...
Connect with us

B A Balkanac

Bűzlő hullák és illatos rózsák

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

e dogeltakarito gigapixel standard scale
Olvasási idő: 3 perc

Pontosan 2021. 02. 16-án 18.30-kor a magyarországi 71-es úton egy óriási, kövér vaddisznó elütését rögzítette egy személyautó fedélzeti kamerája. A jármű elé kiugrott állat menten elpusztulhatott, a kocsi tönkrement, még szerencse az egészben – emberi szemszögből –, hogy a sofőr nem veszítette el uralmát a kormánykerék felett. Valahogy megállt, azzal kiderült, hogy a két utasával együtt sikerült épségben megúsznia a kalamajkát.

Az egyébként nem ritka esemény utolérhető a YouTube ilyesmikre nagyon is fogékony csatornáján. A kapásból vett, példaként szolgáló mini állatos „katasztrófafilmet” hozta úgyszintén az Index online, méghozzá azzal a bőséges körítéssel, hogy évente sok ezrével gázolnak el vadat az országban. Kritikus időpontot jelent napszakként az éjszaka, évszakként a tavasz, nem utolsósorban az őzek vad nászának mindenkori átforrósodott, szerelmes Morze-jeleket küldözgető periódusa. Az ellapított vad között legtöbb épp az őz, aztán meg a nyúl, fácán és róka, nem utolsósorban a vaddisznó. A legnagyobb kárt éppen az utóbbi tudja okozni, ahogy a megtermett szarvasbika ugyancsak, míg nyilvánvalóan a gyakorta csupabolha, szerencsétlen sündisznócska csak ott valahol a sor végén kullog, sereghajtóként röförészve. – Zrínyi Miklós haláláért egyáltalában nem okolható módon.

Jó, olcsó viccet félre! Nemes vad gázolása esetén nem szabad bántani az állatot – olvasható több helyütt –, nem szabad megpróbálni segíteni rajta, mert esetleg megharap. (Homlokon rúg stb.) Ehelyett menten értesíteni kell a rendőrséget, az majd az illetékes vadásztársaságot és így tovább. Ebben nincs benne – all inclusive – az a lehetőség, hogy mire a rendőrség kiér, az úton heverő test esetleg további galibát okoz, de mi is lehetne a célravezető megoldás?

310924689 853551905644121 6420764479985225682 n

Mindenesetre Danyi Zoltán DÖGELTAKARÍTÓ c. regényében (megjelent 2015-ben a Magvetőnél, viszonylag rövid időn belül nagy sikerrel németre fordította Terézia Mora – máig tartó visszhanggal!) a utakon egy csörlős kisteherautóval cirkáló, háromtagú dögbegyűjtő csapat elbeszélő és mindent kibeszélő magyar tagja egy még élő őzikét – talán sajnálatból – örökre elaltat a baleset helyszínén, aztán úgy viszi magával a tetemet az összeszokott triász. Hogy utána paprikás lenne belőle, erről (tán) nem is esik szó e sorok írójának legjobb emlékezete szerint. Valószínűleg a befecskendezett méreg miatt nem is lenne ajánlatos. Meg tkp. nem is ez itt a fontos, hanem az, hogy az esemény, a környezet, mindennek a stimmungja a háború allúzióját kelti a maga lövöldöző határvadászaival együtt. Létező közelségét annak a szörnyűségláncnak, amely a valós történelmi szinten elsodorta egykori Jugoszláviát, és mára sem akar szűnni. Mert valamilyen formában mindig újjá képes születni. Állandóan új figurát öltve megmutatkozni, miközben a lényege érintetlenül ugyanaz marad: a legnagyobb lehetséges véres dög és szarrakás alakjában az út kellős közepén.

