Hová mész, Uram? Hát te, Aida?

Az apokrif legenda úgy szól, hogy a római keresztényüldözések elől Péter elszökött a városból, mert nem bírta tovább a rémségeket. És ahogy így ment-ment elfele, egyszer csak szembetalálkozott Krisztussal. Döbbenten kérdezte Jézustól, hogy Ő meg merre tart? (Quo Vadis, Domine?) Jézus erre mélyen a tanítvány szemébe nézett, utána azt válaszolta: siet Rómába, hogy másodszor is megfeszítsék. Péter erre sírva fakadt, leborult az Úr Jézus előtt, miközben rázta a zokogás. Majd felállt, letörölte könnyeit, azzal elindult vissza. Úgy vitte mindkét lába, mint azt az embert viszi, aki végre biztos a dolgában.

Szép és tanulságos, kevésbé mulatságos történet, de nem a romlatlan szépségéért és maradandó tanulságosságáért idéztük ide. Hanem azért, mert a Quo vadis, Aida? című filmdráma nyerte a legjobb filmért járó díjat a minap Berlinben, a 2021-es Európai Filmfesztiválon (EUROPEAN FILM AWARD). A hírek szerint a szóban forgó bosnyák alkotás rendezője, Jasmila Žbanić megkapta a legjobb rendezésért járó díjat is ezen az “európai Oscarnak” becézett visszhangos filmgálán.

Dióhéjban: a háborús filmdráma az 1995-ös srebrenicai vérengzést közvetlenül megelőző időkben történik, központi szereplője Aida, egy bosnyák hölgy, aki tolmácsként dolgozik az ENSZ-erőknek, közben próbálja kimenteni férjét és két fiát a halál torkából.

– A filmet a srebrenicai nőknek és anyáknak, ugyanakkor a megölt fiaknak, férjeknek, apáknak, a nevük miatt kiirtott férfiak három nemzedékének ajánljuk maradéktalan

– hangzott ezzel a fényes, fennkölt, felettébb megható alkalommal Jasmila Žbanić szájából, amit tömegével hozott le a sajtó (nem annyira a szerb meg a magyar). A rendezőnő azt is hozzáfűzte még, hogy miként a valóságban, úgy a filmben is: a srebrenicai nők megtalálják annak a módját, hogyan teremtsenek békét egy teljesen lerombolt, feldúlt, földdel egyenlővé tett országban.

– Részemről nekik ajánlom ezt a díjat; mindnyájuknak, akik megtanítottak bennünket arra, hogyan varázsoljuk szeretetté a pusztulást

– mondta végezetül.

A helyszínen nyomatékkal hangzott el, hogy a Quo vadis, Aida? példamutató európai koprodukció, amelyben tíz különböző ország ugyanannyi producere vett rész. Mindenképp említésre méltó még, ami a díjazást illeti, hogy a legjobb női főszerepért járó elismerésben meg az Aidát alakító Jasna Đuričić szerb színésznő részesült.

Egyébként a legjobb színészi díjat Anthony Hopkins nyerte el Florian Zeller The Father (Az apa) című filmjében nyújtott alakításáért. Ugyanez a legjobb forgatókönyv díjat is bezsebelhette. Az év másik nagy győztese a francia-dán Jonas Poher Rasmussen Flee című filmje, amely a legjobb dokumentumfilm és a legjobb animációs film díját is elnyerte. Méltatói szerint a Flee finoman egyensúlyoz az animáció, a zene és az élőszereplős jelenetek használata között. Igaz történeten alapul: Armin egy afgán férfi, akinek az 1980-as évek végén, még gyerekkorában el kellett menekülnie hazájából. Harminc évvel később, immár Dániában egyetemi hallgatóként ugyanő legjobb barátjának meséli el utazásának és privát, egyben kollektív szabadságharcának emberfeletti megpróbáltatásait.

Jasmila Žbanić különben nem lehet ismeretlen a filmismerők népes gárdája előtt. A 2006-ban készült Szerelmem, Szarajevóért (ha nem is Hirosimáért) már nyert egyszer egy Arany Medvét, éppenséggel a berlini filmfesztiválon. Jasmila, tudhatni róla, 1974-ben született Szarajevóban, ugyanott szerzett évekkel később rendezői oklevelet. Életútjának érdekességei közé tartozik, hogy egy ideig az Egyesült Államokban dolgozott a vermonti Bread & Puppet Theater bábszínészeként. Később bohócként vállalt munkát, azt követően 1997-ben visszatért szülővárosába, ahol művészegyesületet alapított. Akkor kezdett el dokumentumfilmeket és rövidfilmeket készíteni. – Így például az Éjszaka van, mi meg világítunk kis opust is az idő tájt alkotta meg. Jasmilának, persze, csak gratulálhatunk. Ahogy Jasnának is, a női főszereplőnek a mi kis szerényke részünkről, meg az itt említett győzteseknek még/ezzel együtt ugyanúgy.

QUO VADIS? Végezetül talán illik emlékeztetni a nagyérdeműt, hogy a hason című művet egykor a Nobel-díjas Henryk Sienkiewicz írta. A nyúlfarknyi könyvismertető szerint a regény története Nero idejében játszódik, bemutatja a császár hosszúnak aligha tekinthető, ám annál véresebb hatalmának utolsó szakaszát, az uralkodó osztály züllését és (jórészt agyi) bomlását. Cselekménye több szálon fut: a szerelmi ág szinte földöntúli érzelmeket ábrázol. Marcus Vinicius katona beleszeret a gyönyörű Lygiába, a Rómában túszként élő királylányba. Poppea, Nero felesége féltékeny, bosszút forral. A regény többi jelenete a császár környezetébe, az előkelőségek udvarába kalauzolja az olvasót. Megelevenednek a féktelen tivornyák és a népszerűséget hajhászó, művészkedő Nero bohóckodásai. Az agyalágyult császár felgyújtja Rómát, hogy a terjedő tűzvész fényében játszhassa el önimádó színészi szerepét. Tanácsadói sugallatára az új vallás követőit teszi felelőssé. Hatalmának végét érezve mindennél szörnyűbb cirkuszi játékot rendez a népnek. A vérengzést végül a plebs és a szenátus is megsokallja, Nero – bukását sejtve – önkezével véget vet életének. (Meg közismert kísérlete szerint: a városnak is. /Szép városok szépen égnek/)