Fül-gége-kés: fül-orr-gégész?

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Nem, bár ahogy vesszük. Mindenesetre háború, ahogy az leírva vagyon egy cseppet sem könnyű olvasmányban. Nevezetesen Vedrana Rudan rijekai születésű horvát írónő, újságírónő, blogírónő magyarul 2006-ban megjelent, Fül, gége, kés című könyvében, amely többekre ráhozza az idegbajt. Hasonlóan az orosz irodalom újabb vonulataihoz elsősorban a maga tömény trágárságával, nyersességével, de minden recenzió szerint érdemes elolvasni. Mindössze erős idegzet, legalább közepes intelligencia kell hozzá, aztán kész élvezet.

Az értő, sőt hellyel-közzel felemelő, cseppet sem ledorongoló kritikai visszhang szerint a szöveg tényleg nem könnyű olvasmány, azonban – egyenest így olvasható az ajánlóban – nem született ehhez fogható mélységű alkotás a délszláv háborúról. Benne a szerző felkavaró módon meséli el, hogyan estek egymásnak a szomszédok, hogyan mentek tönkre életek, és hogy mennyire meghatározza még ma is az emberek gondolkodását az a szadisztikus öldöklés, melynek kísértete máig ott lebeg a délszláv területek felett. A könyvben egy ötven-egynehány éves nő éppen a szeretőjét várva tévézik, közben meséli el, hogy mi is volt az elmúlt tizenöt esztendőben, vajon mit is ér az élete a történtekkel együtt. – És akkor most ugyanez a nő egy másik könyvben hasonló problémával küszködne? Történelmi „klimax”-szal a szó tágabb értelmében? Mindegy, Vedrana, aki úgy gondolta, egy életre egy háború untig elég, azzal az ördög kvótája is kivan, már nem éppen zsenge korára kényszerül találkozni egy másik, elharapózással fenyegető, vér-fröcsögtető, arányaiban még nagyobb bajt hozható agresszióval.

– Egyébként ez utóbbi háborús undormány is szomszédok, ha nem éppen rokonok között fajul el, s azzal kerül az írói toll hegyére – mondjuk itt mi –, s hogy vajon újabban éppen Putyint nézi-e ugyanez a nő a képernyőjén, azt nem tudjuk pontosan, de az írónő bizonyára igen, úgy nyílik ki említett toll, azaz hát a bicska a zsebében. Közben a horvát politikai színtér sincs más hatással rá, mint a vörös posztó a bikára, ám erre picit később térjünk rá.

Nos, ha a Bazilika felől szép lassan elindulunk befelé Pesten az Arany János utcán – mindegy, süt-e a nap, vagy esik az eső, napernyő vagy esernyő –, rövid/laza séta után odaérhetünk a „fiam kávézójához”. A Montenegrói Köztársaság Nagykövetsége van előtte baloldalt, annak a bejárata után található rögtön az Espresso Embassy, ifjabb Várady Tibor tulajdona. Jó, ez itt nem a reklám helye, ellenben tény és való, hogy ott minden príma, a kávé szuper, aranyérmes, viszont tényleg: erről ennyit. Mert ugyebár a téma folytatása lenne itt a teendő. Az pedig úgy jön, hogy említett helyen, ahol gyakran találkozunk megvitatni a világ futó („futótűz” dolgait /mellesleg tisztelettel Szkopál Béla barátunknak!/), most az ukrajnai háborúról van szó. Természetesen. Dr. Várady Tibor óvatosan fogalmaz, egyik fél mellett sem kötelezi el magát, közben megpróbálunk belelátni az orosz elnök fejébe. Ám mielőtt az agyi röntgen elkészülne, beszélgetőtársam elneveti magát, s Vedrana Rudanra tereli a szót, akinek tavaly óta új könyve kering a horvát könyvpiacon, a Vaníliás puding. Benne Vedrana megmagyarázza a demokratikus fasizmus fogalmát, aztán hogyan lehet kérdés nélkül véneket kardélre hányni, végül azt is megindokolja, hogy bizonyos Mária miért nem abortált. A művet ugyan még nem olvasta, de a szerzőnő újabb fergeteges bejegyzését igen, s nem állhatja ki kacaj, vagyis hát röhögés nélkül.

Bolondok hajója címmel írja a blogjában V. R., hogy az ukrajnai történések előrelátható módon zajlanak. Oroszország azt az előtte normális módon korrupt országot fokozatosan hamuvá változtatja, miközben az egész „civilizált” világ küldi humanitárius segély formájában az ukránoknak a fegyvert, plusz fegyvert és még fegyvert. Ehhez hozzáfűzi, hogy bárkit kérdeznének az a rengeteg menekült közül, senki se mondhatná, hogy bárki is megkérdezte volna őket a véleményükről, mielőtt földönfutóvá lettek volna. A sors rabjai, ágyútöltelék jónép, emberi lények, akiket a befogadó országok pár hónap múlva szennyes hulladéknak fognak tekinteni. Megint csak az óriások játszanak a törpékkel. Kinek nem világos ez?

– A mi kormányfőnknek semmiképp – állapítja meg Rudan. – Plenkovićnak nem, tényleg nem lehet semmi se világos, amikor a saját urait-tanácsadóit hallgatva szankciókkal próbálja sújtani Oroszországot.

– Amikor ezt elolvastam, rögtön forogni kezdett lelki szemeim előtt egy szimpatikus kisfilm – meséli tovább Vedrana. – Nevezetesen arról a hangyáról, amelyik alaposan lezuhanyozik, rendbe szedi magát, majd elindul megb*szni az elefántot. Ma úgy meg fogom dugni, gondolja magában, hogy a szeme ki fog ugrani a fejéből. Odaérvén rámászik a hangya, végül el is élvez, azonban az elefántnak a szeme se rebben, nem hogy kéjesen sikoltozna. – Istenem – csóválja a fejét a hangya –, meg voltam győződve róla, hogy az elefántlányok hangosabbak a gyönyör csúcsán. Vagy jól kifogtam megint: frigid a k*rvája!

Kérem, ennyit mára Vedrana Rudan nyomán. (Még viszonylag szabadon.)