Connect with us

B A Balkanac

Johann Sebastian Bach és a neokretenizmus

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

Biserka Modrić hegedűs lányka a dubrovniki óváros bejáratánál, ahol nagy beleéléssel játszotta Bach toccatáját és fúgáját, D-mollban.
És most itt van Biserka reinkarnációja az ukrán származású Karolina Procenko (Screenchot)
play iconIde kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)
Olvasási idő: 3 perc

Ma sem tudom pontosan, hogy létezett-e egyáltalán valamiféle rokoni kapcsolat a világhírű horvát labdarúgó, Luka Modrić és Biserka Modrić hegedűs lányka között. Utóbbi nem lehetett sokkal több tizenkettő-tizenháromnál, maximum tizennégynél, amikor ott állt nyúlánk alakjával, félig lehunyt, hosszúpillás szemeivel a dubrovniki óváros bejáratánál, ahol nagy beleéléssel – ahogy azt csak Vanessa- Mae tudja a You Tube-on – játszotta Bach toccatáját és fúgáját. D-mollban.

Valahol a hetvenes-nyolcvanas évek vízválasztóján történt ez a magával ragadó dolog. Valósággal tombolt a nyár a horvát tengerparton, özönlöttek a turisták, hömpölygött a tömeg valamerre. Erre-arra, de nagyon sokan megálltak, ha esetleg rövidke időre is, hogy élvezzék egy kicsit (Igaz) Gyöngyike produkcióját, aki mikor kedve szottyant, pattogó csárdást játszott a magyar vendégeknek. Repertoárja egyébként sokszínű volt: örökzöldek, nagy popslágerek is belefértek. Úgy tűnt, szereti a Beatleseket, így például a Yesterday-re ma is emlékszem az ő felejthetetlen tolmácsolásában.

Hasznos segédeszköze egy hordozható csodadoboz volt, amelyből a drága jó Johann Sebastian Bachoz például szólt az orgona, valamihez meg a harmonika, vagy a ritmusszekció a harmadikhoz. Egy tarka törülköző volt a művésznő lába elé terítve, rajta egy felfordított, ki-bepattintható cilinder, benne az aprópénz. Gyöngyikénk csak a muzsikára figyelt, ám néha mégis odabiccentett egy-egy pénzhajítónak. Rend kedvéért, de egyszer sem mosolyodott el, csupán a mutatvány végén, amikor meg is hajolt, tapstól kísérten gyorsan összepakolt, aztán eltűnt. Mintha ott sem lett volna.

Valamiért aztán abban az évben, úgy augusztus derekán áthelyezte a kis fergeteges szólókoncertjeit az óváros másik oldalára. Oda, a mólóhoz, ahonnan a hajók indulnak ma is Lokrum elvarázsolt szigetére. Oda, ahol például a világ egyik legnagyobb cápaállkapcsa látható (Spielberg mit nem adott, adhatott volna érte!). Általában sötétedésig játszott a kiválasztott helyszínen – rövid pihenőkkel, vonógyantázással persze, – Gyöngyike művésznő.

Valamiért hétfőt és szombatot kivéve, és amikor kissé csend lett, hallani lehetett, ahogy Bach, vagy éppen a liverpooli gombafejűek átdolgozott muzsikája hullámzón szétterül a tenger felett. Mintegy testvérségben a tenger locsogásával. Különösen szívbe markoló volt a Yesterday, természetesen az idő patinájával karöltve. – Én, B. A. B., aki ezt írom arcátlanul egyes szám első személyben, elhomályosult tekintettel, szinte giccses figuraként, nyíltan bevallhatom, hogy ma már szívbe markoló fájdalommal gondolok erre a muzsikára. Erre, amit itt a fülemben hallok ma is, mint szerencsétlen Odüsszeusz a sziréndalt. Lelki szemem előtt látom azt a fekete hegedűtokot, amelyen egy érett banánokkal körülvett címkén volt olvasható az istenadta tehetségű, gyönyörű kis sztár neve: Biserka Modrić.

Néhai dubrovniki színész katonabarátom a kranji hegyivadászok békebeli csapatából, Predrag Vušović ismerte ezt a földre röppent tündérkét. Valamelyik évben, nem emlékszem pontosan, a Dubrovniki Nyári Játékokon találkoztunk Vuške és én, hogy csakhamar leüljünk egy kis frissítő csevegésre a sok nyomasztó kultúra után.

Valahogy szóba került Biserka, akiről haverom azt mondta nevetve, hogy ő tényleg ismeri jól. Édesanyja kellékes náluk a színházban, a lányka káprázatos tehetség, ám valószínűleg nem viszi sokra, mert jókora bogarakat hordoz a fejében, látható képtelenséggel az alázatos kitartást igénylő tanulásra. Roppant önfejű, ugyanakkor például Paganinit is képes halál precízen eljátszani. Kár, kár. És mondta még, hogy Biserka törvénytelen gyerek, apja a város kétségtelenül egyik legkülönösebb figurája.

