, amely az ő katonai segítségükkel szipolyozza ki a közönséges halandókat, így biztosítja magának a jólétet. – A lét feletti létet.

Sean Connery Bondként ekkorra már megtanulta a világ megmentésének sok szép fortélyát, amivel nem is bánt skótul, ugyanakkor Charlotte Ramplingnek még új volt a feladat. Ezt azonban olyan jól oldotta meg, hogy érte sok szép dicséretben részesült, akárcsak a Kár, hogy kurvá-ban nyújtott emlékezetes alakításáért előtte, vagy VIII. Henrik hat feleségének egyikeként az azt követő lépésben. – Erről valamikor abban az értelemben nyilatkozott Rampling, amit lehozott a jugoszláv sajtó is anno, hogy kurvát vagy Henrik feleségét játszani, esetleg valami bizarr szerelemi ügy egyik figuráját, amilyen Az éjszakai portás, tulajdonképpen hálás feladat. Igazi örömjáték. Neki sokkal nehezebb volt beleilleszkednie egy emilyen fantáziavilágba, de elégedettséggel tölti el, ha mások is úgy látják, hogy sikeresen oldotta meg.

Végül is észrevehetően jól érezte magát a Boorman családi vállalkozásában készült, Christel Kruse Boorman elképzelte csipkés fantasy-kosztümben, amelytől később inkább szabadulni kívánt, amikor már túlságosan összeforrt Consuella figurájával. Ugyanis Charlotte nem szereti a sablonokat, ezért imád állandóan új és új dolgoknak nekilátni. Például zenei kísérettel Shakespeare-szonetteket szavalni, kihagyva a fegyvercsörgetős-csörtetős, vérzivataros, drámai alkotásokat. Szépen, hangsúlyosan előadni, mindenféle fölös pátosz nélkül. Azon az ő kellemes hangján, amely mind a mai napig megmaradt neki. Az immár a nyolcvan felé járó, sajátos megjelenésű és hanghordozású, egy-két privát krízishelyzet ellenére is töretlen lendületű essexi színésznőnek. – Tehát az vagy nekem, mi testnek a kenyér, nem az ólom. Lőpor helyett liszt vagy nekem, tavaszi zápor vagy nekem, fűszere a földnek… stb.

Nos, aki nézte a Zardozt, megnézte jobban a stáblistát, láthatta, hogy azon ott szerepel Ludwig van Beethoven neve. Ismerős csengésű, ugye? – Na, jó, siket tréfát félre (bár tapasztaltunk már érdekes dolgokat a nagy, gyakran hivalkodni képes, hiperpotens mindentudásban), szóval: Rampling új Shakespeare-produkciójában úgyszint’ klasszikus zene szól. Csak nem Beethoven, hanem Bach. Nem az a Beethoven, akinek egyes művei, illetve a művek vadabb fragmentumai szinte kínálják magukat a filmbéli erőszak megjelenítéséhez (lásd pl. a Mechanikus narancsot, vagy simán Gépnarancsot! /Anthony Burgess/), nem Ludwig tehát, hanem Johann Sebastian, és ott sem az orgona, hanem valamely szép, selymes mélabúval szóló vonós hangszer. Amitől békesség árad szét az ember agyában, szívében és minden tagjában, és nincs benne halált hozó kőfej. És hangjával úgy illik Shakespeare szonettjeihez, mint Hamupipőke lábához a cipellő. (Vagy mit mondjunk, hogy ne csikorogjon, dörzsölődjön fájdalmasan a hasonlat.)

Mindezt abból a különleges alkalomból írjuk itt, hogy Charlotte a minap Újvidéken járt, ahol még soha. A kapuit csukogató Shakespeare-fesztivál utolsó fellépőjeként szavalta a szonetteket. Csellón kísérte a francia származású amerikai Sonia Wieder-Atherton, aki egyben rendezője is a SHAKESPEARE / BACH címet viselő, a Peter Brook nevéről ismert színház produkciójaként létrejött előadásnak. Mondják, nagyon szép volt az egész, emlékezetes marad. Jól zárta az eseménysort. Jól ült. Előtte Ramplingék újságírókkal beszélgettek, akikkel – barátságos hangnemben – gyorsan megtalálták a közös nyelvet. Rampling elmondta, hogy életében nem tekintette magát úgynevezett Shakespeare-színésznek, különben mindig is a film állt hozzá közelebb, de ebben a szerepben most nagyon jól érzi magát. Szerinte nem szaval, egyszerűen csak mondja a verseket. – Pont így tud szólni a mához – fűzte hozzá Wieder-Atherton, a megsemmisülés gondolatától rettegő ember szívéhez.