Arról a puskaporos borzadalomról van szó, amelynek az egyén lelki szintjén – némely szörnyű esemény által megerősítetten – olyan testi következménye tud lenni, hogy például örökké fingania kell, meg pisálni, közben szinte nem, vagy csak óriási erőfeszítésekkel képes vékonyka sugárban pipikélni. Túl az örökölt hajlamon meg mindenen ez a rendellenesség konkrétan egy sokkoló élménynek is köszönhető, amit anno a horvát hadszíntéren élt át a narrátor, és ami tartósan rásütötte bélyegét. Így miközben a boldog trió másik két tagja egészséges balkáni módra űzi iszonyatos harákolásokkal megspékelten, totál spontán módon ugyanezeket, neki csak nagy nehézségek árán megy a dolog. Mert súlyos inhibíciójában az örökké gyötrő eregetési kényszerhez a forgalmas utcán is valami elfedő hangparaván kell. Akár (épp) Németországban, ahová egy Amerika felé folytatódó út sikertelenségbe torkolló ábrándjával utazik el. – A nem létező szertefoszló reményében.

Történik ez tkp. még a fentieket megelőző regényrészben, azonban ennyire itt nem mennénk bele a regényidő strukturális elemzésébe. Elárulandó még csupán, hogy a naturalizmus diszkrét bája ebben az esetben – persze, egyebek mellett – egy tökön lövés szörnyű mivoltában mutatkozik meg. Amolyan kis bájos központi történetként, amelyben a gúnyosan dülleszkedő, foglyul ejtett horvát illető herezacskóján áthatoló szerb golyó a fejét találja el, amitől – finoman szólva – a helyszínen elröppenti utolsó szelét. (Csak jelzem, hogy ez a kis jelenet miatt úgy önmagában is akadozhatna a szerb megjelenés.) Egyébiránt reméljük, hogy nem túl bonyolult, esetleg visszataszító ez a vázlatos, bár a maga módján érzékletes leírás, mert minden hajmeresztő mivolta ellenére az érintett mű amúgy könnyen olvasható, nem utolsósorban – minden keserűsége ellenére – nemes humanizmussal maximálisan átitatott próza. Szükséges tanulságokkal szolgáló nagyon szép alkotás: az irodalom legfelső régiói felé pipiskedő, kanyarodó illatos rózsaszál. – Érzékeny lelki tájkép: torokkaparó lőporfüsttel.

311093198 1557656118002328 22351694435175657 n removebg preview 1 removebg preview

Tudott dolog, hogy a szerző, Danyi Zoltán, ha nem is épp amolyan rózsalovag másodállásban, de rózsakertész Zentán. Jobbik pillanataiban barátságos figura, aki a rózsákról is ír újabban. Barátja e sorok írójának, következésképp rossz ember nem lehet. (Vagy csak egy kicsit.) Mélyen átérzi a dúló idők tragikus mivoltát, ám végérvényesen nem keseredik el. Virágokat ültet, öntöz és nyes, bár megállapítja, hogy a rózsának a nemi szervét vágjuk le tkp., ebből ered a fő hasznunk. – Mert miért is? Mert ilyen lófasz dögök vagyunk.




B A Balkanac

Kard és tollforgatás, szaporodó szigetekkel (avagy midőn a tök virágzott Japánban)

Avatar photo

Közzététel:

a megjelenés dátuma

Japán szigetek és tök
A Dragoslav Mihailovićnak szentelt falfestmény szűlővárosa, Ćuprija bejáratánál (Forrás: Mondo)
Olvasási idő: 4 perc

Egy régi kedves belgrádi barátunk szintúgy régi meséje szerint – ő úgy tudta, mi viszont így jegyeztük meg: – Dragoslav Mihailović szerb író egyszer valahol a nagyvilágban találkozott Nobel-díjas japán kollégájával, a szamuráj-leszármazott Óe Kenzaburóval. Valamely többnapos irodalmi rendezvényen történt ez az emlékezetes dolog. Mégpedig úgy, hogy a díszebéd helyszínére robogó kisbuszon, ahol alig hallották egymást a motor zúgásától – nem kevésbé az éhes írógyomrok egetverő korgásától –, beszédbe elegyedtek az emberi lét tünékenysége révén test és lélek lényegi mivoltáról.

