A Balkánról szólva

Az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolása után, 1918-ban létrejött egy új állam a Balkánon: a “Szerb–horvát–szlovén Királyság”. A megalakuláskor és a felbomláskor is ez a három nemzet volt a főszereplője a délszláv drámának. Ez a három nemzet volt képes arra, hogy már a Monarchia fennállása idején megfogalmazza nemzeti programjait. E három nemzet politikusai alapították meg Jugoszláviát. Az alábbi “rendhagyó országismertető”, amely egy “balkáni útinapló” része, a Kortárs nyári dupla számában jelent meg, a BALK onnan vette át a szerző engedélyével.

1.

Minden más, mint máshol. Ez a Balkán. Vérrel áztatott, fekete félsziget, ahol uralkodókat, államférfiakat öltek még a 20. században is, gyakoriak az erőfitogtató háborúk, a gyilkosságok, Európa legnyomasztóbb álmainak, rémálmainak helyszíne. Az embernek valamiért az az érzése, hogy a Balkán fenyegetőn várja azokat, akik átmerészkednek az Alpokon.

A Balkán feneketlen kút, elhanyagolt hátsó kert. Előszeretettel nevezik lőporos hordónak a nacionalisták és a vérbosszúra szomjazó törzsek ivadékai miatt.

Winston Churchill angol politikus szerint a Balkán több történelmet termel, mint amit meg tud emészteni. Otto von Bismarck német államférfi többre tartotta egy pomerániai gránátos életét, mint a Balkánt.

Európa egyik legváltozatosabb tere: Délkelet- Európa.

A kutya se olvassa az esetleges történelmi tanulságok szakirodalmát.

Egymás szépirodalmát se nagyon.

Alig tapasztalható érdeklődés egymás megértése iránt.

Olvasatlan könyvek, művek tömkelege. Belőlük talán komplexebb válaszokat kapnánk. Nem csak közhelyeket. Bár a közhelyek mindig blikkfangosabbak, mint például, hogy a “Balkánon nagyobb kanállal esznek, de inkább kézzel, erősebb italokat isznak, főleg pálinkát, hangosabban nevetnek, előbb ütnek, még előbb szúrnak, és sietve távoznak, ha bajba keverednek. És mindig dugnak, férfiak nőket.”

A balkáni mítoszok termelése iparszerűen folyik a megalapozott feltárási szándék helyett. Évszázadokra visszanyúló, vég nélküli sérelmek diskurzusa. Vakság, önös huzakodás, oktalan vagy nagyon is megalapozott düh. Körkörös gyűlölet. Sovinizmus.

2.

A Balkán bizonytalan, veszélyeztetett térség, ahol a mitológia irányítja a történelmet, ahol az európai civilizáció szemszögéből nézve egzotikus népek élnek, akik számára a vér és az összetartozás jelenti a legfőbb értékeket, és ahol akármikor kipattanhat egy-egy fegyveres összecsapás vagy vallásháború.

És miféle földrajzi nevek szerepelnek ezen a térképen? Szerbia, Vajdaság, Koszovó, Bosznia, Hercegovina, Szlavónia, Szlovénia, Dalmácia, Albánia, Macedónia, Montenegró, Bulgária, Transszilvánia, Románia, Moldávia. Milyen nyelveket beszélnek ott? Miféle istenekhez és szentekhez imádkoznak ezek a katolikusok, muszlimok, ortodoxok, szefárdok, unitáriusok, protestánsok? Korábban egyébként mintha mindannyian kommunisták lettek volna. A geopolitikai tér is bizonytalan. Mit jelent Nagy- Szerbia, Nagy- Albánia, Nagy- Magyarország, Nagy- Románia, és hova tűnt Jugoszlávia?

A délszláv államszövetség meghatározó szerepet játszott családom életében. Nagyszüleim: Fenyvesi Sándor (1908–1972) és Deák Erzsébet (1907–2000), Balassa Gellért (1901–1973) és Varga Mária (1906–1986) a Nagy- Magyarországon születtek, anélkül, hogy helyet változtattak volna, a Szerb–horvát–szlovén Királyságba kerültek, majd Jugoszláviában éltek, és volt, aki közülük Szerbiában halt meg.

Az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolása után, 1918-ban létrejött egy új állam a Balkánon: a “Szerb–horvát–szlovén Királyság”. A megalakuláskor és a felbomláskor is ez a három nemzet volt a főszereplője a délszláv drámának. Ez a három nemzet volt képes arra, hogy már a Monarchia fennállása idején megfogalmazza nemzeti programjait. E három nemzet politikusai alapították meg Jugoszláviát.

