Égyicska, aki megstuccolta Szarajevót

Eduard Limonov orosz író idén, tehát 2020 márciusában bekövetkezett halála számtalan kérdést vetett fel ellentmondásos személyiségét illetően. Persze, akadt olyan, aki istenítette, és nem egy olyan, aki szerint temetésén esetleg csak az ördög papja mondhatott jólélekkel beszédet, ha egyáltalán van ilyen. Pontosan nem tudjuk, hogyan nézhetett ki Eduard temetése, ellenben azok számára, akik talán nem is hallottak róla, szóljunk pár szót az ő kétes személyéről, meg az ő “rendhagyó” művéről, mielőtt Szarajevóig érnénk.

Eduard Limonov, eredeti nevén Eduard Szavenko (született 1943-ban Dzserzinszkben) nem csak prózaíró volt, hanem kiemelkedő költő is. Utóbb politikus, az orosz Nemzeti Bolsevik Párt elnöke, amely szerint a Nyugat által inspirált peresztrojka szétverte a hazájukat, egymásnak ugrasztotta az oroszokat. De most, hogy magukhoz tértek, kilábaltak a betegségből, az az ésszerű, ha azonnal Kelet felé fordulnak őshazájuk, Ázsia felé. Ott vannak az orosz gyökerek, ott kell keresni a barátokat és a szövetségeseket. Megjegyzendő, hogy a Nemzeti Bolsevik Párt természetes szövetségesnek tartja az iszlám hívőit – mert őket is elnyomja a Nyugat –, közben demokratikusnak tűnő módon vallja, hogy mindenki lehet orosz, aki csak akar, azonban ezen az úton meg kell ismerkednie az orosz kultúrával, nem utolsósorban elsajátítania a nyelvet.

Aztán minden orosznak egy államban kellene élnie, ennek érdekében felül kell vizsgálni a határokat, hogy megfeleljenek az oroszok lakta területek etnikai határainak. Például a Krímnek, amely az ötvenes évek derekán került Ukrajnához, vagy az első világháború után ugyancsak Ukrajnához csatolt Don-medencének orosz földnek kell lennie. Hangoztatja egyúttal, hogy az erőszak mindig is a “történelem higiénés eszköze” volt. A legmagasabb rendű jó az agresszív heroikus tett. Az igazi oroszok olyanok legyenek, mint a szerbek, akik nem menekülnek el a földjükről, hanem fegyverrel kezükben kelnek mindig is a védelmére.

Kettőezer háromban Limonovot – ahogy akkoriban írtak róla: az orosz közélet egyik fő botrányhősét – négy év szabadságvesztésre ítélte a szaratovi területi bíróság. Az ügyészség ugyan tizennégy évet kért, azonban a bíró felmentette a legsúlyosabb vád, nevezetesen a törvényes államrend megdöntésére irányuló szervezkedés alól, így csak lőfegyverrel való visszaélésért kellett felelnie neki, aki szerint ő jómaga egyáltalán nem szélsőséges, mozgalma pedig valahol a Greenpeace és az Amnesty International között foglal helyet. – Tudhatta jól Eduard Limonov, hiszen előtte megjárta Amerikát, s New York-i élményeiből, némely orgiaszerű jelenetből született – egyikben egy kutya is jeleskedik emlékezetes plaszticitással megragadott módon – regénye, az Ez vagyok én, Égyicska világszerte sikert aratott. A mű magyarul is megjelent 2011-ben, M. Nagy Miklós fordításában.

És akkor Szarajevó. Égyicska Limonovról tudni kell, hogy egy többszörösen díjazott dokumentumfilm szereplőjeként is bemutatkozott mint ügyes fegyverforgató. A filmet Pawel Pawlikowski lengyel rendező készítette Szarajevó ostromának idején, amikor legádázabbul folyt a rakétázás. Helyszín a város fölé magasodó szerb állások egyike, főszerepben a pszichiáter-költő-politikus boszniai szerb vezér, Radovan Karadžić, aki végül valamikor Hágában köt ki majd, mellette pedig a mi egyetlenkénk, hárásó, Citromfej Égyicska, aki a csúcsjelenetben határozott arckifejezéssel odaül egy jókora sorozatlövőhöz, kisebb formátumú katyusához, céloz, majd lő. Boldogan, hosszan, szériában, a kamera pedig rajta. Limonovot nem zavarja, hogy zömmel “bolsevik-szövetséges” muszlimokra lődöz, esetleg lenn maradt szerbekre. Utána jön egy malacsütős, szilvapáleszes tivornya, de az már itt nem fontos. Lényeges még, amit dr. Karadžić drámaíró, a lelki zavarok tudora állapít meg: – Milyen szép hely! Kár, hogy ilyen könnyen lángra lobban. (Csonka asszociáció a szerb film világából: Lepa sela lepo gore.)

Ehhez kapcsolódóan tette fel a kérdést valamelyik európai irodalmi fórumon Krzysztof Varga lengyel-magyar származású író Danilo Kišt is játékba hozva, hogy vajon fenti kettős olvasta-e Kišt? Ennek erőterében adott hangot kételyének, hogy szétfröccsent Jugoszláviában nagy hatása lett volna ennek az “utolsó jugoszláv írónak”, persze, egyáltalában és általában véve az irodalomnak, ugyanis ha igen, akkor e sajátos “békítő krisztusi” szerepű Danilo olvasói nem engedték volna meg, hogy háború legyen, nem harapózott volna el az esztelen erőszak, nem lett volna Srebrenica. – Persze, ez az egyetemes utópiák kategóriájába tartozik, fűzte hozzá, azonban oly szép ezen elgondolkodni.

Ugyanakkor az, aki egyértelműen bizonyítja, hogy legalább Égyicska Limonov olvasta a Holtak enciklopédiája és más kitűnő művek szerzőjét, Ivan Čolović belgrádi filozófus, antropológus. Keze ügyébe került ugyanis Limonovnak A balkáni író című írása, amelyben Danilót koszos fráternek nevezi, akitől neki, Égyicskának az összes szőr feláll a hátán, szinte hányhatnékja van. Piszkos Dánieltől, aki szerinte nagyon csúnya. Össze-vissza barázdált pofa egy görbült csontvázon, keskeny váll, hangoskodó természet. Olyan, aki mindig a másik szavába vág, közben örökké a beszélgetőtárs mellét bökdösi görbe, koszos, ápolatlan ujjaival. Eduard Limonov a sorok között sejtteti, hogy ez a szerencsétlen figura, aki ráadásul rákos is, ezt a rengeteg negatív vonást azért kénytelen cipelni így borzasztó teherként, mert ereiben magyar, szerb, cigány és zsidó vér csörgedezik. Ezzel együtt maga az identitás nélküli ember. Čolović itt rákanyarodik a fasiszta ideológia lényegi vonásaira, mi meg az INKÁBB BÉKÉS KARÁCSONYT! gondolattal abbahagyjuk az írást. (Egyelőre.)
_________________
Fotók: internet