Kissé egymáshoz préselődve néztek ki közben az ablakon, amelyen keresztül tündöklő szigeteket láttak a távolban, ugyanis a tenger közelében voltak, valahol. – Lám, lám, az is meglehet, hogy az akkor még jugoszláv tengerparton, tehát nem is olyan messze. Persze, melyiküknek hogy esik útjába, ám nem ez a lényeg. (Mert nehogy ez a szokásos remek fordulat kimaradjon az elbeszélésünkből: NEM EZ A LÉNYEG!)

Japán szigetek helyett Goli otok

Japán szigetek helyett Goli otok (Forrás: YouTube, screenshot)

Lényeg az, hogy Óe elárulta Draginak: ifi korában imádott filozofálni, és a maga részéről azt a Rubik-kocka gyanánt elforgatható metaforikus szerkezetet, amely embert és szigetet hasonlít egymáshoz, ő úgy képzelte el, illetve hát annak nyomán úgy találta gondolni, hogy minden ember egy sziget.

– Csak azt nem érti – mondta nevetve –, hogy van az, hogy pontosan számon tartja a japán evidencia, hány japán lélek van az országban, viszont a szigeteket… Nem sikerült kifejtenie Kenzaburónak, pontosan mire gondol, mi van itt a szigetekkel, mert megérkeztek a lakoma színhelyére, aztán az előre kifundált ülésrend szétválasztotta őket. Bizonyos idő múltával Mihailovićnak otthon, Belgrádban eszébe jutott ez az eset. Írt egy levelet Kenzaburónak, amelyben az állt, hogy igazából nem ismeri a japán szigetvilágot, abban azonban biztos, hogy ott nincs és nem is volt olyan, mint amilyen őt emitt a maga szépségével hosszan: valósággal rabul ejtette. Ehhez mellékelte a keserű személyes tapasztalatokra épített, GOLI OTOK című könyvét (valamely fordításban), majd kíváncsian várta a fejleményeket.

Japán szigetek

Vajon ki számolja meg Óe Kenzaburó helyett, hogy hányan vannak a japán szigetek? (Forrás: Internet)

Telt-múlt az idő, Kenzaburó nem válaszolt. Aztán egyszer csak megérkezett a felkelő nap országából az „illatos levélke”. Abban feltételezhetően franciául vagy angolul az állt, hogy ha volt is, esetleg van is Japánban olyan sziget, mint az a Goli, ő nem tud róla. Persze, nem annyira szubjektív idealista, hogy azt higgye, akkor nincs is, meg nem is volt soha. A dolog feltárásra vár, ő pedig a maga részéről már szorgalmazni is kezdte, miként az atomerőművek (pl. Fukusima) átvilágítását ugyancsak. Ám őszintén: nem tudja, mi lesz belőle. Egyikből sem, másikból sem. – Viszont a tök – közölte vidáman –, szépen elkezdett bimbózni Japánban, ha még nem is indult virágzásnak. De ő személyesen is öntözi nap, mint nap, hát majd kiderül.

Lehet, fejezte be viccesen, a szerb tök rövidesen legalább olyan népszerű lesz náluk, mint amilyen népszerű a japán kacsa amott. Az a pompás kacsacomb, oh, amilyet közös obedálásukon ettek. (!) Soha nem futott össze olyan finommal odahaza, gyűlik a nyál a szájában, amikor visszaemlékezik rá. Mikor lesz megint olyan fenséges élményben része, vajh? (Honyiiii! Hah-hah!)