Egy orosz emigráns, bizonyos Alekszej Kirillovics Vronszkij, művésznevén Woland. Borzasztó furcsa képeket fest. Ott szokott mászkálni a parton, ahol könnyen felismerhetem torzonborz, lila szakálláról. Kopott viharkabátot visel a legnagyobb melegben is, és egy makimajommal a vállán eteti a sirályokat. Ő a NEOKRETENIZMUS irányzatának népszerű megalapítója, akit már a kritika is felfedezett jócskán. Sóval és jóddal készíti a maga hajmeresztő ábráit. Fáradt olajjal és női rúzzsal fest elképesztő tájakat, pofákat szakadt vitorlavásznakra, hogy olyan címeket adjon nekik, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. Például a RÉSZEG KRETÉN AZ ANYUKÁJÁVAL – hallottál már ilyet? No, de igazán! Szóval, az alma nem esik messze a fájától – szögezte le Vuške, akivel aztán soha többé nem beszéltem.

Letöltés
[widget id=”dlm_widget_downloads-21″]

Predrag Vušovićot egy végzetes stroke vitte el szövegtanulás közben immár Zágrábban, Wolandot pedig Dubrovnikban egy föld–föld típusú rakéta becsapódása a Jugoszlávia szétesésével járó háborúban. – Életének némi fantáziával megesett rekonstruálása B. A.: SZÉP KIS TÖRTÉNETEK című könyvében olvasható. (Kiadója a zZetna, Zenta, 2014. /Szöveg mellékelve!/)

És most itt van Biserka reinkarnációja az ukrán származású Karolina Procenko (angolosan: Protsenko) képében, aki a kaliforniai Santa Monica Harmadik utcáján kezdte ragyogó hegedűművészi pályafutását. Tehát ő már nem a tenger, hanem egyenest az óceán partján, rengeteg követője van az interneten, és már nagylemezt is készített az általa feldolgozott popslágerekből. Hogy népszerűsége meddig képes duzzadni, jelenleg nem megjósolható, azonban elképzelhető, hogy egyelőre aligha tetőzik. Az pedig, hogy a bűbájos kislány valaha is visszakanyarodik-e az általa is játszott Bach zenéhez vagy hasonlókhoz, szinte megjósolhatatlan. De minek is.

B A Balkanac

Lábakelt Piroska és az ő színes társasága

Avatar photo

Közzététel:

a megjelenés dátuma

Piroska
Ez csak a fél mű, amelynek a másik fele sincs meg (Forrás: Jutarnji list)
play iconIde kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)
Olvasási idő: 3 perc

Ha végignézünk a képlopások hosszú lajstromán, láthatjuk, hogy az egyik leghíresebb még az első világháború előtt történt, ha nem is sokkal. Akkor a Mona Lisa sétált ki észrevétlen a párizsi Louvre-ból. Persze úgy, hogy meglovasította valaki. Nevezetesen egy Vincenzo Perugia nevű olasz vendégmunkás. Tettét – mondhatni – hazaszeretetből követte el, bármily furcsán hangzik is.

Ugyanis Vincenzo szent meggyőződése volt, hogy a rejtélyes mosolyú Giocondának otthon, Itáliában a helye, Leonardo da Vinci hazájában meg a sajátéban, meg mindahányukéban, és nem másutt. Nem Franciaországban kell somolyognia oly vonzón, sejtelmesen, hanem otthon, talián élvezetre és büszkeségre. Hogy ezt a maga naivságában csakugyan így is gondolta Perugia, egyértelműen mutatja az, miszerint csak egy ideig bujtatta a hölgyet, aztán tárgyalásokba kezdett az Uffizival. Egy ilyen kvázi egyezkedés alkalmával kapták el a zsaruk, akiket a képtár igazgatója értesített a furcsa, különösebb anyagi tét nélküli „üzletkötés” bárgyú kísérletéről.

Piroska

Egy ellopott kiállítás hűlt és kissé nedves helye Zágrábban (Forrás: Jutarnji list)

Szóval, ez már eléggé régen volt, viszont van egy egészen új, amely május derekán kapott visszhangot a horvát sajtóban. (Nekünk Kalapis detektív kolléga továbbította az ügyet.) Külön érdekessége a dolognak, hogy Zágrábban egész kiállításnak veszett nyoma, aligha hazaszeretetből. Legalábbis nehéz lenne hasonló indítékot felfedezni abban, ami ott történt. Márpedig történt az, hogy valaki ellopta a fővárosi iparművészeti iskola Isidor Kršnjaviról elnevezett kiállítóterme előtti téren közszemlére bocsátott műveket. Azok egyébként abból a szomorú okból kerültek ki házon kívülre, mert a szóban forgó épület súlyosan megsérült a legutóbbi földrengésben, és még szomorúbb okból kerülhettek el valahova ezek az értékes alkotások – senki sem tudja, hova.

