Holmi furcsa figurák – fekete-fehér “színárnyalatokban” – szaladgálnak, dobognak, Nagyfőnökük szerint “öszölődnek” a színpadon: emelik fel, teszik le, húzzák-vonják, taszigálják egymást stb. Cselekszenek olyasmiket, amikre pontosan már nem is emlékszik e sorok írója. Lehet, csupán mulatságos káosz lenne az egész, ha nem láthatnánk rögtön, hogy sokkal komolyabb dologról van szó. Remekül kitaláltról, rendesen kicentizettről, szóval jól megcsináltról. Bőr, izom és csont keményen egymásnak feszül. Úgy néz ki, mint egy több embert szünet nélkül működtető hús-vér örökmozgó – ez a Nagy József-féle mobil.

– Megállás nélkül az utolsó tapsviharig? – kérdjük mi innen, majd hozzátesszük, hogy utána majd lehet biliárdozni, meg pecázni az otthoni Tisza-parton. Meg rajzolgatni, meg ilyesmi. Fotózni és hasonlókat művelni. Hm… akár még a színházilag is aktív évek alatt.

Kacsákat etetni? Mert mondták még rég, mondta maga Szkipe is, hogy házat épít-bővít odahaza a vajdasági Magyarkanizsán. Ilyen lesz, meg olyan lesz, hosszú és széles, meg ez lesz benne, meg az. A Világsarok NON-STOP című könyvben a lelkes szerző úgy írja, hogy ő jómaga olyannak képzeli azt az építményt, amelynek szobái rejtett fiókok módjára csúsznak egymásba, ha éppen úgy kell. Az ágyak teleszkóp-szerűen kihúzhatók, a táncos lábú asztalok önmaguktól mozognak, az ajtókon csak hátrafelé lehet kimenni, vagy tótágast. Vagy esetleg épp kacsajárásban, az ablakokon pedig csak úgy tudsz kilátni, ha az a tucatnyi ziháló figura egymásra mászik, valamiféle tornyot képez, és te vagy közülük a legfelső. – Akkor látod odakünn, mert ellátsz akár Pekingig: azt a bizonyos kacsát.

Ha nem éri a memóriáját katasztrofális szélütés vagy valami hasonló – fűzi hozzá folyvást körmölő, szóban forgó könyvecskét is jegyző emberünk –, valószínűleg egész életében emlékezni fog Szkipe Franciaországban működő JEL Színházának előadásaira, kiváltképp a PEKINGI KACSÁ-ra. És hogy mikor is látta első ízben? Hát, sok évvel azelőtt. Hol is? Azt hiszi, a budapesti Szkénében. De mintha tegnap lett volna, és akkor egy nap alatt állt volna össze az összes többi előadás pl. a WOYZECK-ig? Meg azon is túl?

Na, nem, de mintha.

Valójában az történt, hogy jó sok idő elillant közben. A ház elkészült, vagy még készülőben? Jóska mindenesetre egyre többet tartózkodik otthon. Sokat tanulmányozza a Tiszát, legalábbis tudomásunk szerint, és nem rég egy remek kis kiállítása volt a túlparti Törökkanizsán. Lepkés plakátja szerint ugyan az már bezárt, de emléke élénken él tovább. Például a magyar KULTÚRA/KULTURA. HU weboldalán, ahol egy ezzel a sokoldalú művésszel készült hosszú, színes, részben amolyan „átmesélő”, azzal együtt lényegre törő interjút olvashatunk Szerda Zsófia tollából, aki príma kis fotókat is készített a helyszínen, és aki erről az eseményről első nekifutásban a 7 Napnak tudósított (némelyest rövidebb formában, persze). Megjegyzendő, hogy Zsófia elsősorban Tolnai-szakértő, de ebben az esetben – némi joggal tán – azt is lehet mondani e két jeles férfiú esetében, hogy nem esik, azaz – bizonyos értelemben, persze – nem esett messze az alma a fájától. Észrevehető módon rokonlelkek. Mintegy nyújtják egymás felé a kezüket, és ezzel valójában segítenek Zsófinak is.

