Connect with us

Európai Unió

HOGY IS HÍVJÁK? Ismét névvita alakulhat ki az északinak nevezett Macedóniában, ha az ellenzék kerül kormányra

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

a osztrak macedon
play icon A cikk meghallgatása
()
Olvasási idő: 4 perc

Macedónia vagy Észak- Macedónia? Ez a kérdés még mindig nem került le napirendről, és még kevésbé kerül le, ha a jobboldali ellenzék ragadja magához a hatalmat a balkáni országban. Az újabb névháború tovább bonyolítaná az amúgy sem egyszerű balkáni helyzetet, és még inkább valószínűtlenné tenné a közérthetőség kedvéért gyakran csak Szkopjenak nevezett ország további közeledését az Európai Unióhoz, nem mintha ennek eddig sok értelme lett volna. Közben Észak- Macedónia külügyminisztere, aki egyébként nem macedón, hanem albán, a jövő hétre ígérte, hogy létrejön a kormánytöbbség, megnyilvánulása azonban nem hatott túlzottan meggyőzőnek.

Diagnózis

Bujar Osmani külügyminiszter csütörtökön látta vendégül Michael Linhartot, az Osztrák Köztársaság európai és nemzetközi ügyekért felelős szövetségi miniszterét. Ez önmagában egy mínuszos hír, bár annak van “némi bukéja”, hogy az albán származású politikus sosincs egyedül, amikor külföldi vendégeket fogad, mert mindig ott van vele Teréz anya szelleme.

A támogatásra szükség is van, mert nem állnak jól az észak-macedóniai kormánykoalíció dolgai, és a bizalmatlansági szavazást csak úgy sikerült elkerülni a minap, hogy állítólag elraboltak egy ellenzéki/nem ellenzéki, de mindenképpen albán származású képviselőt, amivel 60:60, vagyis egál lett az arány a szkopjei parlamentben, így nem volt meg a kormánybuktatáshoz szükséges többség.

Ugyanakkor kormánytöbbség sincs, márpedig nem lehet mindig “ellopni” néhány képviselőt, ha a kabinet valamit fontos törvényt szeretne elfogadtatni a parlamentben, mert az biztosan sok pénzbe kerülne, vagy az emberrablókat kellene megfizetni, vagy a “szenvedő alanynak” kiszemelt politikusokat.

Michael Linhart úgy pottyan ebbe a történetbe, mint Pilátus a hiszekegybe, mivelhogy az ő látogatását követően jelentette be Osmani, hogy a macedón kormány a jövő hétre “csinál kormánytöbbséget”.

– Több lehetőség is van a kormánytöbbség megteremtésére, és ennek érdekében jelenleg is folynak a tárgyalások. Ismétlem, nagyon fontos, hogy a racionális politikai erők, és a képviselők is úgy döntsenek, hogy az országot nem a probléma, hanem az európai perspektíva részévé teszik. Arra számítunk, hogy ezek a tárgyalások hamarosan véget érnek, és úgy gondolom, hogy a jövő héten stabil többségünk lesz

– mondta Osmani arra a kérdésre válaszolva, hogy mikor válik hivatalossá, illetve láthatóvá a kormánytöbbség.

Régi igazság azonban, hogy hosszú kormányválságnak, előrehozott választás a vége, aminek estleges elvesztése kormányzati és más szempontból sem kecsegtet túl sok jóval (Észak-)Macedónia számára, mert újabb, vagyis – jobban szólva – régi problémák merülhetnek fel.

A jövő és a múlt viszonya

A macedón ellenzék győzelme a helyhatósági választásokon és az előrehozott parlamenti választások követelése máris vitákat váltott ki a preszpai megállapodás jövőjéről, mivel több újonnan megválasztott polgármester visszatért az állam régi elnevezéséhez, ami úgy hangzik, hogy “Macedón Köztársaság”, vagyis elhagyta az “észak” szót.

A preszpai megállapodást 2018. június 17-én kötötték meg, és ezzel a “Macedónia” elnevezés egyik pillanatról “Észak- Macedóniára” változott. Macedónia és Görögország így megoldotta a csaknem 30 éve tartó vitát, és ez megnyitotta az utat az immár Észak- Macedóniának nevezett ország belépéshez a NATO-ba és más nemzetközi szervezetek felé.

Cserében Szkopje, illetve a most lemondott, vagy éppen nem lemondott Zoran Zaev elismerte, hogy a jelenlegi macedónoknak nincs közül az ókori makedónokhoz (a kettő között a magyar nyelv eleve különbséget tesz), és nincs területi igényük a Macedónia nevet viselő észak-görögországi terület iránt.

