Hiába foglalták vissza az azeriek tavaly ősszel Karabahot, sok idő kell, hogy visszatérjenek az onnan elüldözöttek – ha egyáltalán visszatérnek. Bakui útam alkalmával volt lehetőség több, Nyugat-Azerbajdzsánból az 1990-es évek végén otthonát elhagyni kényszerülővel (belső menekült, angolul internally displaced person, IDP) beszélni. Lassan ugyan harminc év telt el, de sokan visszavágynak a szülőföldjükre – csak a lerombolt otthonok miatt nincs hova. Az újjáépítés megindult, az azeri kormány néhány látványos projekttel is büszkélkedik, mint az „okos falvak” építése, de egyelőre még az sem tisztázott, ki és hogyan térhet vissza, hogyan kaphatnak kárpótlást az elüldözöttek, vagy azok, akik már az ország keleti részén illeszkedtek be, s nem is költöznének át/haza – s valószínűleg ők vannak többségben.

Pogromok és exodusok

Míg Jugoszlávia saját háborúját vívta, addig a kommunista rendszer alól felszabaduló más területeken is a fegyvereké lett a döntő szó. Noha a Szovjetunió felbomlása alapvetően békésen történt, bizonyos területek esetében, elsősorban a Balkánról már ismerős etnikai mozaikra emlékeztető Kaukázusban, ez másképp történt.

Különböző kisebb etnikumok, mint a csecsenek (Oroszországtól), abházok és oszétok (Grúziától) mondták ki a függetlenségüket, komoly menekülthullámokhoz vezetve, a legnagyobb népmozgással azonban az örmény-azeri konfliktus járt.

A szovjet felsővezetés még 1921-ben a túlnyomóan örmények lakta Hegyi-Karabahot, mint autonóm tartományt helyezte Azerbajdzsán fennhatósága alá (ami azért is irritálta az örményeket, mivel tőlük az azeri többségű nahicseváni körzetet Azerbajdzsánhoz csatolták). A szovjet uralom alatt az örmények ugyan többször jelezték egyesülési szándékukat, kérésük süket fülekre talált.

A helyzet az 1980-as évek végén változott meg, amikor a két etnikum között fellángoltak az indulatok, pogromok, amelyek kölcsönös exodushoz vezettek, miután pedig az azeriek felszámolták autonómiájukat, 1991-ben a karabahi örmények kikiáltották függetlenségüket.

Az elkövetkező három évben az örmény csapatoknak nemcsak Karabahot sikerült elfoglalni, hanem az örmény határ és közte elterülő területeket is – összesen Azerbajdzsán területének 20 százalékát.

Etnikai tisztogatás

A harcok alatt számos etnikai tisztogatásra sor került, a térség ebben is hasonlít a Balkánra. Az azeri identitásba így éget bele a Xocalı mészárlás – mintegy kaukázusi Srebrenicaként -, amelynek keretében 1992. február 26-án az azeri várost megszálló örmény csapatok több száz embert megöltek, és elüldözték a több mint 6 ezer fős település lakosságát.

A háborús konfliktusnak végül egy 1994-ben aláírt fegyverszünet vetett véget – igaz, az összecsapások sosem szűntek meg, végül 2020 szeptemberében megindított offenzíva révén az azeriek visszafoglalták a korábban elveszített területek döntő részét. De ez egy másik történet…

Az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején hatalmas, a balkánihoz mérhető népmozgások zajlottak a két ország között. Az először Azerbajdzsánban kezdődő pogromoknak köszönhetően – főleg a fővárosban, illetve az azt övező ipari körzetekben – élő örmények kényszerültek lakhelyük elhagyására, majd pedig erre válaszképp az Örményországban élő azeriek is.

Az örmények által elfoglalt hegyi-karabahi területekről, illetve az azt körülvevő, szintén megszállás alá kerülő, döntő részt azeriek lakta körzetekből az ENSZ adatai szerint mintegy 684 ezer ember menekült Azerbajdzsán keleti részébe.

Ők nemzetközi jogilag nem menekültnek, hanem belső menekültnek, IDP-nek számítanak, miközben Örményországot 185 ezer azeri hagyta el, s 299 ezer örmény mondott búcsút azerbajdzsáni lakhelyének.

A harcok végével mintegy 35 ezer örmény tért vissza Karabahba, míg szintén kis létszámú azeri népesség, 25 ezer fő költözött eredeti lakhelyére, a frontvonaltól nem messze.

A kaukázusi népmozgás mellé Azerbajdzsán még közel 50 ezer mesketi törököt is befogadott, akiket még Sztálin idején szállítottak Üzbegisztánba.

Az olaj később kezdett csordogálni

Az otthonukat elhagyók elhelyezése komoly terhet jelentett a szegénynek számító, háborús vereségből eszmélő Azerbajdzsán számára.

Ne feledjük, a nagy kőolaj és földgázüzletek majd csak a 2000-es évek második felétől pörögnek fel, a Baku-Tbiliszi-Ceyhan kőolajvezetékben 2006-ban kezd el csorogni az olaj, ami aztán látványos gazdasági növekedéshez vezet az országban, s ezáltal megnöveli a kormány mozgásterét is.

Így a (belső) menekültek egy része ott húzta meg magát, ahol tudta: a szerencsésebbek a városokban (főleg Bakuban), míg a kevésbé szerencsések különböző táborokban vagy kisebb vidéki településeken, falvakban leltek új lakhelyet.

A kormány folyamatosan indított különböző fejlesztési és lakóházépítési programokat a helyzetük javítása érdekében, de ezek lassan értek be. A sátortáborokat 2007-ben sikerült felszámolni, a következő évtizedben pedig a 75 százalékos szegénységet sikerült 25 százalék alá csökkenteni körükben.

Persze, a karabahi háborúban elüldözöttek körében élénken élt a nosztalgia, hogy visszatérjenek szülőföldjükre. Erre a 2020 őszi, 44 napos háború után lehetőség nyílik, azonban ez el fog húzódni, miután a Hegyi-Karabahot körülvevő, volt azeri körzetek településeinek döntő részét az örmények lerombolták, a területek jelentős részét elaknásították.

Az aknamentesítési munkálatok már elkezdődtek, de hosszú folyamat lesz, mire új lakóépületek állnak majd az elhagyott települések helyén, mivel több százezer aknáról van szó.