Japán szigetek

Igazság szerint nem tudjuk, megismétlődött-e Óe Kenzaburónak az a ropogós, netán tényleg dalmát japánkacsa-comb. Volt-e rá újbóli alkalom, vagy nem? Aztán meg hol volt, hol nem volt, eljött-e az idő, amikor a balkáni tök arrafele náluk is pompásan kivirágzott? Ezt innen nem látjuk. Legalábbis nem látjuk pontosan mi, akik ezt a cikket írjuk (vállvetett munkában, ugyanabban a koponyában), azonban valamikor mi is olvastuk Mihailović KAD SU CVETALE TIKVE (Mikor virágzott a tök) c. nagysikerű regényét, amellyel a szerző sokfelé visszhangos sikert aratott. Szerte e világon, csak odahaza, szigorú pártberkekben nem, mert a mű öklöző főhőse, akinek már félig kiverték az agyát, meg az összes fogát, szóban forgó hendikep ellenére nagyon is érthetően vall arról, miért kell kimennie örökre Svédországba. Mi nem stimmel neki Jugóban. Lajstroma eléggé meggyőző és hosszú, miként a szerző listája is arról, hogy miért nem tudott soha rendesen besorolni a pártvonalba. Még ha majdnem ki is taposták a belét anno azon a mára turisztikai zarándokhellyé vált kopár szigeten, amelyen a fű sem nő rendesen, nem hogy a tök.

A tök, amely végül mégiscsak egy kényes jószág, és tkp. akkor is le lehet ütni, ha nem mászott fel virágozni a fára. Ha meg igen, akkor pedig főképp: különösebb nehézség nélkül.

Japán szigetek + Goli otok

Dragoslav Mihailović szerb író csak egy szigetet ismert igazán (Forrás: Internet, N.Skenderija)

A szerb Szolzsenyicinnek becézett Dragoslav Mihailović és Óe Kenzaburó – vélhetően anélkül, hogy tollforgató kettősük egyeztetett volna – most halt meg, tavaszba hajló márciusunkban. A két halál között annyi idő telt el cirka, mint kissé régebben egy hajóút Japánba, vagy . A hírek pedig mindig is röpködtek, ennél sokkal gyorsabban. Közöttük például az, hogy a legújabb digitális technikával készült felmérések szerint Japánnak legalább dupla annyi szigete van, mint gondolták. Hogy ez pontosan miként történhetett meg, számunkra itt a végén már nem fontos. Nyilvánvaló, hogy az eddig ismeretlenség ködébe veszett szigetek közül – legalábbis a nagyobbak – feltárásra várnak.

És akkor kérdés lehet, nincs-e véletlenül pár múltból ottragadt arc, mondjuk Hirohito császár idejéből, akik még nem értesültek a változásokról, és időtlenségükben, „bezombultan” mind a mai napig szorgosan törik a követ. Vagy ha már nem törik, nehogy elfogyjon a sziget alóluk, akkor azt teszik, amit állítólag a Goli otokon tettek a rabok. Nevezetesen azt, hogy a délelőtti váltás a sziget egyik végéből cipelte a szikladarabokat át a másikba, a délutáni meg vissza. Ez már csak kellően fejlett (írói) fantázia kérdése. Mármint ez a kőtörő matuzsálem zombi-csapat, összes viselt dolgával együtt.




Az olvasás folytatása

B A Balkanac

Mély vizek, magas hegyek – balkáni túra Tina Turnerrel a tisztán csengő fülben

Avatar photo

Közzététel:

a megjelenés dátuma

Balkáni túra Fenyvesi Ottóval
Fenyvesi Ottó a messzi Macedóniában (Forrás: Facebook)
Olvasási idő: 4 perc

Senki sem tudja – írta-hitte-mondta Ivo Andrić –, mit jelent két világ peremén születni és élni. Egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, nélküle annak, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, közeledjék egymáshoz.