Ebben a (privát) KOZMOSZ-ban Törökkanizsán, amelynek kétnyelvű tárlatvezetője maga Nagy József volt, Tolnai Ottó is mondott egy szép bevezető beszédet. Abban röviden elbeszélte, mely rögös út vitte Jóska barátját – Belgrádon és Budapesten át – Párizsba, a világ kulturális centrumába, a legendás pantomim-maestro, Marcel Marceau iskolájába. Elmesélte például azt az érdekességet, hogy Szkipe eleinte modellek után rajzolt, így még a híres Borsos papucsos Viking nevű fiát is megrajzolta otthon. Hogy Budapesten művészettörténetet tanult, ám minden tanára azt sugallta: vágjon neki bátran a világnak. Szárnyaljon szabadon! Higgye el, hogy a franciák fővárosa nyitva áll előtte, Jóska pedig elmesélte, milyen piszkosul csóró volt eleinte, aztán fokozatosan javult a helyzet. – Nekünk meg most emitt a szárnyalás motívumáról a Pillangók szabadok c. régi amerikai film jut eszünkbe a felejthetetlen nyáribúza-hajú Goldie Hawnnal. Egészen más műfaj, persze, attól azonban a cím még emblematikus, a szabad asszociáció működik, és lehet akár kissé felszabadultabban nevetni is rajta (vagy rajta is).

Ahogy a polgártársak derülhettek a Művészen, akinek a kiállított fotók meg a Moholy-Nagyra hajazó fotogramok, egyáltalában a műveinek egy részéhez mindenféle tücsköt-bogarat, száraz paripacitromot és úton ellapított békát kellett összegyűjtenie Kanizsán. A komikum benne van, ugyanakkor lehet, akadtak olyanok is, akik azzal a babonás félelemmel nézték őt, amellyel csak az indiánok tudnak nézni: a Szent Bolondra. (UFF.)

P. S. Egyszer csak úgy – hogy még ezt is ideírjam immár egyes szám első személyben – megjelent nálunk Pesten, a kissé korhadt Király utcában Szkipe. Csak úgy, tényleg, párduclépteivel feljött a lépcsőkön, majd becsöngetett. 2001 vagy 2002 karácsonyán? Jött és velünk maradt arra az ünnep estére. Készült is arról egy fotó, azóta elveszett, amelyen rajta vagyunk átölelkezve mindannyian, az akkor kissé ferdére sikerült karácsonyfa alatt. Azért homályos a kép egyik sarka, mert belelógott a csillagszóró. (Az is Moholy?) Ettünk, aztán meg rágyújtottunk és ittunk, míg a feleségem egy kicsit sertepertélt a konyhában. Nos, akkor azt mondtam a székében hátradőlő Szkipének, hogy figyelj! Én már annyiszor láttalak színpadon, mozgásban, az izmos Kathleen Reynoldstól kezdve a törékeny, aranyhajú Cecile-ig, vagy addig a gyönyörűséges kis, koromhajú vietnámi csajig, mindegyikükkel mozogtál. Ám én még az életben, a civil életben nem láttalak táncolni bárkivel is. Szoktál? – És tudjátok, mit válaszolt erre a Szkipe, aki egyébként néha (dupla) Viszki? Semmit, éppen semmit. Mosolygott titokzatosan, ahogy csak ő tud. Azzal a hamisíthatatlan arckifejezéssel. Aztán fújt a levegőbe három (vagy öt?) eukaliptusz füstkarikát.

---

---

Valamely régi esős éjszakán történik, hogy elbeszélőnk hirtelen felriad álmából. Átfordul a másik oldalára, ám hiába próbál visszaaludni, csak hánykolódik, igazgatja a párnát, nem sikerül visszamerülnie „az álom tavirózsás vizébe”. Érzi, hogy ismeretlen félelem keríti mindjobban a hatalmába. Először szabadulni próbál tőle úgy, hogy kapásból számokat szoroz és ad össze, régi tanulótársainak a nevét sorolja fel, ám hiába.

Aztán nyomást érez a fejében, szúrást a mellkasában. Szíve kalapál, izzadtság ül ki a homlokára, és ebben a pillanatban egy hang üti meg a fülét, amely gyereksíráshoz és elkínzott állat nyögéséhez hasonló. Olyan, amelytől megdermed a velő a koponyában, miközben a gerincen rettenetes borzongás fut végig. Egyre erősebben és erősebben ismétlődik, aztán panaszos üvöltésbe csap át, nyomában fenyegetésbe. Rövid szüneteket tart, majd még nagyobb erővel folytatja. Halálra rémült elbeszélő erre kiugrik az ágyából, majd kisiet. Amikor kinyitja az ajtót, hallja, hogy az egész helyiséget betöltötte már ez a nyögés, pokoli vartyogás.

