Ide kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)

Zoran Milanović horvát köztársasági elnök azzal vált igazi világsztárrá, hogy bejelentette Svédország és Finnország NATO-csatlakozási kérelmének megvétózását, amennyiben az EU és a nemzetközi közösség nem tudja elérni, hogy Bosznia- Hercegovinában változzon meg a választási törvény, és ne lehessen a horvátokat többé kitúrni a szövetségi állam legfontosabb pozícióiból. Erről a BALK természetesen már hírt adott, amiből kiderül, hogy néha nem árt a tapasztalat.

Nagyhatalmú sündisznócska

A kornak és a tapasztalatnak köszönhetően tehát eszembe is jutott Zoki Bondról ez-az. Szóval, Zoran Milanovićról akkor hallottunk először, amikor 2007-ben Ivica Račan halálát követően átvette a horvát szociáldemokraták vezetését.

Az ifjú titán addig a főként a külügyminisztériumban lebzselt, ahova apja befolyásának köszönhetően került be, a papa ugyanis a jobboldali Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) színeiben oktatási miniszterhelyettesi pozícióba verekedte fel magát.

A szimpla jogászként flangráló Milanovićból lényegében azért lett a Szociáldemokrata Párt (SDP) elnöke, mert a különböző frakciók sehogyan sem tudtak kiegyezni a körül, hogy ki vezesse az ország legerősebb baloldali pártját. A vén rókák nyilván arra számítottak, hogy az ifjoncot majd saját elképzeléseik szerint fogják irányítani, de Milanović személyében törököt fogtak.

Az akarnokok ABC-jének utasításait követve gyorsan kialakította az „ifjú törökökből” álló holdudvarát, akiknek fő erőssége az volt, hogy az új főnöknek esküdtek hűséget. Ekkor kezdődött Davor Bernardić pályafutása is, akinek legendákba illő alkalmatlansága lehetővé tette a Horvát Demokratikus Közösség és Andrej Planković diadalmenetét.

Így lényegében Milanović az, akit közvetlenül okolható az ország második legnagyobb pártjának hanyatlásáért. Ellentmondást nem tűrő vezetői stílusa és bosszúálló természete előbb ádáz frakcióharcokhoz, majd a tagság lemorzsolódásához vezetett, sok okos és tehetséges ember távozott annak idején az SDP-ből.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Milanović szétverte az SDP-t, utódja, Bernardić pedig megadta neki a kegyelemdöfést.

Pályafutása csúcsa az volt, amikor 2011-ben a bal és balközép pártok koalícióját – az úgynevezett Kukuríkú Koalíciót – győzelemre vezette a parlamenti választásokon, és kormányfőként magához ragadta az ország irányítását.

Legnagyobb sikerének Horvátország uniós csatlakozása tekinthető, amikor 10 éves keserves tárgyalások után, 2013-ban, Brüsszelben végre jóváhagyták az ország belépését az EU-ba. 2016-ban lemondott, miután „valahogy” napvilágra került egy hangfelvétel, amely szerint miniszterelnökként bosnyák és szerb vezetőket ócsárolt.

Pár évig eltűnt a politikai porondról, tanácsosként igyekezett pénzzé tenni kapcsolatait, hogy 2019 nyarán a baloldal jelöltjeként induljon a horvátországi elnökválasztásokon. Sokak számára meglepetésként hatott, hogy a választásokat a nem túl népszerű Milanović nyerte meg a mérsékelten kedvelt Kolinda Grabar- Kitarović elnökasszonnyal szemben.

A figyelmesebb szemlélő előtt nem volt titok, hogy Milanović győzelme egyfajta anomália volt, mert lényegében jobboldali szavazatokkal nyert, a Horvát Demokratikus Közösségen belüli frakcióharcnak köszönhetően, miután a HDZ párt kemény, jobboldali magja nem nézte, illetve a mai napig nem nézi jó szemmel Andrej Plenković mérsékelt, centrista politikáját, de ez egy másik történet.

WTF is president Milanović?

Normális körülmények között, mármint ha nem következik be a világválság, Milanović megmaradt volna helyi színfoltnak, aki rossz esetben a régióban kavart volna kisebb-nagyobb viharokat, így azonban lokális folklórjelenségből globálisan ismert figurává ugrott elő, akivel külön bejáratú megjegyzései miatt grúz, ukrán, finn és svéd gyerekeket szokás riogatni.

Különösen legutóbbi fenyegetődzése durrant nagyot, amikor vétóval riogatta a NATO-ba igyekvő finneket és svédeket, amivel a legolvasottabb hírré lépett elő a Bloombergen.

Időközben persze, kiderült, hogy Milanovićnak esélye sincs belekavarni a nemzetközi politikába, mert a NATO-tagságról szóló szavazást nagyköveti szinten ejtik meg, de mindegy is, ezt az ügyet Zoki Bond már nem mossa le magáról.

Az első dolog, ami az olvasóknak, most már nem csak a BALK szintjén, hanem világszerte is szeget üthetett a fejében, hogy miként fordulhat elő ilyen ádáz harc egy országban a köztársasági elnök és miniszterelnök között, amikor elvileg mind a kettőnek elsősorban az ország érdekeit kellene szolgálnia, és minél jobb képet kellene festenie a picinyke Horvátországról.

Az első és talán legfontosabb ok az, hogy a horvátok annakidején nem gondolták át teljesen az újkori államalapító Franjo Tuđman halála után végrehajtott alkotmánymódosítást, amellyel Horvátország a félelnöki rendszerből átlépett a parlamentáris demokráciába.

A köztársasági elnök hatalmát visszanyesték ugyan, de a ceremoniális szerepen túl egy konkrét tisztséget meghagytak az elnöki ingerenciák között, a hadsereg főparancsnoki tisztét.

Miután a Horvát Köztársaság rövid, harminc éves történetében eddig még egyszer sem fordult elő, hogy ne a kormányon lévő párt adja a miniszterelnököt és a köztársasági elnököt is, az együttélés felhőtlen volt. Ha itt-ott nyilvánosságra került valamilyen disszonancia, az főleg propagandacélokat szolgált, a választások előtti időkben.

A „milanovići anomália” lehetővé tette, a különben már megválasztását követő első napokban bejelentett „kemény kohabitációt„, ami időközben teljesen eldurvult, és jelenleg már ott tartunk, hogy a miniszterelnök nemes egyszerűséggel „oroszbérencnek” nevezi a köztársasági elnököt, amire az minden elképzelhető és elképzelhetetlen sértegetéssel válaszol.

Az ügynek véget lehetne vetni ugyan a köztársasági elnök visszahívásával, de ahhoz kétharmados parlamenti többségre van szükség. Egy ilyen megállapodásba az ellenzék nem hajlandó belemenni, inkább kényelmesen hátradől, és figyeli a szájkarate alakulását. Az, hogy Zoki Bond lejáratja az országot, lényegében senkit sem érdekel, esetleg Yokohamában tolja fel valaki a szemüvegét, és teszi fel a közcímezésben szereplő kérdést.

Milanović kedvenc célpontja, Mario Banožić védelmi miniszter nemrég bejelentette, hogy Milanović hatáskörét törvényes úton igyekeznek szűkíteni, de ez csupán vágyálom, alkotmánymódosítás nélkül viszont Milanović bele-bele kellemetlenkedhet az ország ügyeibe a következő két évben, megbízatási ideje ugyanis 2024-ig tart.

Ezt kell valahogy kibírni, mert hogy a kormánypárt még egyszer nem követ el ekkora hibát, arra mérget lehet venni.