Ennek a fenti, sziszifuszi balkáni írói feladatnak ki sem láthatta jobban a lényegét, mint éppen ő, aki bosnyák katolikusnak született jól kitapintható horvát családi vonalon, ellenben korai műveinek némelyikét leszámítva mindvégig szerbül, illetve hát egykori szerb-horvátul írt. Közben valóban hitt a hite szerinti legjobb megoldásban: Jugoszláviában és a jugoszlávságban. Még ha műveinek zöme tkp. a békés együttélés történelmi cáfolata…

Kapcsolódó cikk

A Balkánról szólva

Tudott dolog, hogy legjobb regényéért – a Híd a Drinán (Na Drini ćuprija) címűért – Andrić Nobel-díjat kapott. Érzékletes és emlékezetes megfogalmazásában azon a helyen, ahol a Drina víztömegének egész súlyával zölden és habzón a fekete és meredek hegyek látszólag zárt öbléből előbukkan, ott áll a tizenegy széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekből épült nagy híd. S mint alapzatból, belőle nyílik legyezőszerűen az egész hullámos völgy, abban pedig Visegrád, azaz Višegrad (mert nem tévesztendő össze a Visegráddal!). A kaszaba, vagyis a kisváros. Ha onnan, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld Drina folyna és áradna szét, hanem ez az egész verőfényes és szelíd térség, mindazzal, ami rajta van, a föléje boruló égbolttal együtt. Ám az is érzékletesen ott van a könyvben, hogy a zűrös balkáni történelem során a folyó vize nem egyszer váltott vörösre, miközben a jajszó az eget rengette.

Balkáni túra

A szarajevói Latin-híd (Princip-híd)

Ivo Andrić az ezerkilencszázhetvenes évek derekán halt meg Belgrádban, ahol viszont megalapították a róla elnevezett díjat, amelyet onnantól kezdve minden évben kiosztanak, kivéve akkor nem, amikor ennek a körülmények végletesen nem kedveznek: például a legutóbbi vérzivataros balkáni háború némely kulminációs szakasza. Említésre méltó, hogy jóval az ünnepélyes díjalapítás előtt az író Boszniában álló mellszobrát lefosták. Nem a tiszteletlen galambok, és még csak nem is ez volt a leggyalázatosabb cselekedet, persze. (Egyébként aligha képzelhetők el röpködő emberek, hacsak fel nem robbantották őket; angyalok nem tesznek ilyet, ezért inkább az van, hogy felmásztak rá, majd a fejére borították a vödör sz@rt.)

Szarajevóról meg úgy írt egykor a néhai Lawrence Durell, mint a béke ígéretének ama napsütötte földjéről, ahol ugyanakkor sejtelmes, sötét szépség bimbózik a fátylak mögött, és minden egy-két emlékezetes lövés visszhangja köré rendeződik; a müezzin hangjától és a szamár ordításától kísérten, ahogy illik.

Topolyáról/Újvidékről a Balaton partjára áttelepült délvidéki költőnk, Fenyvesi Ottó pedig, aki a régi időkhöz képest újabban járt arrafele – mind Visegrádon, mind Szarajevóban, meg annál is messzebb –, tavaly megjelent képes útirajzban úgy ír utóbbi helyről, hogy az újra muszlim város, ahol a történelem eseményei átmenet nélkül torlódnak egymásba. Meg ahol az utas az egyik realitásból folyton a másikba zuhan. Röviden elmondja a település históriáját, említi Gavrilo Principet. Említ sok mindent, többek közt azt is, hogy mára eltüntették a merénylő lábnyomát a járdáról. Némelyest meglepő módon ismét Latinnak nevezik a Miljackán átívelő, sokáig Princip nevét viselő hidat. Persze, említi Szarajevó négy évig tartó brutális ostromát is, amikor a (meggyőződésünk szerint erkölcsi kretén) Égyicska Limonov orosz író fentről, a hegyoldali szerb állásokból – tetejébe mindennek – s. k. megsorozta a várost. (Lásd. Égyicska megstuccolta című írásunkat!)