– Béka volt az, de milyen béka! – hadarja tovább szinte sikítva, mert ő még soha nem látott olyat. A konyha sarkában ücsörgött az a valami, a teknő mögött, és szőrök voltak a testén, szeméből zöldes lidércfény világított. Undok szájából csak úgy ömlött a rémületes hangok áradata, mintha valami felsőbb hatalom parancsára végezte volna pokoli énekét. Elbeszélő villámgyorsan rávetette magát, rátérdelt arra a hideg, undok testre, mire az hatalmas bömbölésbe kezdett. Fogta ezt a valamit, felemelte, majd teljes erőből odacsapta a konyha kövéhez. Úgy koppant, mint egy vasgolyó, de hirtelen talpra állt, aztán méternyi ugrásokkal igyekezett vissza a sarokba. – Ezt az érdekes viadalt itt nem meséljük végig, mert ennyi is elég bizonyítékul ahhoz, hogy akinek a fantáziájában ilyesmi képes megfoganni és lejátszódni, annak igazán nem eshet nehezére kitalálni egy remek kis, esetleg a Palicsi-tó „nagy kuruttyos vizéig” kigördülő túrát Szabadkán. Kedves alkalmi vendégével természetesen, Arábiai Lawrence úrral, azzal, akit például olyan híres színész örökített meg a filmvásznon, mint Peter O'Toole. De most nem ez igazából a főtéma, meg nem is Csáth Géza evidensen beteg idegrendszere, meg a páratlan szuggesztív írói ereje, hanem az a 100 régi Fortepan-fényképpel illusztrált, magyar-angol nyelvű könyv, amely mintegy (nem közvetlenül dokumentáló) emléket állít ennek a valóság és az álomvilág határmezsgyéjén lezajlott, gyaníthatóan képzeletbeli eseménynek. – Ennek a Nagy Fényes Vakus Találkozásnak.

Címe: Ó, TI SZABADKAI SZÉP NAPOK! / OH, YOU BEAUTIFUL DAYS OF SZABADKA!

(Megjelent tavaly, kiadója a Zucker Művek, szerkesztője dr. Dévavári Zoltán.)

A szövegíró, Negyela László Márk szerint, valós számítást követően pont száztizenegy éve van/volt ennek a gyaníthatóan képzelet szülte sétának, amelynek egy párhuzamos valóságban – ahol az időnek és a vele kézen fogva járó folyamatos változásnak nem lenne akkora hatalma, mint a mi világunkban – most szervezőbizottságot alapítanának Szabadkán, hogy a szóban forgó vizitet megünnepeljék. Minden bizonnyal emlékünnepélyt rendeznének, a nőegyletek egymással versengve bálokat adnának a Pest Szálló termében, az uraknak ünnepi vacsora lenne serényen felszolgálva az Arany Bárányban, és így tovább. Még erősebb tömörítésben (hajrá!) tovább: díszvilágítást rendelnének el, és napokig erről cikkezne a Bácsmegyei Napló. A mi világunk realitásában viszont, véli-mondja-írja a folytatásban Negyela, a rendezvény emléküléssé és koszorúzássá egyszerűsödne, az illetékes atyafi ottlétéről pedig csak a „megtisztelte jelenlétével” frázisát használná az újságíró. Aztán ezzel a „mi lenne, ha…” itt véget is ér, mert idők és korok elszelelnek, s ahogy Szabadkán, úgy nagy általánosságban már másutt se nagyon emlékeznek Thomas Edward Lawrence úgyszintén dús fantáziával megvert író, kalandor, nem utolsósorban vakmerő katona alakjára. – Igazándiból ma annak is örülni kell, ha még tudják errefele, ki is volt Csáth Géza.

A kiszínezett Csáth Géza

Figyelemkeltő felvezetőjében szövegíró azt is elmondja még (itt majdnem zárásként a leereszkedő bársony függöny előtt), hogy egyszer megkérdezte tőle egy másik ügy kapcsán bizonyos Hajnalka, miért érdekli őt mindez? Nos, neki is azt üzeni ő (N. L. M.) Molnár Jenő riposztjával ama messzi 1924-ből, hogy annak, aki Szuboticán született, még akkor sem szabad megfeledkeznie bácskai voltáról, ha egyéb köze nincs is a városhoz, minthogy ott verte fel csecsemő-vinnyogásaival a derék szomszédok házának (süket) csendjét.

