Senki sem tudja – írta-hitte-mondta Ivo Andrić –, mit jelent két világ peremén születni és élni. Egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, nélküle annak, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, közeledjék egymáshoz.

Ennek a fenti, sziszifuszi balkáni írói feladatnak ki sem láthatta jobban a lényegét, mint éppen ő, aki bosnyák katolikusnak született jól kitapintható horvát családi vonalon, ellenben korai műveinek némelyikét leszámítva mindvégig szerbül, illetve hát egykori szerb-horvátul írt. Közben valóban hitt a hite szerinti legjobb megoldásban: Jugoszláviában és a jugoszlávságban. Még ha műveinek zöme tkp. a békés együttélés történelmi cáfolata…

Tudott dolog, hogy legjobb regényéért – a Híd a Drinán (Na Drini ćuprija) címűért – Andrić Nobel-díjat kapott. Érzékletes és emlékezetes megfogalmazásában azon a helyen, ahol a Drina víztömegének egész súlyával zölden és habzón a fekete és meredek hegyek látszólag zárt öbléből előbukkan, ott áll a tizenegy széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekből épült nagy híd. S mint alapzatból, belőle nyílik legyezőszerűen az egész hullámos völgy, abban pedig Visegrád, azaz Višegrad (mert nem tévesztendő össze a magyar Visegráddal!). A kaszaba, vagyis a kisváros. Ha onnan, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld Drina folyna és áradna szét, hanem ez az egész verőfényes és szelíd térség, mindazzal, ami rajta van, a föléje boruló égbolttal együtt. Ám az is érzékletesen ott van a könyvben, hogy a zűrös balkáni történelem során a folyó vize nem egyszer váltott vörösre, miközben a jajszó az eget rengette.

A szarajevói Latin-híd (Princip-híd)

Ivo Andrić az ezerkilencszázhetvenes évek derekán halt meg Belgrádban, ahol viszont megalapították a róla elnevezett díjat, amelyet onnantól kezdve minden évben kiosztanak, kivéve akkor nem, amikor ennek a körülmények végletesen nem kedveznek: például a legutóbbi vérzivataros balkáni háború némely kulminációs szakasza. Említésre méltó, hogy jóval az ünnepélyes díjalapítás előtt az író Boszniában álló mellszobrát lefosták. Nem a tiszteletlen galambok, és még csak nem is ez volt a leggyalázatosabb cselekedet, persze. (Egyébként aligha képzelhetők el röpködő emberek, hacsak fel nem robbantották őket; angyalok nem tesznek ilyet, ezért inkább az van, hogy felmásztak rá, majd a fejére borították a vödör sz@rt.)

Szarajevóról meg úgy írt egykor a néhai Lawrence Durell, mint a béke ígéretének ama napsütötte földjéről, ahol ugyanakkor sejtelmes, sötét szépség bimbózik a fátylak mögött, és minden egy-két emlékezetes lövés visszhangja köré rendeződik; a müezzin hangjától és a szamár ordításától kísérten, ahogy illik.

Topolyáról/Újvidékről a Balaton partjára áttelepült délvidéki költőnk, Fenyvesi Ottó pedig, aki a régi időkhöz képest újabban járt arrafele – mind Visegrádon, mind Szarajevóban, meg annál is messzebb –, tavaly megjelent képes útirajzban úgy ír utóbbi helyről, hogy az újra muszlim város, ahol a történelem eseményei átmenet nélkül torlódnak egymásba. Meg ahol az utas az egyik realitásból folyton a másikba zuhan. Röviden elmondja a település históriáját, említi Gavrilo Principet. Említ sok mindent, többek közt azt is, hogy mára eltüntették a merénylő lábnyomát a járdáról. Némelyest meglepő módon ismét Latinnak nevezik a Miljackán átívelő, sokáig Princip nevét viselő hidat. Persze, említi Szarajevó négy évig tartó brutális ostromát is, amikor a (meggyőződésünk szerint erkölcsi kretén) Égyicska Limonov orosz író fentről, a hegyoldali szerb állásokból – tetejébe mindennek – s. k. megsorozta a várost. (Lásd. Égyicska megstuccolta című írásunkat!)

Fenyvesinek magyar vonatkozásban barátja, Mile Stojić mesélt szarajevói kalauzolóként Kállay Benjáminról, aki mintegy húsz évig volt a Monarchia idején a tartomány minisztere, és megbecsülése szerinte mind a mai napig töretlen, érdemeit soha senki nem vonta kétségbe. Külön méltatják azon törekvését ma is, hogy az ott élők kölcsönösen tiszteletben tartsák egymást. Az ő idejében emeletes bérházakat kezdtek el építeni azt az elképzelést követően, hogy Szarajevó Bosznia európai színvonalú fővárosává váljék. Nem utolsósorban ő, Kállay volt az, aki például bevezette a nőorvosok praktizálását, hogy a muzulmán nők is tudjanak vizsgálatokra járni. – Azok a szépséges szarajevói hölgyek – toldjuk meg –, akik manapság alapvetően megoszlanak az öltözködést illetően: a „kissé” nőietlen, klasszikus iszlám „divatot” követők mellett ott láthatók a miniszoknyát viselők is, hogy az arra vetődő éhes vándor rajtuk legeltethesse sóvár szemét.

A fellépésein általában falatka szoknyát viselő, amúgy a privát életben a férje által kezdetben nyomorultul megvert és kisemmizett, majd önálló sztárrá vált Tina Turner itt később, már csak a messzi Macedóniában tűnik fel, az albán útszakaszt követően: a 127. oldalon. Méghozzá a sebes Bistra folyónál, amely fölé valóságos hegyóriások magasodnak.

Itt írja szerzőnk, hogy egyre csak a RIVER DEEP, MOUNTAIN HIGH című dal cseng a fülében. Említést tesz arról soknevű Rudi Radiátorunk, hogy mintegy tizenöt évnyi lemezlovas karrierje során számtalanszor felcsendült ez a szám a műsoraiban, az Újvidéki Rádióban. Természetesen erős nosztalgiával állapítja meg, hogy abban az időben még másról szólt a rádióműsor, nem értelmetlen bohóckodásról, jópofizásról. Rendesen bemondták az előadókat, a dalok címét, akár a zeneszerzőket és dalszövegírókat is.

– Ó, igen, igen – bólint rá mintegy, a saját sommás megállapítására Fenyvesi, majd e helyütt bezárólag még hozzáfűzi, hogy ő személyesen nem akarja elfogadni az emberi civilizáció, a kultúra leépülését. Ugyanakkor a torzulás az más, abban mindig is talált szépséget. A civilizáció és a kultúra totális háttérbe szorítása, elvesztése viszont kegyetlennek bizonyulhat. – Ahogy bizonyult is, szögezhető le (részünkről, halkan).

Nos, hogy pontosabban hol járt még kisbuszával a hat fiú, mielőtt visszakanyarodott volna Veszprémbe, és mi szél vitte-hozta őket – név szerint: Gáspár Gábort, Porga Gyulát, Korbély Barnabást, Kovács Endrét, Molnár Sándort, nem utolsósorban F. O.-t –, megtudhatják részletesebben a MÉLY VIZEK, MAGAS HEGYEK c. príma kis könyvből (Művészetek Háza Veszprém, 2022; Gáspár Gábor, Korbély Barnabás és Kovács Endre fotóival). Aki pedig a könyvet elolvasta, még egyszer jól megnézte, majd mindezt lefirkantotta: a Facebook tanúsítása szerint Fenyvesi Ottó lelkes rajongója. – Akkor hát semmi se hibádzik, nem? (Bolane moj.)