Balkáni túra

Fenyvesinek magyar vonatkozásban barátja, Mile Stojić mesélt szarajevói kalauzolóként Kállay Benjáminról, aki mintegy húsz évig volt a Monarchia idején a tartomány minisztere, és megbecsülése szerinte mind a mai napig töretlen, érdemeit soha senki nem vonta kétségbe. Külön méltatják azon törekvését ma is, hogy az ott élők kölcsönösen tiszteletben tartsák egymást. Az ő idejében emeletes bérházakat kezdtek el építeni azt az elképzelést követően, hogy Szarajevó Bosznia európai színvonalú fővárosává váljék. Nem utolsósorban ő, Kállay volt az, aki például bevezette a nőorvosok praktizálását, hogy a muzulmán nők is tudjanak vizsgálatokra járni. – Azok a szépséges szarajevói hölgyek – toldjuk meg –, akik manapság alapvetően megoszlanak az öltözködést illetően: a „kissé” nőietlen, klasszikus iszlám „divatot” követők mellett ott láthatók a miniszoknyát viselők is, hogy az arra vetődő éhes vándor rajtuk legeltethesse sóvár szemét.

A fellépésein általában falatka szoknyát viselő, amúgy a privát életben a férje által kezdetben nyomorultul megvert és kisemmizett, majd önálló sztárrá vált Tina Turner itt később, már csak a messzi Macedóniában tűnik fel, az albán útszakaszt követően: a 127. oldalon. Méghozzá a sebes Bistra folyónál, amely fölé valóságos hegyóriások magasodnak.


Itt írja szerzőnk, hogy egyre csak a RIVER DEEP, MOUNTAIN HIGH című dal cseng a fülében. Említést tesz arról soknevű Rudi Radiátorunk, hogy mintegy tizenöt évnyi lemezlovas karrierje során számtalanszor felcsendült ez a szám a műsoraiban, az Újvidéki Rádióban. Természetesen erős nosztalgiával állapítja meg, hogy abban az időben még másról szólt a rádióműsor, nem értelmetlen bohóckodásról, jópofizásról. Rendesen bemondták az előadókat, a dalok címét, akár a zeneszerzőket és dalszövegírókat is.

– Ó, igen, igen – bólint rá mintegy, a saját sommás megállapítására Fenyvesi, majd e helyütt bezárólag még hozzáfűzi, hogy ő személyesen nem akarja elfogadni az emberi civilizáció, a kultúra leépülését. Ugyanakkor a torzulás az más, abban mindig is talált szépséget. A civilizáció és a kultúra totális háttérbe szorítása, elvesztése viszont kegyetlennek bizonyulhat. – Ahogy bizonyult is, szögezhető le (részünkről, halkan).

Balkáni túra

Nos, hogy pontosabban hol járt még kisbuszával a hat fiú, mielőtt visszakanyarodott volna Veszprémbe, és mi szél vitte-hozta őket – név szerint: Gáspár Gábort, Porga Gyulát, Korbély Barnabást, Kovács Endrét, Molnár Sándort, nem utolsósorban F. O.-t –, megtudhatják részletesebben a MÉLY VIZEK, MAGAS HEGYEK c. príma kis könyvből (Művészetek Háza Veszprém, 2022; Gáspár Gábor, Korbély Barnabás és Kovács Endre fotóival). Aki pedig a könyvet elolvasta, még egyszer jól megnézte, majd mindezt lefirkantotta: a Facebook tanúsítása szerint Fenyvesi Ottó lelkes rajongója. – Akkor hát semmi se hibádzik, nem? (Bolane moj.)




Az olvasás folytatása

B A Balkanac

Változó érzelmek: Kijevnek már nem kell Ljubljana, kitöri a Fras

Avatar photo

Közzététel:

a megjelenés dátuma

A Laibach 2023. március 31-re tervezett kijevi Eurovíziós koncertjének művészi megjelenítése
A Laibach 2023. március 31-re tervezett kijevi Eurovíziós koncertjének művészi megjelenítése (Forrás: The Guardian)
Olvasási idő: 4 perc

Pedig idáig úgy volt, hogy nagyon is kell. Persze, nem a szlovén fővárosról van szó, hanem az annak német nevét viselő, sokszínű, sokrétű avantgárd együttesről, amely a nyolcvanas évek legelején alakult egy kis szlovén ipari központban, Trbovljében. Úgy szerzett magának – tehát mint Laibach – eléggé rendes hírnevet az akkor még meglévő Jugoszláviában, miként annak a határain túl is. Elsősorban német nyelvterületen, mert nem egy zeneszámuk létezik német szöveggel, de nagyot kavartak például – jócskán emerre az időben – a messzi Észak-Koreában is.

