Johann Sebastian Bach és a neokretenizmus

A cikk meghallgatása

Ma sem tudom pontosan, hogy létezett-e egyáltalán valamiféle rokoni kapcsolat a világhírű horvát labdarúgó, Luka Modrić és Biserka Modrić hegedűs lányka között. Utóbbi nem lehetett sokkal több tizenkettő-tizenháromnál, maximum tizennégynél, amikor ott állt nyúlánk alakjával, félig lehunyt, hosszúpillás szemeivel a dubrovniki óváros bejáratánál, ahol nagy beleéléssel – ahogy azt csak Vanessa- Mae tudja a You Tube-on – játszotta Bach toccatáját és fúgáját. D-mollban.

Valahol a hetvenes-nyolcvanas évek vízválasztóján történt ez a magával ragadó dolog. Valósággal tombolt a nyár a horvát tengerparton, özönlöttek a turisták, hömpölygött a tömeg valamerre. Erre-arra, de nagyon sokan megálltak, ha esetleg rövidke időre is, hogy élvezzék egy kicsit (Igaz) Gyöngyike produkcióját, aki mikor kedve szottyant, pattogó csárdást játszott a magyar vendégeknek. Repertoárja egyébként sokszínű volt: örökzöldek, nagy popslágerek is belefértek. Úgy tűnt, szereti a Beatleseket, így például a Yesterday-re ma is emlékszem az ő felejthetetlen tolmácsolásában.

Hasznos segédeszköze egy fekete hordozható csodadoboz volt, amelyből a drága jó Johann Sebastian Bachoz például szólt az orgona, valamihez meg a harmonika, vagy a ritmusszekció a harmadikhoz. Egy tarka törülköző volt a művésznő lába elé terítve, rajta egy felfordított, ki-bepattintható cilinder, benne az aprópénz. Gyöngyikénk csak a muzsikára figyelt, ám néha mégis odabiccentett egy-egy pénzhajítónak. Rend kedvéért, de egyszer sem mosolyodott el, csupán a mutatvány végén, amikor meg is hajolt, tapstól kísérten gyorsan összepakolt, aztán eltűnt. Mintha ott sem lett volna.

Valamiért aztán abban az évben, úgy augusztus derekán áthelyezte a kis fergeteges szólókoncertjeit az óváros másik oldalára. Oda, a mólóhoz, ahonnan a hajók indulnak ma is Lokrum elvarázsolt szigetére. Oda, ahol például a világ egyik legnagyobb cápaállkapcsa látható (Spielberg mit nem adott, adhatott volna érte!). Általában sötétedésig játszott a kiválasztott helyszínen – rövid pihenőkkel, vonógyantázással persze, – Gyöngyike művésznő.

Valamiért hétfőt és szombatot kivéve, és amikor kissé csend lett, hallani lehetett, ahogy Bach, vagy éppen a liverpooli gombafejűek átdolgozott muzsikája hullámzón szétterül a tenger felett. Mintegy testvérségben a tenger locsogásával. Különösen szívbe markoló volt a Yesterday, természetesen az idő patinájával karöltve. – Én, B. A. B., aki ezt írom arcátlanul egyes szám első személyben, elhomályosult tekintettel, szinte giccses figuraként, nyíltan bevallhatom, hogy ma már szívbe markoló fájdalommal gondolok erre a muzsikára. Erre, amit itt a fülemben hallok ma is, mint szerencsétlen Odüsszeusz a sziréndalt. Lelki szemem előtt látom azt a fekete hegedűtokot, amelyen egy érett banánokkal körülvett címkén volt olvasható az istenadta tehetségű, gyönyörű kis sztár neve: Biserka Modrić.

Néhai dubrovniki színész katonabarátom a kranji hegyivadászok békebeli csapatából, Predrag Vušović ismerte ezt a földre röppent tündérkét. Valamelyik évben, nem emlékszem pontosan, a Dubrovniki Nyári Játékokon találkoztunk Vuške és én, hogy csakhamar leüljünk egy kis frissítő csevegésre a sok nyomasztó kultúra után.

Valahogy szóba került Biserka, akiről haverom azt mondta nevetve, hogy ő tényleg ismeri jól. Édesanyja kellékes náluk a színházban, a lányka káprázatos tehetség, ám valószínűleg nem viszi sokra, mert jókora bogarakat hordoz a fejében, látható képtelenséggel az alázatos kitartást igénylő tanulásra. Roppant önfejű, ugyanakkor például Paganinit is képes halál precízen eljátszani. Kár, kár. És mondta még, hogy Biserka törvénytelen gyerek, apja a város kétségtelenül egyik legkülönösebb figurája.

Egy orosz emigráns, bizonyos Alekszej Kirillovics Vronszkij, művésznevén Woland. Borzasztó furcsa képeket fest. Ott szokott mászkálni a parton, ahol könnyen felismerhetem torzonborz, lila szakálláról. Kopott viharkabátot visel a legnagyobb melegben is, és egy makimajommal a vállán eteti a sirályokat. Ő a NEOKRETENIZMUS irányzatának népszerű megalapítója, akit már a kritika is felfedezett jócskán. Sóval és jóddal készíti a maga hajmeresztő ábráit. Fáradt olajjal és női rúzzsal fest elképesztő tájakat, pofákat szakadt vitorlavásznakra, hogy olyan címeket adjon nekik, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. Például a RÉSZEG KRETÉN AZ ANYUKÁJÁVAL – hallottál már ilyet? No, de igazán! Szóval, az alma nem esik messze a fájától – szögezte le Vuške, akivel aztán soha többé nem beszéltem.

Predrag Vušovićot egy végzetes stroke vitte el szövegtanulás közben immár Zágrábban, Wolandot pedig Dubrovnikban egy föld–föld típusú rakéta becsapódása a Jugoszlávia szétesésével járó háborúban. – Életének némi fantáziával megesett rekonstruálása B. A.: SZÉP KIS TÖRTÉNETEK című könyvében olvasható. (Kiadója a zZetna, Zenta, 2014. /Szöveg mellékelve!/)

És most itt van Biserka reinkarnációja az ukrán származású Karolina Procenko (angolosan: Protsenko) képében, aki a kaliforniai Santa Monica Harmadik utcáján kezdte ragyogó hegedűművészi pályafutását. Tehát ő már nem a tenger, hanem egyenest az óceán partján, rengeteg követője van az interneten, és már nagylemezt is készített az általa feldolgozott popslágerekből. Hogy népszerűsége meddig képes duzzadni, jelenleg nem megjósolható, azonban elképzelhető, hogy egyelőre aligha tetőzik. Az pedig, hogy a bűbájos kislány valaha is visszakanyarodik-e az általa is játszott Bach zenéhez vagy hasonlókhoz, szinte megjósolhatatlan. De minek is.