Connect with us

B A Balkanac

Agyag géppuska és éleslövészet

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

orosz iro
A cikk meghallgatása

A jugoszláv háború már javában zajlott, ráadásul rég, amikor valamelyik alkalommal meghívást kaptam egy zártkörű kis baráti vacsorára az Egyesült Királyság magyarországi nagykövetségére. Hogy azt mivel érdemeltem ki, részleteiben nem annyira érdekes. Talán azért, mert valamikor háborús cikkeim jelentek meg a The Guardianben. Ugyanis rövid ideig a magyar tévé Panoráma c. külpolitikai műsorának tudósítottam, nagyjából azt írtam le nekik, amit ott, a fronton láttam-tapasztaltam. Szerencsémbe az is belejátszott, hogy később írtam a budapesti angol nyelvű előadásokról, itt egyszer bemutattak a nagykövetnek, akinek valamiért elnyertem a tetszését. Lényeg, hogy ez a tetszés addig a vacsoráig tartott.

Történt ugyanis, hogy volt ott, a meghívottak között egy magas rangú NATO-tiszt, akivel az aperitif fogyasztása közben beszélgetésbe elegyedtem. Kitűnő alkalomnak tartottam, hogy megkérdezzem, miért is nem nevezik néven a gyereket, illetve nevezik mindazt, ami a jugoszláv hadszíntéren történik: háborúnak. Nekem semmi másra nem hasonlított, s most örvendek, hogy egyáltalán itt lehetek. A legutóbbi operatőr nem is akar többé “bevetésre” jönni, annyira megrendült az átéltektől. Erre a tiszt egy kicsit zavarba jött, majd valami hosszú magyarázatba kezdett, amelynek szerintem igazából se füle, se farka nem volt. Lényeg az, hogy a közelben ólálkodó nagykövet rögtön közénk ugrott, mintegy a testével védelmezve másik, jóval drágább vendégét úgy, mintha én rögtön fegyvert szeretnék rántani, amiből egyébként nem is lehetett volna nálam egy darab se. Legfeljebb fából, szappanból vagy agyagból valamiféle utánzat.

A helyzet egy szempillantás alatt kínossá vált, azonban végig akarta mondani a magáét ez a tiszt, azért leintette a nagykövetet. Nem tudom már, pontosan, milyen kifejezésekkel helyettesítette a “háború”-t, de csupa eufemizmussal, annyi biztos. Azt hiszem, a csaknem jószívűnek tűnő “beavatkozás” hangzott el legtöbbször. És valahogy mintha úgy beszélt volna a NATO pl. Újvidék ellen bevetendő rakétáiról, mintha azokban nem is igazi töltet lenne. Akartam volna mondani, hogy tudomásom szerint a szegényített urán is súlyosan szennyező, azonban meg kellett szakítani a disputát, mert jött a vacsora. Ügyesen szétültettek bennünket, minek köszönhetően Bálint András színművész került velem szembe, akivel egészen másról társalogtunk. És soha többé nem hívták meg becses személyemet a brit nagykövetségre. Ám érdekes mód, amikor valamikor később kezembe került Viktor Pelevin orosz író Agyag géppuska c. könyve, nekem ez az est jutott róla eszembe. Mert ha nincs is benne szó virágdobálásról (direkte pl. cserepes virág dobálásáról), de mintha az agyag géppuska a röpködő agyaggalambokra való teljesen ártalmatlan lődözést helyezné ügyes cserével-csúsztatással előtérbe. Persze, nem erről van igazából szó a műben, de részemről az asszociáció megvan.

Egy krajinai származású szerb tartalékos tiszt ismerősöm a minap ugyanígy próbálta kerülni a háború kifejezést azzal kapcsolatban, ami ma Ukrajnában történik, de lévén hogy gyerekkeresztelőn voltunk, okosan félretettük az erről szóló vitát. Egyet azonban megjegyeztem azok a dolgok közül, amiket mondott. Ő úgy tudja, hogy egy nukleáris lövedéknek a levegőben való megsemmisítéséhez a védekező fél részéről kb. félórára van szükség. Akkor hát képzeljem el, mi van, ha azt netán Ukrajnából lövik ki Moszkvára. – Megpróbáltam nem elképzelni. Azt sem, hogy amennyiben az nem az óceán fölött történik, ez a kilövés, bárhol is, mi lehet azokkal, akiknek az az egész szakramentum a fejére hullik.

Mármost Viktor Pelevin. Vagy a másik orosz fenegyerek, Viktor Jerofejev, akinek még önálló tévéműsora is van az orosz fővárosban (ha ugyan még megvan). Elmarad a tiltakozás a jelenlegi események ellen? Vagy csak nem hallatszik idáig a legnagyobb valószínűség szerint jelenleg (még?) sztyeppébe kiáltott szó. Nem tudom. Egyébiránt Slobodan Miloševićről is lepergett a kritika, de nem is nagyon érhette. Főképp nem az állami hálózaton keresztül, ahogy Putyint sem. – Jó, fűzzük hozzá, Pelevin már rég elmondta egyik nyilatkozatában, hogy ő tulajdonképpen nem egy hős figura. Nem egy Szolzsenyicin például, aki lelkesen kiállt a hite mellett, akár a hatalom ellen. Hírnévre puszta véletlenségből tett szert, s őt, Pelevint, a hírnév semmire nem is kötelezi. Persze, kikacsintott közben, de nem túl feltűnően, mondván még, hogy belőle valószínűleg nem is lett volna író, ha a Szovjetunió össze nem omlik rajta kívül álló okoknál fogva.

Ő egyébként az ún. pizdecek (elbaszottak) nemzetékéhez tartozik, akiknek sajna szembesülniük kell a katasztrófával. Van, aki Putyin-nemzedékeként látja szélesebb merítésben őket, azonban ez csupán szempont kérdése. Fontos tudni, hogy Oroszországban számtalan régi feslett arc ül a hatalmi kártyaasztalnál. Mindenféle oldalról, és mindenki csal. Na, itt jelent meg egészen friss figuraként Putyin, akivel kapcsolatban még lehetett hinni valamiben. Bár a KGB felől érkezett, el tudta felejtetni azt remek kommunikációs készségével, amely régebben még prímán működött. Kiköpött orosz stílusban. Meg tudta ragadni szinte mindenki figyelmét. Aztán meg sokan úgy vélték, hogy kitűnően oldotta meg a csecsen helyzetet – Hát így… Viktor Pelevin.

A BALK Hírlevele


Meteorológia



B.A. Balkanac

Balkanac

Magyarország

Szlovákia

Oroszország

Kína

Európai Unió

IN ENGLISH

Egy hét legjava