A Laibach nem megy Kijevbe

Ez a jövő: A Laibach nem mehet Kijevbe

A Laibach – tudtunkkal ugyebár – ma is aktívan turnézik, koncertezik, szép számú közönsége van mindenütt, amerre megfordul. Közben eléggé ellentmondásos visszhangja tud lenni ezeknek a vizuálisan rendkívül színes, hangos akcióknak, amelyek bizonyos elemeiben az avantgárd színházhoz közelítik a csapatot. Például a velük rokon Vörös Pilótához vagy Pilótákhoz (Rdeči pilot/i/), csakhogy ők nem vörösek, inkább feketék. Értsd: inkább feketeingesek – köztük nők is –, akik különös előszeretettel használják a kissé átstilizált náci jelképeket. Így például a horogkeresztet, ami akkor is az, ami, ha karácsonyi fenyőágak és gyertyák díszítik. Világos, hogy ez inkább provokáció akar lenni, ami egyébként rendesen működik. A You Tube-on utolérhető klipjeik úgyszintén nem egy vitát váltottak ki. Persze, hírnevük ettől hasznosan gyarapszik, miközben ők kitartóan állítják: mindössze annyira fasiszták, amennyire festőművész volt Adolf Hitler. – Persze, ennek a bukfences logikáját eléggé meg lehet kérdőjelezni, de nem fontos.

Arról van szó pontosabban, amit mostanság lehet olvasni szerte – a magyar sajtóban is –, hogy ennek az ellentmondásos, sokféle képességű zenekarnak kijevi fellépését visszamondták a szervezők. Az eseményre március 31-én került volna sor, és a háború kitörése óta ez lett volna az első eset, hogy egy ilyen jellegű és kaliberű külföldi zenebanda vendégszerepel az ukrán fővárosban, amely koncertnek az összes bevételét, utolsó petákig jótékony célokra fordították volna.

– De hát akkor meg mi történt? Hm… hm.

Jó, ne hümmögjünk, hanem nézzük striktül tovább. (!) Vélhetően itt nem (csupán) a fasiszta allúziók és hasonlók torlaszolták el a szabad utat, váltottak pirosra a virtuális szemaforon Milan Fras multimediális bandája előtt, hanem egy ennél érdekesebb dolog. Nevezetesen az, ami leegyszerűsítve úgy szól, hogy a Laibach mintegy szembement azzal a kívánt állásponttal, amely szerint kategorikusan azt kell vallani, szívből hangoztatni, hogy minden orosz ember hitvány, meg hogy az egész orosz művészet nem ér egy fabatkát sem.

Magyarán: úgy szar, ahogy van.


A zenekar a koncertet beharangozó közleményében így fogalmazott:

Míg Európa többi része arra készül, hogy május 9-én Liverpoolban ünnepelje a szabadság és a szolidaritás eszméjét, a Laibach visszaviszi az Eurovíziót Ukrajnába, ahová való, és ahol Európa egyetlen igaz és reális víziója zajlik jelenleg. (Forrás: The Guardian)

Ha olcsón viccelődnénk, mondhatnánk, hogy Milan ettől szinte frászt kapott, azonban mellőzzük ezt a silány poént, még ha véletlenül elsütöttük is! Mindenesetre érzékelhető, hogy a Laibach-társaság tagjai baromi rossz viccnek tartják a dolgot, és hogy valójában nagyon távol állnak a totalitárius fekete-fehér látásmódtól. Így aztán nem hajlandók elfogadni ezt a megkülönböztető, automatikusan – értsd: gondolkodás nélkül – kizáró tézist, amely szerint csakugyan értéktelen, sőt rossz, ami orosz. Mert például Csajkovszkij, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Bulgakov, Tarkovszkij stb. még elmeháborodottan sem nevezhető ócskának, sőt… Ám: mégse ez borította ki igazából a bilit az ukrán szervezőknél, hanem ami a The Guardianben jelent meg az ottani háború kitörését illetően. A velük készített interjúban Laibachék azt mondták, hogy szerintük az valójában egy Oroszország és az Egyesült Államok közti, geopolitikai konfliktus, amit Ukrajna szenved el. Az egy cinikus proxy háború, ami a pénzügyi tőke geostratégiai érdekeit szolgálja. – Hát szörnyű, mondhatnánk, közben próbáljuk csakugyan megérteni.