Piroska

AZ EGÉSZ MŰ: Veszélyesen piros (Opasno crvena), Željko Koprolčec és Duško Šibl alkotása, (Forrás: Jutarnji list)

Jó kérdés tényleg: vajon hová utazott el társaival együtt, ha nem is a nagyival Piroska? A hatóságnak fogalma sincs, vagy persze: a nyomozás érdekében nem nyilatkozik. Aztán egyelőre itt tart a dolog, ha nincs újabb fejlemény, amiről nem tudunk. Mindenesetre bődületes skandalum, vélekednek sokan.

Nos, tudnivaló ugyebár, hogy óriási hírneve ellenére a Mona Lisa egy viszonylag kis kép, Zágrábban viszont tíz darab méretes, erős csavarokkal lábas fémkeretre rögzített táblakép tűnt el úgy, hogy a tettes vagy tettesek az éj leple alatt egyszerűen kitekergették, netán levágták a srófokat. A súlyos, aszfaltba ágyazott keret nem kellett nekik, elég volt az esőálló műanyag tábla, amely mindkét oldalán egy-egy művet tartalmazott. Illetve hát tartalmaz még a legjobb remények szerint. Nevezetesen Željko Koprolčec fotográfus és Duško Šibl festőművész közös munkáját. Munkáit. Az aktfotókat a fényképész készítette, hogy utána a festő mintegy felöltöztesse őket pirosba-vörösbe, meg egyéb színárnyalatokba. Cinóberbe. Mi Piroskának neveztük el a nekünk is leginkább tetszőt. Veszélyes Pirosnak, aki tényleg OPASNO CRVENA, ahogy nem mellékesen az egész kiállítás címe eredetileg hangzik.

Ennek kapcsán írta Mirko Ilić – ahogy mi meg róla eggyel hátrébb (ha minden igaz)! –, hogy amíg Koprolčec fotográfusi tevékenységében szuverénül uralva a mezőnyt minimálisra csökkenti a színeket, velük együtt a mozgást is, csupán a fény dinamikáját tartja meg, addig Šibl pont fordítva dolgozik. Nála valósággal tobzódik, táncol minden…

– … ilymód remekül kiegészítik egymást – mintegy a szavába vágva véljük mi. – És akkor ennyi?

Hát, körülbelül. A sajtóból még meg lehet tudni röviden, hogy Željko Koprolčec sok híres horvát személyiség portréját jegyzi. Így például Ena Begovićét, Josipa Lisacét, Arsen Dedićét, Rade Šerbedžijáét, továbbá hogy New Yorkban is többször kiállított, ahol pontosan az aktjaival vált ismertté. Ugyanakkor a Londonban végzett Duško Šiblről már angol monográfia is született, ami hát nem kis dolog.

Piroska

Veszélyesen piros (Opasno crvena), Željko Koprolčec és Duško Šibl alkotása

Ez akkor így itt a zágrábi Piroska remélhetőleg nem végérvényesen lezáruló, örökre éjjeli-hajnali ködbe vesző története. Még meglesz a Farkas is végül, de stb., stb. Ebbe a csapdába mégse sétáljunk bele, a rég kilőtt poénok banalitásába. (Pedig nem félünk a farkastól, mert: …nem bánt az csak megkóstol. Írta rég Edward Albee, aki egy másik történethez tartozik, bár nem egyszer őt is ellopták. Az estek vaksötétjében vagy pislákoló lámpák gyér fényében. – Néha meg egyenest káprázatos rivaldafényben, aztán csókolom. Ki tehet bármit is?)

P. S. Időközben Zvonimir Pištalo rendőr alezredes azt nyilatkozta, hogy gondosan kielemezték a térfigyelő felvételeit, annak alapján állíthatja, hogy nyomon vannak, és személyesen ígéretet tett arra, rövidesen lezárják az ügyet. Legalábbis annak a nyomozati részét.

Egyébként jut eszünkbe, vajon tudják-e, hogy a huszadik század egyik legnagyobb képlopása Budapesten történt, méghozzá 1982-ben. Akkor két Raffaello, két Tintoretto, két Tiepolo és egy Giorgione festmény tűnt el. Ott is valami újjáépítés folyt, a tolvajok az állványok segítségével másztak be a Szépművészeti Múzeumba, ahol néma maradt a hibás riasztórendszer. Szerencsére pár ujjlenyomatot hagytak hátra a betörők, annak alapján az Interpol beazonosította őket, az olasz csendőrség pedig elfogta: a nápolyi camorra tagjait – szőröstül-művestül. Mert ha nem is Rómába, de minden út Itáliába vezet? Mindenesetre tökéletes HAPPY END. (Ebben a III. sztoriban legalábbis.)

Az olvasás folytatása



Meteorológia

KÖVETÉS

Napi hírlevél


Utazás

A szerző cikkei

B.A. Balkanac

Balkanac

in english

Líra-könyvek

Letöltések


Google-hirdetés

Tíz nap legjava