Kokó és Mari, Vodkesz és Raki elment a háborúba (sex & drugs & rockandroll)

Olyan nagyon sokat nem kellett arra várni, hogy az ukrán fronton szembenálló felek droghasználattal kezdjék vádolni egymást. Érdekes, kicsit olyan ez, mint a sportban felmerülő dopping gyanú: a tiltott ajzószerek használatának a sejtelme, ami rendesen doppingtesztbe torkollik.

Tudjuk, nem is kell ehhez okvetlenül megalapozott gyanúsítás, jöhet a tesztelés úgy véletlen kiválasztásra is. Kellemetlennek kellemetlen mindenképp, azonban általában békés körülmények között zajlik. Többé-kevésbé kulturáltan és normálisan lebonyolítható, aztán meg hogy egy-egy pozitív eredménynek mekkora feneket kerít a sajtó, más kérdés. Ám most nem is ez a lényeg itt, ugye. Lényeg az, vajon a harcokban emberfeletti bátorságával és kitartásával kiemelkedő katonát ki vetné alá doppingtesztnek?

Szipuzik a hős, netán lövi magát egyenest? Kokszoló bokszoló a bajnok? – jó kérdés, mert ha egyszerűen megy, mint a tank, nem néz se jobbra, se ballra, tényleg elgondolkodtató, mi hajtja még a fokozott hazaszereteten, bakagázsin, esetleg a puszta gyűlöleten túl. Honnan ez a tkp. abnormális, halálmegvető viselkedés? Orosz részről hangzott el a vád, hogy sok ukrán katona drogozik, megtűzdelve azzal a cinikus kommentárral, miszerint nem is csoda, amikor olyan elnöke van, amilyen. Itt aztán számtalan célzás jön Volodimir Zelenszkij megkérdőjelezhető erkölcsére, némely bizarr megnyilvánulására, itt-ott furcsa tekintetére, hellyel-közzel eufóriásnak tűnő viselkedésére, különös “muzsikálási technikájára” stb., de ettől is elkanyarodunk. Ugyanis egy frissen napvilágot látott cikk az ukrán oldalon éppen arról értekezik – az elnök személyét félre –, hogy márpedig a hadseregükben jól működik a drogprevenció, ugyanakkor nagy baj, hogy a megszálló orosz hatóságok még 2014-ben sorra bezárták – ahogy most is teszik az újabban elfoglalt területeken – mindazokat a klinikákat, ahol metadonnal, ezzel a viszonylag jól bevált helyettesítő szerrel kezelték vagy kezelik, esetleg kezelnék tovább a súlyos drogfüggőket. Így aztán sokan visszacsúsznak az ellenőrizhetetlen kábítószerek világába, az alvilág karmai közé. Ha nem egyenest a halálba. (S akkor miről beszélünk…)

Érdekes, ha kicsit jobban körülnézünk ebben a sajátos módján tragikomikus – vagy simán és egyszerűen csak tragikus –, mindenesetre apróbb részleteiben felettébb homályos tárgyban, több helyen is azt olvashatjuk, hogy a háborús kábítószer-használat egyáltalán nem új keletű jelenség. A katonákat feletteseik, ápolóik, nem ritkán a saját családjuk látta, ahogy látja is el narkotikumokkal – természetesen túl az alkoholon. Így nyújtván nekik fizikai-lelki támogatást, hogy szembe tudjanak nézni azzal a tengernyi rémséggel, amellyel a fronton találkozniuk kell. Természetesen ez ugyanakkor az addikció megteremtésének egyik egészen biztos módja, és amennyiben a katona túléli a megpróbáltatásokat, leszerel, hazakerül, marad ez a súlyos szerfüggőség, tetézve azzal a trauma-rakománnyal, amely a háborúban pakolódott rá. – Ez, írják a szakik, foglalkoztatta sokáig legkevésbé a hadászati vezetőket, a Nagy Hadurakat. A hazatért harcosok a “meghitt” otthoni környezetben teljesen egyedül maradtak a problémáikkal. Maradnak sokszor még az újabb időkben is, ezért a veteránok körében rendkívül gyakori – egészen a mai napig tehát – a tiltott szerek használata. Nem kevésbé a pszichózisban elkövetett öngyilkosság, túl a depresszió legsúlyosabb formáin, meg e gyötrő lelki rákfene sokféle megnyilvánulásán. Mindenesetre tudnivaló, hogy a megfelelő támogatás, gyógyszer és pszichoterápia – a jó szociális/családi háttérrel – ha nehezen is, de segíthet orvosolni a bajt. Itt azonban még nem tart a dolog Ukrajnában, ahogy igazából Oroszországban sem.

– Mert egyáltalán hol is tart az egész? – hangozhat a fogas kérdés, egyszerre akár több oldalról is, közben aligha sejthető, hogy ki adhatna erre megbízható választ.
Item. A szélesebb témának egy rendkívül érdekes, ezzel együtt viszonylag rövid feldolgozását találhatjuk meg a Magyar Drogfigyelő idei márciusi számában Tóth Enikő tollából. Ott olvasható, hogy a németek például 200 millió metamfetamint fogyasztottak el a második világháború alatt. Ilyen tartalmú csokoládékat is gyártottak, ennek köszönhetően a katonák napokig vonulhattak szinte megállás nélkül, akár ötven órát is ébren töltve. Előfordult, hogy valamelyikük szíve nem bírta, de az is valamiféle kollaterális kárnak számított. Megtudhatjuk, hogy a japán hadsereg is széles körben használt metamfetamint. A kamikaze pilóták erre itták meg a szakéjukat a nagy tettet megelőző búcsúpartin, hogy kellő bátorságot gyűjtsenek az öngyilkos küldetéshez. Mindebben a vietnámi háború jelentette a legnagyobb áttörést. A katonák legalább fele marihuánát szívott, egyharmaduk pedig heroint vagy ópiumot fogyasztott, közben kedvenccé vált a speed. Meg sok egyéb más. Erre jött aztán Irak és Afganisztán a maga bővített kínálatával, de ennyi elég is lesz. Mert ugye: jóból is megárt a sok.

P. S. A belgrádi Danas egyik újabb számában Marko Vidojković cikkíró arról számol be UBI- TAČNO c. rovatában, milyen érdekes amatőr film jött vele szembe a minap. A doku valamely balkáni lagzin készült, ahol a vicces kedvű vőfély jókora tálcán megformált kokain-csíkokkal kínálja a közönséget. Bizony, a jelenlevő ómamik is lelkesen szippantanak belőle, hogy aztán úgy rázhassák a rongyot, hogy attól még a menyasszony is elbújhasson szégyenében.