Mindenesetre már az előhangok tagadhatatlanul nagy hullámverést váltottak ki, így a koncert szervezője, hogy megelőzze a még nagyobb bajt, lefújta az eseményt. A feléjük kilőtt kritikák hatására a Laibach pedig pár nappal ezelőtt egy Facebook-posztban arról írt, hogy a lehető legnagyobb mértékben támogatja Ukrajnát, az ukrán népet és Kijevet. Véletlenül sem állt szándékukban megsérteni az embereket, vagy az emberfeletti küzdelmüket lekicsinyelni. Arról is beszéltek – itt is –, hogy az orosz művészet, az irodalom és a zene nekik mindig is fontos lesz, ettől függetlenül azonban az orosz vezetést agresszornak tartják, a pusztítást elfogadhatatlannak, és szerintük nem lehet geopolitikai problémákat fegyveres módon kezelni. (Hát még szépen, emberségesen orvosolni.)

Ez sem hangzik el Kijevben a Laibachtól: Rossiya

Ez sem hangzik el Kijevben a Laibachtól még „provokáció” gyanánt sem: Rossiya (Screenshot: Laibach)

Mindazok számára, akik kételkednek a nézeteinkben – írták –, hadd tegyük még egyszer világossá, hogy Oroszország a fő agresszor ebben a pusztító politikai és geostratégiai összecsapásában. Az orosz hadsereg fegyveresen, jogtalanul hatolt be idegen területre, és indította el ezt a szörnyű háborút. Ukrajnának ebből fakadóan minden joga megvan ahhoz, hogy megvédje magát, és minden eszközzel meg kell tennie azt. – Ebben feltétel nélkül támogatunk benneteket – üzente immár falra hányt borsó eredményességével Fras. – Ezért mennénk Kijevbe, egyúttal pedig fel is szólítjuk a világhatalmakat, hogy mielőbb üljenek le a tárgyalóasztalhoz, vessenek véget ennek a szörnyű mészárlásnak, ahogy minden más háborúnak és katonai konfliktusnak szerte a világon.

Egyébként a Laibach eredetileg az Eurovision nevet adta a rendezvénynek. Utalva arra, hogy idén Ukrajnának kellett volna megrendeznie az Eurovíziós Dalfesztivált, amelynek házigazdája végül Liverpool lett.

P. S. Csak egy fél gondolat még ehhez. Ha már Putyinék azt is tudják hangoztatni, hogy nácivadászatra mentek Ukrajnába, amit sok ukrán igazságtalannak tart, mintegy alaptalan rágalomnak, hogy Ukrajnában népszerű a fasizmus, akkor nem az oroszok malmára hajtaná a vizet a Laibach esetleges sikere Kijevben? Fellépéseik összes külsőségével együtt, persze. Lehet, a szervezőknek ez is megfordult a fejében. (Mert mégis…)




Az olvasás folytatása

Meteorológia

KÖVETÉS

Napi hírlevél


A szerző cikkei

B.A. Balkanac

Balkanac

Letöltések

Könyvek a Lírától

Utazás

Nyári feltöltődés Hajdúszoboszlón!

Hirdetés

A BALK a világban

Tíz nap legjava

Spelling error report

The following text will be sent to our editors:

Optimized by Seraphinite Accelerator
Turns on site high speed to be attractive for people and search engines.