A horvátok soraiból kerültek ki az illírizmus, később a jugoszláv gondolat legnagyobb ideológusai: Ljudevit Gaj (1809–1872) és Josip Juraj Štrossmayer (1815–1905) diakovári püspök. Ennek az volt az oka, hogy a tizenkilencedik századi nemzeti ébredés igen nehéz helyzetben találta ezt a régi, középkori nemzetet. A horvát állam mint a Magyar Szent Korona része ugyan meg tudta őrizni autonómiáját a Habsburg Birodalmon belül, például a horvát parlamentet – a szábort. A horvát etnikai terület azonban szét volt szabdalva Horvát- Szlavónia, Dalmácia, Bosznia- Hercegovina és a katonai határvidék között. Szemben a horvátokkal, a szerbeknek csak egyetlen nemzeti programjuk volt: létrehozni Nagy- Szerbiát, amelynek határai magukban foglalnának minden területet, ahol szerbek élnek. Az 1918-as genfi egyezményben a szerbek látszólag elfogadták az új délszláv állam laza, konföderációs berendezkedését. Azonban az erőszakos Nikola Pašić miniszterelnök által vezetett szerb kormány egy pillanatig sem gondolta ezt komolyan. A szerbek, akiknek már volt saját államuk, hadseregük és dinasztiájuk, behozhatatlan erőfölénybe kerültek a velük egy államba került társnemzetekkel szemben. 1918 és 1920 között a belgrádi kormány katonai erővel verte le a mohó szerb berendezkedés elleni helyi megmozdulásokat, mint például a horvát parasztok felkelését. Az új pénz bevezetésével óriási veszteség érte a volt osztrák–magyar területeken élő lakosságot. Ezzel a lépéssel megkezdődött a tőke átszivattyúzása a fejlettebb nyugati területekről Szerbia irányába. E folyamat végigkísérte Jugoszlávia fennállásának hetvenéves történetét, és végül felbomlásának egyik fő oka lett. Az ország belső helyzete nem konszolidálódott. Politikai gyilkosságok lettek történelmének mérföldkövei. 1928-ban a Horvát Parasztpárt karizmatikus vezérét, Stepan Radićot a belgrádi parlamentben lőtte agyon egy montenegrói születésű szerb radikális. 1934-ben pedig a horvát nacionalisták végeztek Sándor királlyal Marseille-ben. Sem az 1929-ben bevezetett királyi diktatúra, sem az 1939-ben tető alá hozott szerb–horvát kiegyezés nem hozta létre a kívánt nemzeti egységet.

A második világháború kezdetén a délszláv királyságban polgárháború bontakozott ki a horvát usztasák, a szerb csetnikek és a kommunista partizánok között. A háború áldozatainak jelentős része nem a külső betolakodók, hanem saját polgártársaik kezétől pusztult el, soha be nem gyógyuló sebeket okozva ezáltal e népek kollektív emlékezetében. A kommunista partizánok a gerilla-hadviselés révén nagy sikereket értek el főleg a boszniai hegyek között. Tito hadserege képes volt minden délszláv nemzet programjából beemelni valamit a sajátjába. Míg az egyszerű nacionalisták – a csetnikek és az usztasák – csak egy-egy nemzet érzelmeire apellálhattak, eltaszítva maguktól az összes többit, addig a kommunisták minden nemzetből toborozhattak híveket. Elsősorban az usztasák által veszélyeztetett horvátországi és a boszniai szerbeket. Azután horvátokat az Olaszország által megszállt Dalmáciából és a csetnikektől rettegő Hercegovinából. Szlovéneket, akiknek országát a Német Birodalom és a fasiszta Olaszország felosztotta egymás között. Bosnyákokat, akik a szerbek és horvátok között őrlődtek, s akiknek autonómiát ígértek. Végül macedónokat, akiknek elismerték különálló nemzeti mivoltukat.

A háború utáni szocialista Jugoszlávia konszolidáltabbnak tűnt, mint a háború előtti királyság. Az egypártrendszer segített elleplezni a nemzeti konfliktusokat. Testvériség-egység volt a kulcsszó. Ráadásul 1948-ban Tito szakított Sztálinnal, úgyhogy a szovjet fenyegetés is segítette az ország egységének fenntartását. Mindezek ellenére az 1971. évi horvát válság szükségessé tette a szövetség reformját. Az 1974-es alkotmány megnövelte a hat köztársaság, valamint Szerbia két autonóm tartományának, a Vajdaságnak és Koszovónak az önállóságát. Az új alkotmány bevezetése egybeesett a nyugati hitelek nagyarányú felvételével, így a hetvenes évtized a jugoszláviai népek életében a viszonylagos harmónia és jólét korszaka lett.

A Titónak tulajdonított “erős Jugoszlávia – gyenge Szerbia” elv alapján az 1974-es alkotmány elméletileg létrehozhatott volna valamifajta egyensúlyt Jugoszlávia népei között. Az alkotmány eredményeként azonban nem a nemzetek autonómiája, hanem a köztársasági pártapparátusok autonómiája jött létre. Míg a partizánháború alatt a kommunistáknak sikerült a délszláv nemzetek nacionalizmusait megszelídíteni, addig az önigazgatási modell következtében a helyi pártbürokráciák “nacionalizálták” a kommunizmust. Josip Broz Tito 1980-ban bekövetkezett halálával eltűnt az a karizmatikus vezető, aki ezt a túlbonyolított önigazgatói rendszert kormányozta.

A Szovjetunió összeomlásakor, 1990-ben már senki (Olaszország, Németország, Ausztria, Magyarország) nem veszélyeztette Szlovénia és Horvátország területi integritását. Jugoszlávia e két leggazdagabb köztársasága torkig volt már az agresszív, náluk szegényebb szerbekkel, akik egyfolytában szivattyúzták a náluk megtermelt pénzeket. A szlovének és horvátok hirtelen felfedezték csaknem elfelejtett katolikus, közép-európai, sőt Habsburg identitásukat, és kiváltak a délszláv föderációból. Az oroszbarát szerbek pedig erőszakos etnikai tisztogatásokba kezdtek Boszniában és Koszovóban. Persze, a horvátok és a bosnyákok is.

Az 1999-es NATO-bombázások után a szerbek egyelőre meghátráltak. Egyetlen hadizsákmányuk maradt, a Vajdaság, ahol a délvidéki magyarok száma drasztikusan megcsappant.