A Lukrécia-effektus, avagy nőtestvérség a méregkeverésben (színarzén)

Lucrezia a Borgia család leghíresebb tagja volt a régi Itáliában. Már az a tény is, hogy vér szerinti édesapja nem volt más, mint bizonyos Rodrigo Borgia bíboros – a későbbi VI. Sándor pápa –, arra ítélte, hogy örökké pletykáljanak róla. Ám nem ez a tény emelte őt a legendák szédítő magasságába, hanem egy sosem bizonyított sötét gyanúper, miszerint megunt férjeit-szerelmeit imádta a gyűrűjében tárolt méreggel elpakolni az útból. – Más szavakkal: sürgősen átsegíteni a másvilágra.

Lucrecia Borgia lehetséges portréja, Bartolomeo Veneto műve

Életének későbbi kutatói szerint ebből valószínűleg semmi sem igaz. Mert legnagyobb bűne az volt Lukréciának, aki végül eléggé fiatalon halt meg szülőágyas vérmérgezésben, hogy megpróbált kilépni a nőknek előírt unalmas, keskeny sávú életvitelből. Például sokat olvasott (nem csak a Szent Bibliát), imádta a művészeteket, követte a divatot, nem utolsósorban e tüneményes szőkeség: szeretőket tartott. Tehát megpróbált az adott lehetőségekhez mérten emancipálódni, mégis méregkeverőként maradt meg az emberemlékezetben.

Mindezt azért írjuk ide, mert Lukrécia – vagy legalábbis a fantomja – ez év tavaszán felbukkant a szerbiai Kragujevácon. Több női alakban egyszerre, és lett ismét beszélgetések, összehasonlítások tárgyává annak apropóján, hogy a helybeli életet jelentő deszkákon – drámai formában – immár többször is előadtak egy régi viharos eseményt, amelynek egyébként létezik magyar megfelelője. Férfiak tömeges megmérgezéséről van szó, amely Szerbiában, Ćuprija körzetben még az ugyan távolinak tűnő tizenkilencedik században történt, ám – alkotói szerint legalábbis – a levonható tanulságok ma is érvényesek. Természetesen ezen az állásponton van elsősorban Anđelka Nikolić rendezőnő, aki a korabeli bírósági papírokra támaszkodva az egész ügyet színpadra vitte.

A hosszú, önmagáért beszélő teljes cím így szól: „Rasvetljivanje slučaja serije ubistava trovanjem u Ćuprijskom okrugu sedamdesetih godina 19. veka”. (Tkp. elmondtuk már fentebb, hogy ez mit jelent! Rövidebb változatban csak annyi, hogy A ćuprijai mérgező asszonyok.) De hogy mi is történt abban az ominózus időben Svilajnac, Markovac és Sedlare faluban?

A 19. században a szerbiai politikai „színtéren” is dívott ez a műfaj: nagyon „népszerű” módja volt a politikai ellenfelek kiiktatásának

Hát nagyjából ugyanaz, ami a magyarországi Tiszántúlon: Nagyréven, Tiszakürtön és Tiszazugban történt egykor. Ott az „angyalcsinálók”-nak elnevezett asszonyok mintegy háromszáz embert mérgeztek meg. Zömmel férjeket, azonban akadt közöttük após, testvér, nagybácsi, sógor-koma és egyéb rokon, sőt gyermek is. Mindenki, aki épp valamiért belekerült a szórásba. Mellesleg emitt, szerb oldalon sem szerepel a halottak számát illetően valami rém pontos statisztika, ellenben kiderül, hogy több tíz halálesetet tárgyaltak. Tucatnyi nő ült a vádlottak padján, közülük egyet mentettek fel mindössze, mégpedig bizonyítékok híján, míg a többieket szabadságvesztésre ítélték. Illetve hát: a legevidensebb esetekben akasztófára küldték a delikvenst. (Megjegyzendő, hogy a bezárt asszonyok közül – tekintettel az uralkodó körülményekre – kevesen élték túl a rabságot.)