A politikai skizofréniára utal, hogy Zaev szerint sincsenek észak-macedónok, mint olyanok, az országot ugyan Észak- Macedóniának nevezik, de azt macedónok lakják. No, meg albánok, de az egy másik történet.

A preszpai megállapodást a jobboldali Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártjának (VMRO- DPMNE) macedón ellenzéki párt soha nem fogadta el, és elkötelezte magát hatályon kívül helyezésére, ha hatalomra kerül.

A VMRO- DPMNE vezetője, Hrisztijan Mickoszki szerint ugyanis az “új elnevezés egy olyan szomorú valóság, amit az állam erőltetett a macedón népre”. Mickoszki hangsúlyozta ugyan, hogy ennek az elnevezésnek a be nem tartása következményekkel járhat, de ismételten megígérte: azon fog dolgozni, hogy – mint fogalmazott – a “degradáló megállapodáson javítson”.

Preszpa, vagy nem Preszpa?

– A preszpai megállapodás jelenleg a szomorú valóság. Szeretjük ezt a valóságot? Természetesen nem szeretjük, de jelenleg mindannyian ennek a valóságnak az alapján cselekszünk, ami fájdalmas, mindenkit lealacsonyító. Mi nagyra értékeljük Macedóniát, mint szülőföldünket

– nyilatkozta Mickoszki, ami kiváltotta az észak-macedóniai külügyminisztérium, vagyis az albán származású Bujar Osmani reakcióját is.

– A szkopljei külügyminisztérium a preszpai megállapodással összhangban lévő alkotmányos rendelkezések végrehajtását szorgalmazza, tekintettel arra, hogy az alkotmány be nem tartása és a nemzetközi szerződések ratifikálásának visszavonása súlyosan rontja az állam nemzetközi megítélését, és sérti Észak- Macedónia jogrendjét

– áll a külügyminisztérium által közzétett állásfoglalásban.

A fejleményekre az Észak- Macedóniát egyre határozottabban támogató Athén hivatalos is reagált.

– A nacionalista retorika visszatérése szomszédainknál az EU-bővítési folyamatot támogató nemzeti álláspontunk újrafogalmazásához vezethet

– idézte Miltiádisz Varviciótisz görög külügyminiszter-helyettest a média. A görög politikus aggodalmának adott hangot az országban, mármint Észak- Macedóniában zajló fejlemények miatt, és hangsúlyozta, hogy a preszpai megállapodás megfelelő végrehajtása az egyik előfeltétele annak, hogy Szkopje az EU-val tárgyaljon.

Az észak-macedóniai fejleményekre Brüsszel is reagált, sürgette az Európai Unióval kapcsolatos reformok végrehajtását és minden nemzetközi megállapodás betartását.

Az nehezen megjósolható, hogy győzelme esetén a VMRO- DPMNE bevállalná-e preszpai megállapodás felmondását, vagy elfogadná-e a “nemszeretem szerződés” után kialakult helyzetet, ami a jobboldali politikusok esetében idézhet elő politikai skizofréniára utaló tüneteket.

Lehet tehát, hogy Michael Linhart találkozója Bujar Osmanival, Észak- Macedónia külügyminiszterével önmagában nem volt sorsdöntő fontosságú esemény, a kormánytöbbség megőrzése viszont ideig-óráig fontosnak tűnhet, még ha igencsak elítélendő módon történt is.

Arról nem is beszélve, hogy az Európai Uniónak valószínűleg “lila ibolyája” sincs azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne megőrizni legalább a jelenlegi helyzetet, ha netalán a VMRO- DPMNE kerül hatalomra, ami előbb, vagy utóbb bekövetkezik.

Tetszett a cikk?

Osztályozd a csillagokkal!

Átlag: / 5. Szavazatok:

Ha tetszett ez a cikk,

kövess bennünket ezeken a csatornákon:

Sajnáljuk, hogy nem tetszett a cikk!

Segíts nekünk, hogy jobb cikkeket írjunk,

Ezért mondd el a kifogásod

Az olvasás folytatása




BALK könyvek Balkán

Európai Unió

Az Európai Unió tényleg komolyan gondolja a 2030-as bővítést?