– Jó, jó, de tudjuk-e, mi fán…? Terem a FORTE-PÁN? – sóhajtunk nagyot halovány mosollyal, lelki szemünkkel a múltba révedve, talán az elröppent kismadarat keresve báván és kábán.

CSÍZ!

SZÍNES TINTÁKRÓL ÁLMODTUNK: Vajon milyenek voltak a múlt szinei?

Örömmel újságolhatjuk tüstént, hogy remekül áll a dolog, mert ezt is megtudhatjuk dióhéjban az itt lapozgatott kötetből. Annak a „very nice” végén áll fehéren-feketén, hogy a Fortepan egy online archívum, amely két derék férfiú kezdeményezésére jött létre 2010-ben. Nevük Szepessy Ákos és Tamás Miklós, amit beszkenneltek, kettejük kiadós gyűjteménye. Húsznál is több év kidobott albumaiból, negatív filmjeiből állt össze ez a „galéria”, amivel elsősorban a jórészt ismeretlen fotósok gazdag hagyatékára szerették volna felhívni a figyelmet. A fényképeken nyaralások, hétköznapi ünnepi jelenetek, utazások, különféle portrék és egyebek láthatók. Oroszlánrészük Budapesten lomtalanított anyagból származik. A munkák szabadon felhasználhatók, és ha jól értjük, éppen ez is lenne a fő cél, hogy minél többen láthassák.

P. S. A könyv röviden elmondja, hogyan jelentek meg a 19. század végén Szabadkán szintúgy a műkedvelő fényképészek, s hogyan lett aztán – az urak után – a polgárság alsóbb rétegeiben csakúgy kedvelt tevékenységgé a fotózás. A kiadás vizuális mellékletei lazán követik a szöveget, amelyben ha nincs is szó az angolul rémesen beszélő vámpír Lugosi Béláról, de például Blaha Lujzáról igen, ahogy más még némelyest fénylő, vagy már teljesen kihunyt, az ég boltozatáról lehullott csillagról és csillagocskáról. (Valódi, vartyogó BÉKA nincs köztük.)

---

---

Azt dörögte az Úr a Genezis őstörténetében, hogy összedőlt Babilon, mert gonosz szellemek lakóhelye lett. (…) Mert minden népet megrészegített paráznasága borával, hiszen vele paráználkodtak a Föld összes királyai.

Bábel tornya, id. Pieter Bruegel festménye (Bécsi Múzeum, Forrás: Wikipédia)

Tudjuk azt is a Szentírásból, miszerint az történt még előtte ugyanott – amikor még ugyanez a Föld egy nyelvű és egy beszédű volt –, hogy gőgös emberek nekiláttak égig érő tornyot építeni. Cselekedetükkel a nevüket minden időre meg akarták örökíteni, ám Istennek ez cseppet sem tetszett, ezért aztán azzal büntette őket, hogy nyelvüket jól összezavarta, amiért is a dőre vállalkozással fel kellett hagyniuk. Fándli, kalapács és colstok kifordult a kezükből, esetleg földhöz vagy egymáshoz vagdosták. Rövidesen szét is széledtek, elszakadtak egymástól, így a bábeli torony sosem készült el – de soha! A Biblia elemzőinek marxizmus felé tántorodó része valójában úgy hiszi, ez az egész igazából nem pusztán nyelvi akadályok keletkezését, hanem a társadalmi, politikai, vallási stb. egység megszűnését, ellentétek kialakulását jelenti. – Mi igaz, mi nem, lényeg akar lenni itt, ebben a híres példázatban a közönséges halandóknak nem dukáló magasságokba törekvés súlyos, egyben tanulságos következménye. Persze, a fiaskóval szinte párhuzamban az emberi természet makacs jellege is jól kivehető módon körvonalazódik ugyanebben a legendáriumban. Az az ikaroszi természet, amely – dacára mindennek – folyvást szárnyalásra vágyik.

Hogy mi az Úr véleménye a rakétáról például, most más lapra tartozik. Fontos, hogy az egek és legek ostroma főmotívumként vastagon benne van Damien Chazelle amerikai rendező BABYLON című, Brad Pitt és Margot Robbie főszereplésével tavaly elkészült filmjében. A sokféle jó szót érdemlő alkotásban, amely az egykori kis poros, kecskék és tehenek összeszarta újvilági koszfészek helyében épült fényes és magasságos, egyaránt dolgozó és dorbézoló álomváros, Hollywood egymást ritmikusan váltó felemelkedéseivel és bukásaival foglalkozik, fő vízválasztóval a néma és a hangosfilm között. Meg a mindent mozgató pénzhömpöllyel a fősodrásban. Tisztasággal és bűnnel tehát, ha tisztaságról egyáltalán beszélhetünk, bár a szépséges, bársonylábú (Keskeny) Margó nagyon szendén is tud mosolyogni.

