Bűzlő hullák és illatos rózsák

Pontosan 2021. 02. 16-án 18.30-kor a magyarországi 71-es úton egy óriási, kövér vaddisznó elütését rögzítette egy személyautó fedélzeti kamerája. A jármű elé kiugrott állat menten elpusztulhatott, a kocsi tönkrement, még szerencse az egészben – emberi szemszögből –, hogy a sofőr nem veszítette el uralmát a kormánykerék felett. Valahogy megállt, azzal kiderült, hogy a két utasával együtt sikerült épségben megúsznia a kalamajkát.

Az egyébként nem ritka esemény utolérhető a YouTube ilyesmikre nagyon is fogékony csatornáján. A kapásból vett, példaként szolgáló mini állatos “katasztrófafilmet” hozta úgyszintén az Index online, méghozzá azzal a bőséges körítéssel, hogy évente sok ezrével gázolnak el vadat az országban. Kritikus időpontot jelent napszakként az éjszaka, évszakként a tavasz, nem utolsósorban az őzek vad nászának mindenkori átforrósodott, szerelmes Morze-jeleket küldözgető periódusa. Az ellapított vad között legtöbb épp az őz, aztán meg a nyúl, fácán és róka, nem utolsósorban a vaddisznó. A legnagyobb kárt éppen az utóbbi tudja okozni, ahogy a megtermett szarvasbika ugyancsak, míg nyilvánvalóan a gyakorta csupabolha, szerencsétlen sündisznócska csak ott valahol a sor végén kullog, sereghajtóként röförészve. – Zrínyi Miklós haláláért egyáltalában nem okolható módon.

Jó, olcsó viccet félre! Nemes vad gázolása esetén nem szabad bántani az állatot – olvasható több helyütt –, nem szabad megpróbálni segíteni rajta, mert esetleg megharap. (Homlokon rúg stb.) Ehelyett menten értesíteni kell a rendőrséget, az majd az illetékes vadásztársaságot és így tovább. Ebben nincs benne – all inclusive – az a lehetőség, hogy mire a rendőrség kiér, az úton heverő test esetleg további galibát okoz, de mi is lehetne a célravezető megoldás?

Mindenesetre Danyi Zoltán DÖGELTAKARÍTÓ c. regényében (megjelent 2015-ben a Magvetőnél, viszonylag rövid időn belül nagy sikerrel németre fordította Terézia Mora – máig tartó visszhanggal!) a szerb utakon egy csörlős kisteherautóval cirkáló, háromtagú dögbegyűjtő csapat elbeszélő és mindent kibeszélő magyar tagja egy még élő őzikét – talán sajnálatból – örökre elaltat a baleset helyszínén, aztán úgy viszi magával a tetemet az összeszokott triász. Hogy utána paprikás lenne belőle, erről (tán) nem is esik szó e sorok írójának legjobb emlékezete szerint. Valószínűleg a befecskendezett méreg miatt nem is lenne ajánlatos. Meg tkp. nem is ez itt a fontos, hanem az, hogy az esemény, a környezet, mindennek a stimmungja a háború allúzióját kelti a maga lövöldöző határvadászaival együtt. Létező közelségét annak a szörnyűségláncnak, amely a valós történelmi szinten elsodorta egykori Jugoszláviát, és mára sem akar szűnni. Mert valamilyen formában mindig újjá képes születni. Állandóan új figurát öltve megmutatkozni, miközben a lényege érintetlenül ugyanaz marad: a legnagyobb lehetséges véres dög és szarrakás alakjában az út kellős közepén.

Arról a puskaporos borzadalomról van szó, amelynek az egyén lelki szintjén – némely szörnyű esemény által megerősítetten – olyan testi következménye tud lenni, hogy például örökké fingania kell, meg pisálni, közben szinte nem, vagy csak óriási erőfeszítésekkel képes vékonyka sugárban pipikélni. Túl az örökölt hajlamon meg mindenen ez a rendellenesség konkrétan egy sokkoló élménynek is köszönhető, amit anno a horvát hadszíntéren élt át a narrátor, és ami tartósan rásütötte bélyegét. Így miközben a boldog trió másik két tagja egészséges balkáni módra űzi iszonyatos harákolásokkal megspékelten, totál spontán módon ugyanezeket, neki csak nagy nehézségek árán megy a dolog. Mert súlyos inhibíciójában az örökké gyötrő eregetési kényszerhez a forgalmas utcán is valami elfedő hangparaván kell. Akár (épp) Németországban, ahová egy Amerika felé folytatódó út sikertelenségbe torkolló ábrándjával utazik el. – A nem létező béke szertefoszló reményében.

Történik ez tkp. még a fentieket megelőző regényrészben, azonban ennyire itt nem mennénk bele a regényidő strukturális elemzésébe. Elárulandó még csupán, hogy a naturalizmus diszkrét bája ebben az esetben – persze, egyebek mellett – egy tökön lövés szörnyű mivoltában mutatkozik meg. Amolyan kis bájos központi történetként, amelyben a gúnyosan dülleszkedő, foglyul ejtett horvát illető herezacskóján áthatoló szerb golyó a fejét találja el, amitől – finoman szólva – a helyszínen elröppenti utolsó szelét. (Csak jelzem, hogy ez a kis jelenet miatt úgy önmagában is akadozhatna a szerb megjelenés.) Egyébiránt reméljük, hogy nem túl bonyolult, esetleg visszataszító ez a vázlatos, bár a maga módján érzékletes leírás, mert minden hajmeresztő mivolta ellenére az érintett mű amúgy könnyen olvasható, nem utolsósorban – minden keserűsége ellenére – nemes humanizmussal maximálisan átitatott próza. Szükséges tanulságokkal szolgáló nagyon szép alkotás: az irodalom legfelső régiói felé pipiskedő, kanyarodó illatos rózsaszál. – Érzékeny lelki tájkép: torokkaparó lőporfüsttel.

Tudott dolog, hogy a szerző, Danyi Zoltán, ha nem is épp amolyan rózsalovag másodállásban, de rózsakertész Zentán. Jobbik pillanataiban barátságos figura, aki a rózsákról is ír újabban. Barátja e sorok írójának, következésképp rossz ember nem lehet. (Vagy csak egy kicsit.) Mélyen átérzi a dúló idők tragikus mivoltát, ám végérvényesen nem keseredik el. Virágokat ültet, öntöz és nyes, bár megállapítja, hogy a rózsának a nemi szervét vágjuk le tkp., ebből ered a fő hasznunk. – Mert miért is? Mert ilyen lófasz dögök vagyunk.