Korábban a férfiak voltak a nők áldoztai Szerbiában, ma ez fordítva van, és az eszköz is változott

Egyebek mellett a legfontosabb kérdés persze az, hogy a feleségek, akik megunták, nem szerették vagy éppen egyenesen utálták a férjeiket, miért szánták el magukat ilyen drasztikus, akár rémfilmbe illő lépésre? Talán azért is, mert akkoriban a lánykák férjeit a család választotta ki. Mit nekik szerelem! Az a fontos, hogy jó és előnyös házasság köttessen. (Szóval: tiszta kereskedelem.) Valamit valamiért, az üzlet az üzlet. A válás lehetősége eleve kizárt. Hisz akkoriban nemigen volt rá mód, nem volt társadalmilag elfogadott, kivéve némely ritka esetet, persze: ha a férj idült alkoholista (túl részeges, kötözködő-pofozkodó, berondító, vitrinbe okádó disznó), vagy egyszerűen csak elviselhetetlenül erőszakos, szadista, csalárd figura. Olyan igazi vadromantikus megszöktetésekre nem nagyon akadt példa – hercegek nem jártak arrafele fehér paripáikon –, le kellett hát nyelni a békát.

Illetve hát: éjt nappallá téve nyelni. Esetleg forgatni a karikagyűrűt, sajnálni a régi szeretőt – ahogy a dal mondja.

A likvidálásra – mind magyar, mind szerb esetben – a legjobb eszköznek az akkoriban még a holttestben nehezen kimutatható arzén tűnt. Kadivkának hívták a svilajnaci méregkeverő asszonyt, aki pénzért adta az anyagot, vagy megfelelő ellenszolgáltatás fejében. Érdekes, hogy például az is arzént kapott, aki csak a hadak hepehupás útján potenciáját valahol elhagyott férj egykori fényes képességét szerette volna visszahozni. Amúgy másutt arzénos tapétákat gyártó valóságos kisüzemek léteztek a hátsó udvarban, de itt nem volt akkora divatja a tapétának. Itt inkább meszeltek. (Valakinek, persze.)

Ami az előadás mondanivalóját illeti, az amúgy többszörös Sterija-díjas, a feketehumorra is erőst fogékony rendezőnő a sajtónak azt nyilatkozta teljes komolysággal, hogy örökös kérdés, vajon egyáltalán létezik-e bármiféle elfogadható indok az emberölésre, mind a törvényen belül, mind azon kívül. (Megjegyezzük, hogy ez különösen kihegyezetten jelenik meg épp Kragujevácon, ahol a nácik oly sok tanárt és diákot végeztek ki a második világháborúban, de nem szabad megfeledkezni a legújabb fejleményekről sem, amikor már diák lövi a diákokat.) Anđelka Nikolić természetesen nem mulasztotta el a családon belüli erőszak kérdését boncolgatni, szoros összefüggésben a méregkeveréssel. Beszélt a nők jogairól, ahogy kitért ennek homlokterében a kisebbségek jogaira is, hosszú, okos gondolatmenetét azonban itt nem tudjuk csonkítatlanul reprodukálni. (Sajna.)

A film itt nézhető meg:

Arzén és levendula

Még csak pár szó. Ugye, létezik egy régi amerikai film, egy feketés komédia, amelyben Cary Grant nyújtott emlékezetes alakítást, s amelynek címe: ARZÉN ÉS LEVENDULA. Színi változatát sokhelyütt játszották, így Magyarországon többek közt a József Attila Színházban. A jóságos öreg nővérpár története, amely jóságos páros úgyszintén öreg, jóságos férfiak másvilágra segítésében jeleskedik, egy ideig olyan népszerű volt, hogy minden csapból az látszott folyni. Na, ezt is csak az említés szintjén, levendulát félre, pár vakkantást még arzénról és csapról. Ugye-ugye, kevesebben tudják, mint ahányan nem, hogy nagyon kis mennyiségben az emberi szervezet hasznosítani képes ezt az egérkőnek is nevezett félfémet. Szabványa létezik annak, mennyi lehet benne az ivóvízben, akárcsak az ólomból. Abból az ólomból, amelyből meg amúgy gyilkos töltényeket gyártunk serényen, nagyobb mennyiségű káros hatását nyomatékkal bizonyítandó. Jó, tovább túl fekete, vagy akár olcsó ez a menet… Hozzuk inkább vissza mégiscsak azt a jó kis levendulát, szagoljunk bele, miközben hátradőlünk a támlás székben. Nyugodtan lazítsunk, elgondolkodva mindezen. Akár Borgia Lukrécia csodálatos gyűrűjén, vagy VI. Sándor pápa-papa érdekességein. (Váljék egészségünkre ez is.)