Kutyáknak és színészeknek belépni TILOS!” Brad Pitt, a filmből(Forrás: IMDB)

A rendezőről tudni illik mindenképp, hogy eredetileg zenésznek, pontosan dobosnak készült, ami jól észrevehető a mozi ritmusán. Elsősorban a vágások dinamikáján, ami felettébb élvezetes egy dolog, ha nem is annyira kifejezetten jelenik meg, mint például – kapásból – a Szelíd motorosok egyes szakaszaiban a felejthetetlen Peter Fondával, meg az örökké betépett Nicholsonnal és a rejtélyes Dennis Hopperrel az élen. Mindenesetre a Motorosok korszakalkotóbb mű, bár emez sem jelentéktelen. Mindezidáig – okvetlenül meg kell jegyezni – jelentős hullámveréssel, jól hallható visszhanggal járt. Sok szép dicséretet zsebelhetett be, kiváltképp a szépfiúszerepét levetkőző Brad Pitt remek játékát illetően. Ő egyébként egy kiöregedő, stílusosan piálgató némafilmsztárt játszik, oldalán Margot Robbie szinte a nullszintről érkezett, feltörekvő színésznői figurájával.

A kritika szerint az író-rendező Damien Chazelle, aki egyébként meglehetősen fiatal kora ellenére már Oscart is nyert, az általa jegyzet forgatókönyv megírása előtt alaposan megvizsgálta a korszakot, amelyről a filmje szól. Nevezetesen Hollywood jazzkorszakát, ám aki valamiféle történelemórát vár, csalódni fog. A Filmvilág ítésze (Huber Zoltán) úgy fogalmaz, hogy a Babylon nem emléket állít, nem számvetést készít, nem méricskél, hanem egy hamisítatlan szerzői víziót tár elénk, Chazelle stílusával, mániáival, és kérdéseivel átitatva. Műve egy szilaj idea mozgóképes leképezése, annak minden kínzó ellentmondásával együtt. Lángoló szerelmi vallomás és szomorkás búcsúlevél egyszerre.

A Babylonban fontos szerepet játszik egy fekete bőrű trombitás, bizonyos Sidney Palmer, aki ragaszkodik a saját zenéjéhez, stílusához. Valahogy ő az, aki mindvégig a leghűségesebben tart ki eredeti elképzelései, gyermekkori álmai mellett, s erről az útról nem hajlandó letérni. Egy viszonylag tiszta lélek a fertőben, alakítja bizonyos Jovan Adepo. Elgondolkodtató, hogy a felmenői Nigériából származnak, ő az Egyesült Királyságban született, ezzel együtt honnan ez a Jovan? Tudtunkkal nincs közöttük se szerb, se horvát. Hacsak nem az van, hogy Nigériában a Jovan ősi férfinévnek számít. Érdekes lenne kideríteni. – Esetleg az Úr a nyelvekkel együtt anno a neveket is megkeverte volna? Ott, a történés helyszínén: messzi Babilóniában.

És még sokan mások: Bábilóniában, vagy éppen Nigériában (Forrás: Válasz online)

APPENDIX. Van e sorok írójának egy régi jó haverja még az újvidéki gimiből: Becker Béla. Az az ember is megérne egy-két hosszú, színes misét, akár filmet is, szélesvásznút, de most nem erről van szó. Béla egy ideig a társaságunkban rendkívül népszerű Domino vendéglő zajos szentélyét üzemeltette a tisztességgel belefáradt tulaj, Lajos bácsi után. Béla is egy ideig Pesten lakott, most viszont várparancsnok a nigériai Kaduna állam Kajuru járásában. A saját várának a kapitánya Becker, olyan kalandos életúttal, ami aligha férhet ide, ennek a cikkecskének a végére. De érdekes mód most éppen, ugye, ő jut eszünkbe. Miért is? Hát roppant egyszerű: tisztelettel és szeretettel kérnénk arra, válaszoljon, a vár személyzete, esetleg védői között vajon akad-e olyan, akinek ez a neve: Jovan? (Netán: Jovanka?)

---

---