Idővitorla és Tortarakéta a Kassákban (Ladik Kati nyolcvanadik évére)

Ha az Árpád hídon átmegy villamossal az ember Budára, rögtön ott, jobbra lenn megtalálja a Szentlélek teret. Busszal is eljuthat oda, ami csak két változatot jelent a sok közül, mi meg itt nem is azért vagyunk, hogy az összes lehetőséget felsoroljuk, mint valami turisztikai kiadványban. Lényeg, hogy amennyiben arrafele bebotorkálunk a széles sétapálya néhol tényleg csak a szentlélek összetartotta kövezetén, jobboldalt a nagykapuig, bemegyünk rajta, mindjárt ott a népszerű Kobuci Kert. Balra tőle pedig a mi tulajdonképpeni úti célunk: a Kassák Múzeum, amely szóban forgó szerdán az Idővitorla bemutatására, illetve a szerzőnő felköszöntésére várta a jónépet.

Pontosan hatra az első emeleti terembe, ahol szépecskén összegyűlt a közönség, hogy remek hangulattal, hangos jókedvvel, zenével-muzsikával várja az Ünnepeltet. Amikor már szinte tűrhetetlenné vált a várakozással teli feszkós hangulat, príma időzítéssel megjelent a helyszínen Ladik Katalin, akit elsősorban a Szervező üdvözölt, utána a Moderátor is. Kisvártatva ők ketten, M. és L., vagy öten (pluszban, ugye, a Művésznő, Szerkesztőnő és az Üvegezőnő alteregókkal) leültek az elképzelt pódium társalgóasztalához, mire – mintegy olajozott vezényszóra – mikrofonhoz léptek a színészek. Egy Fiú és egy Lány (természetesen fordított sorrendben!). A mikrofon elsőre erősen dübögött, ám sikerült gyorsan beállítani, úgy zavartalanul folytatódhatott a szülinapi Nagy Show & Buli.

Megtörtént az invitálás az időgépbe, azzal együtt a mitológiába, ahol a költőnő minden addigi munkája kárba veszhetett, mert jómaga nem akart műtárgy lenni. Szép sorjában megjelentek – mert ellenállhatatlanul meg lettek jelenítve – Ladik hosszantartó avantgárd munkásságának olyan figurái, mint például az Androgin és a Kentaur. Hallhattuk, ahogy a poéta letépi láncait, hogy önállóan egzisztálhasson említett mitológiában. Nem mellékesen azt a kijelentését is abszolválhattuk, hogy a teremtőnek nincs többé hatalma fölötte. Ugyanakkor jómagának nincs esélye, tehát aktuális. Jött utána Barbár Kata, aki egy varjúval él egy tető alatt. Mintha száz élete volna, citromot dobál a kútba. Jönnek a kis piros buldózerek, akik közül egyik szilvafa, nem utolsósorban a kés, amellyel ha kettévágjuk a körtét, a piros hajú kislány nem fog sírni többé. Megjönnek a szülők, Ladik Margit és Ladik Ferenc. Az Apa, akitől gyereket akar a Lány, végül befut a négy fekete ló, olyan soványan, hogy fázni lehet tőlük. (Itt e színes SNITT után VÁGÁS! – mielőtt az összes verset ezen az otromba módon agyonvágnánk.)

Azt követő beszélgetésben több szó esik az újvidéki peremmagyar Telepről (arról az egykori Darányi-telepről), ha a Hungaroringről abban az értelemben konkrétan nem is, ahogy a szerbek egy része mostanában nevezi a Telep bejáratában található körforgalmat. Az indulással kapcsolatban ugyanott egy emblematikussá vált kecskeszopás-sztori is elmesélődik, majd gondolatok következnek a szegénységben történő rögös cseperedésről, első versekről, nem utolsósorban az Új Symposion folyóirat szerepéről az emberré válás folyamatában. – No, az íróvá válás folyamatában mindenképp. A jóképű Tolnai Ottótól és Domonkos Istvántól (meg a háttérbe szorult Nevenincs /Orson Welles-i?/ harmadik embertől) a kortárs szabadkai Symposionig, így a főszerkesztő Sirbik Attiláig. Több megállapítás is felsorakozik a veszprémi Ex Symposion 2010-es Ladik-számáról ugyancsak, amelyben egyébként a központi interjúalany részéről elhangzik, hogy az ember szinte ideális állapotban élhetne, ha nem lenne ráutalva társra. Ezért inkább vállalja a magányt, kiírja magából a dolgokat, közben azonban időnként férjhez megy… Utána arról is, hogy alig várta, hogy megöregedjen, csúnya legyen, mert azzal a gondok oroszlánrésze elpárolog. Akkor eljön a boldog idő, amikor minderről szabadon értekezhet.

– Mondhatom – hangzott el, mintegy még vagy már, 2010-ben az Ex-ben Ladik részéről –, hogy most sokkal jobban érzem magam, mint húsz-harminc éves koromban. Bár így éreztem volna magam fiatalon! Elértem a testi-lelki harmóniát. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megértem ezt a kort. És nektek is, hogy eljöttetek. Ezek után most itt áll Ladik Kati 2022 évvel Krisztus születése után a Kassákban, a kiállított kollázsai között, nyolcvan évéhez képest olyan pimaszul üdén és fiatalon, hogy az összecsukló Moderátor kénytelen megdicsérni. (Domi után szabadon: Tessék őtet megdicsérni!) Zárásképp jött még aztán a jókora rózsaszín torta azzal a nagy rakétával, hogy totál ünnepélyessé tegye a pillanatot. (Akárha a tortabehozó bele is bújhatott volna a Rózsaszín Párduc ruhájába, úgy lett volna még felemelőbb a dolog. Azokkal a hintázó Párduc-léptekkel…)

Annyit a végére, hogy az Idővitorla című, Ladik versválogatásokat tartalmazó könyv friss, megjelent az újvidéki Forum gondozásában. Válogatta maga a szerző és Bíró Tímea, aki ezzel kapcsolatban azt állapítja meg velősen a kötetet találó kísérő szövegében, hogy „aki Ladik Katalint olvas, az a csontjaival fogadja be a költészetet”. – Valósággal halljuk is ezt a finom csontzenét.

P. S. Azért minimum illene megemlíteni a színészek nevét: Sípos Vera és Herczeg Tamás. Meg azt, hogy e rendkívüli est ötletadója, szervezője, megszerkesztője Cseicsner Otília volt és maradt. Nem utsósorban, hogy az érdeklődők ugyanott ingyen és bérmentve megnézhették a Buharov testvérek Szilágyi Kornéljának ama jó kis Ladik-filmjét. (Vélhetően írunk is még majd egyszer Buharovék ördögi sötétséget beragyogó munkásságáról.)