A Titus Andronicus Urbán András rendezésében: Százassal a vérfürdőbe’

A belgrádi N1 friss online jelentése szerint fergeteges tapsot érdemelt ki az ottani Jugoszláv Drámai Színházban a minap Shakespeare Titus Andronicus című drámája – Urbán András rendezésében, emlékezetbe vésődő vizuális megvalósításában. Neki szólt a vastaps, nem kisebb mértékben Jovana Belović színésznőnek és Irena Popović zeneszerzőnek, aztán fel lehetett mosni a színpadot. Természetesen csak azt követően, hogy elment haza az elégedett, jókora katarzist átélt, boldog közönség – egész éjjel hajmeresztő rémálmokat látni.

Valószínűleg alaposan fel kellett sikálniuk a terepet szegény takarítónőknek, lévén szó a híres-neves Avoni Hattyú legvéresebb művéről, amely egykor ugyancsak nagy sikereket arathatott. Jókora tetszéseket zsebelhetett be, ám azt követően egy időre – pontosan a rengeteg brutalitása meg a kissé árnyalatlan, így eléggé egysíkúra sikeredett karakterei miatt – háttérbe szorult (legalábbis így mondják a szakik). Újabban viszont megint ott lehet az élvonalban ugyanő. Titus Andronicus, korosodó római hadvezér, a tragédia központi alakja. Megjelenik a képernyőkön, filmvásznakon, sőt részévé vált némelyest a popkultúrának is. Nem kevésbé az újabb irodalomnak.

Szónoki kérdés: vajon miért?

– Mi történhetett itt megint? Vajh? Hah!!! Vagy: HAH és VAJH?!

Urbán András aktualizált

Cikkíró szerint Urbán kitűnő érzékkel aktualizálta a darabot. A múltból idevezető szálak egyértelműen itt, a jelenben futnak össze, mintegy kikényszerítve a hangos, “egysíkú” drámai kérdést: vajon mára jobbak lettünk-e? (Színesen “többsíkúak”?) Vajon továbbra is a bosszú szubjektív gyönyöre zsarnokoskodik-e elszomorító módon az igazság(szolgáltatás) tárgyilagossága felett? És ha igen, akkor meg ugyan mitől és ugyan miért teheti ugyanazt a végtelenségig Titusunk. – Itt kérdőjel nélkül vagyunk a mondat végén, ha jól megfigyeljük. Nem csak azért, mert idáig összes kérdőjelünket elszórtuk, hanem azért is, mert ezen a ponton szándékosan nem hagyjuk – mondjuk így – levegőben a labdát, inkább lestoppolni próbáljuk, ezért előbb mintegy levesszük, levisszük: igazából a hangot. Elgondolkodva hallgatunk legalább fél futamsort, miközben egy kicsit visszarévedünk, hogy utána majd ismét – vígan belendülve – folytathassuk.

– Azért így, csakis, mert elvünk a bölcs elővigyázatosság, érett megfontoltság, mint Shakespeare némely más, későbbi megjelenési formáinak, nemde? Például a Hamletnek.

(Ajde, ne komplikáld, te bunkó seggfej! Halál rád! Dögölj meg!/– mellesleg érzékletes stílusa miatt szándékos ez a kiszólás, vagy bekiabálás, ahogy vesszük – megj. B. A. B./)

Urbán András (és a többiek)

Oké, egy másik írásban ugyanott, az N1-en, amely a sikerről szóló jóslataival mintegy megelőzte az idő folyását, azt olvashattuk-olvashatjuk aprólékosan és tényszerűen, hogy Urbán Andrásnak ez az első rendezése az említett szerb színházban. Hogy kétezerben diplomázott/diplomált/diplomirao Újvidéken, és hogy a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója. Számos érdeme mellett megalapítója a Desiré Fesztiválnak, ahogy régebben meg alapítója volt az AIOWA rendhagyó csapatának, s szerzőként, rendezőként, nem utolsósorban színészként is roppant sikeres.

Itt éppen szabadkai Hamletje és Woyzeckje kap külön hangsúlyt, nem utolsósorban az, hogy szép sikerrel szerepelt a 26. BITEF-en 1992-ben és így tovább. Mintegy hetven darabot varázsolt színpadra Újvidéktől – Pristinán, Mariboron, Ljubljanán, Rijekán (Fiumén), Szarajevón és Temesváron, Kolozsváron stb. át – Budapestig. Stb., stb. Szerepelt a MESS-en, POST-on, Steriján, THEALTER-en stb. Mindenesetre említésre méltó még, hogy a sokoldalú tehetség szerzőként rövidfilmeket jegyez, íróként meg kiváló novellákat úgyszintén. – Éljen hát: Urbán András, e szörnyű hétfejű sárkány! – VIVÁT!

E sorok írójának óhatatlanul eszébe jut itt egy régi szabadkai színházi fesztivál. Egy ugyancsak rendhagyó mega-álom grandiózus, ha némely pontjain ugyan gyenge, de korszakalkotó megvalósulása a nyolcvanas évek Palicsán. Nevezetesen a posztmodern hátszelével létrejött Ljubiša Ristić-i SHAKESPEARE FEST, ahol e sorok írója rendező-asszisztensként sürgölődött a Julius Caesarnál, amikor még Sziveri János koma volt a teátrum egyik fő dramaturgja. Hadakozott a kellékekért és egyebekért, lótott-futott, hogy néha legszívesebben a kardjába dőlt volna. De nem erről akar beszélni, hanem pont az ottani Titus Andronicusról, amely minden előadás alkalmával hatalmas dübörgéssel járt. Óriásival, mert ugyebár motoroztak benne a megfelelő jelenetekben Dušan Jovanović rendező elképzelése szerint.

Száguldottak körbe-körbe a majdnem teljesen függőleges halálfalon abban az óriáshordóban, ahol a centrifugális erő tartja fenn a motort és motorosát. Esetleg azt az egy szál utasát pluszban, akinek a torkában doboghat, doboghatott a szíve. A közönség felülről szemlélte a történést, közöttük az immár néhai Gerold László kritikusunk, aki összesen három ilyen száguldást számolt meg többé-kevésbé szabályos időközökkel. A utolsó körfutamban a főszereplő Rade Šerbedžija ott ült hátul. Egyik kezével a motorosba kapaszkodott, a másikkal a tisztelt publikumnak integetett. Állatira jó színész, semmi félelem nem látszott rajta. Hurráoptimizmusuk be is jött: mindketten túlélték. (Vastaps volt ott is az ajándék, további vérömleny nélkül.)