RÖVID EMLÉKEZET: Így dőltek a fegyverek Horvátországba az embargó ellenére

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

– Világos, hogy a Krím sohasem lesz újra Ukrajna része. Ellenzem, hogy fegyvereket szállítsanak Ukrajnába, ez csak meghosszabbítja a háborút. Mi a cél, Oroszország szétverése, a moszkvai kormányzat leváltása? Ez őrület – fakadt ki a napokban az egyre inkább Moszkva-baráttá váló horvát államfő, Zoran Milanović. Andrej Plenković kormányfő – aki egyébként támogatja Kijev megsegítését – nemsokkal korábban – egészen pontosan Davosban – arról beszélt, hogy amíg Ukrajna mögött komoly nemzetközi szolidaritás áll, 30 évvel ezelőtt, amikor Horvátország harcolt a szerb agresszió ellen, a világ nem segített, sőt fegyverszállítási embargóval sújtotta a térség államait. Úgy tűnik, Zágrábban is rövid a politikusok emlékezete, Horvátország ugyanis nagyon komoly támogatást kapott a kilencvenes években, és ennek köszönhetően alakult ki néhány év alatt a horvát haderő.

Kváziembargó

Amikor 1995 nyarán – néhány nappal a szerb kézen lévő horvátországi területek ellen 1995. augusztus 4-én indított Vihar (Oluja) hadművelet kezdete előtt – Zágrábban díszszemlét tartott a horvát hadsereg, sokan meglepődtek: a fehér tábornoki egyenruhában feszítő államfő, Franjo Tudjman előtt egy komoly tűzerővel rendelkező hadsereg sorakozott fel.

A horvátországi harcok 1991-es kezdetekor még legfeljebb csak kézifegyverekkel, illetve néhány ágyúval felszerelt haderő 1995-re már jónéhány T-55-ös és T-72-es szovjet harckocsit, valamint harci gépeket és helikoptereket is beszerzett, s a hadsereg több száz, vállról indítható tankelhárító, illetve légvédelmi rakétát is begyűjtött.

A Vihar elindítása előtt húsz darab MiG-21-es vadászból, valamint 15 darab Mi-24-es helikopterből állt a horvát légierő.

Mindezt úgy sikerült elérnie, hogy hivatalosan az ENSZ fegyverszállítási embargót léptetett életbe a titói Jugoszláviát alkotó köztársaságok, így Horvátország ellen.

– Van ugyan embargó, de ezt az Adrián cirkáló NATO-hajókon kívül senki sem tartja be. Ha van elég pénzed, és hajlandó vagy megkeresni a megfelelő embereket, akkor bármit megvehetsz

– nyilatkozta még 1995-ben Tim Ripley, a Jane’s Intelligence Review nevű katonai szaklap elemzője.

A külföldről – leginkább Magyarországon és Szlovénián keresztül – bejuttatott fegyverek mellett alkatrészek is tonnaszámra érkeztek, külföldi elemekből állították össze például Horvátországban a hadsereg 135 darab páncélozott harcjárművét.

Álvakság Nyugaton

S lehet, hogy Horvátország – ellentétben Ukrajnával- sokat fizetett a fegyverekért, de az egész ügylet nem jöhetett volna létre anélkül, hogy a szerbeket agresszornak tartó nyugati hatalmak ne hunyjanak szándékosan szemet a hatalmas mennyiségű katonai felszerelés Balkánra juttatása fölött.

A kézifegyverek jó részét – 36 ezer Kalasnyikov géppisztolyt – például Magyarország adta el a függetlenedő Horvátországnak.

Martin Špegelj, aki később védelmi miniszterként is szolgált, pár évvel ezelőtt elismerte, a több tízezer automata fegyver csak töredéke volt annak a fegyveráradatnak, amelyet egyes országok biztosítottak a horvátok számára.

A nagyobb katonai eszközöket – például a repülőket és a helikoptereket – szétszedve csempészték be Horvátországba, majd azokat ügyes kezek újra összeszerelték.

A fegyverek beszerzéséről is szól Martin Špegelj könyve

Elemzők szerint legalább 1,3 milliárd dollár értékű fegyver jutott be Horvátországba, s ez mai értéken legalább 3 milliárd dollárt jelentene.

Ez idő tájt látványosan megszaporodtak Horvátországban az amerikai szakértők, akiknek feladata minden bizonnyal az volt, hogy részt vegyyenek a fegyverembargó kijátszását jelentő ügyletek akadálymentes lebonyolításában.

A másik feladat pedig a horvát katonák kiképzése volt, Joseph Went tábornok, a városi hadviselésre, Robert Wood ezredes a harckocsik elleni védekezésre, James Lindsay tábornok pedig az alacsony intenzitású hadviselés elemeire oktatta hallgatóit.

A végeredmény az lett, hogy 1995-re Zágráb már egy 80-100 ezer fős, jól felszerelt hadsereggel láthatott neki a szerb megszállás alatt lévő területek visszafoglalásának.

A cél egyértelmű volt, a Nyugat mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy Szerbia „túlnyerje” magát: az 1991-1995-ös jugoszláviai polgárháború első szakaszában Slobodan Milošević szerb majd jugoszláv elnök hadserege ugyanis egyértelműen nyerésre állt, s jórészt a nyugati katonai segítségnek volt köszönhető, hogy „megfordult a hadiszerencse”.

Még jó, hogy akkortájt nem azok kerültek többségbe, akik úgy gondolták, a „fegyverszállítások csak meghosszabbítják a háborút, a szerb kézen lévő krajinai területek pedig sohasem kerülnek vissza Horvátországhoz”.