Közzététel:

a megjelenés dátuma

bővítés
play icon A cikk meghallgatása
()
Olvasási idő: 7 perc

Charles Michel, az Európai Tanács elnöke újraizesített rágócsontként dobta be a résztvevők közé nemrégiben Bledben, hogy az Európai Uniónak 2030-ig fel kell készülnie a további bővítésre, amivel az új tagországok felvétele ismét a brüsszeli politikai menetrend egyik kiemelt témája lesz. Természetesen csak akkor, hogy ha ezt bárki is komolyan veszi, mert hogy most a Nyugat-Balkánnak csúfolt térségben minden és bármi közelebbnek tűnik, mint a bővítés, illetve az uniós csatlakozás.

Hogyan került elő a bővítés?

Az Európai Unió sosem szeretett időpontot említeni, amikor a nyugat-balkáni bővítésről volt szó. A brüsszeli illetékesek inkább olyan üres frázisokat pufogtattak, mint például az “érdemeken alapuló integráció”, vagy mint “az uniós elvárások teljesítése”, ez az utóbbi sok esetben mozgócélpontnak számított.

Charles Michel augusztus végén Bledben arról beszélt, hogy az Uniónak 2030-ra készen kell állnia az új tagok integrálására, és hozzátette, hogy ha az EU hiteles akar maradni, akkor beszélni kell a menetrendről. Michel szózatának elhangzása óta el lehetett tűnődni azon, hogy vajon 2030 reális határidő-e, merthogy az Európai Tanács elnöke könnyen ígérget, neki 2026-ban lejár a mandátuma, így a bővítési folyamatot nem neki kell levezényelnie, kudarc esetén pedig nem neki kell magyarázkodnia.

Ráadásul nem ő az első uniós vezető, aki nyilvánosan licitált a nyugat-balkáni országok felvételének időpontjára, 2018-ban az Európai Bizottság volt vezetője, Jean-Claude Juncker tette ugyanezt, amikor egy bővítési stratégiai dokumentumban bejelentette, hogy Szerbia és Montenegró “2025-ig” csatlakozhat az EU-hoz, felsorolva az ehhez vezető szakaszokat.

bővítés

SÖTÉT LÓRA TETT: Amikor még nagy, illetve nagyobb volt az egyetértés Brüsszel és Belgrád között, a kép 2018. februárjában készült (Forrás: X-platform, EcoDev EU)

A tagállamok azóta diszkréten elutasították a dokumentumot, a 2025-ös határidő pedig feledésbe merült, ahogy Jean-Claude Juncker támolygó alakja is eltűnt a történelem gomolygó ködében. Csakhogy 2018 és 2023 között nincs semmi hasonlóság, az ukrajnai háború kitörésével ugyanis új dinamika alakult ki Európában.

Angela Merkel politikai jelenléte talán lassította az agresszív orosz politika előre nyomulását, az viszont biztos, hogy a Mutti a Berlini Folyamattal képes volt összecsődíteni a balkáni vezetőket, amely által valósulhatna meg egyébként az a német elképzelés, amely alapján a Nyugat-Balkán az uniós közös piacba integrálódna, és ez lehetne az Európai Unió bővítésének egyik lehetséges forgatókönyve, amiről még majd szó lesz.

Az ukrajnai háború kitörését követően az Európai Unió részéről ugyan nagyobb a politikai akarat a bővítésre, ami azonban nem garantálja a sikert, bár a jelen pillanatban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy végtelenül sokat lehessen szórakozni a bővítéssel, mondjuk újabb húsz évet, mint a 2003-as Thesszaloniki Nyilatkozat után. Szerbia és Montenegró több mint egy évtizede, Észak-Macedónia pedig még régebb óta várakozik.

A közvélemény és a politikai elit ellenállása a bővítéssel szemben azóta sem szűnt meg sem itt, sem ott, és a vita előrehaladtával ismét növekedhet akár az Európai Unióban (Franciaország, Hollandia, Bulgária, Horvátország), akár a “szerb világban”, ahol a belgrádi és a banjalukai vezetésnek sikerült redukálnia a csatlakozási kedvet a szerb népesség körében. További problémát jelenthet, hogy a jelölteknek igazodniuk kell az európai külpolitikai álláspontokhoz, miközben Szerbia európai szempontból erős szimpátiákat táplál Moszkvával szemben.

Charles Michel bledi kiállását vagy elszólását követően – nézőpont kérdése – az uniós vezetők bővítési hajlandóságának első nagy próbája az október 6-i granadai csúcstalálkozó lesz. Az állam- és kormányfők Granadában az új tagok befogadására való hajlandóságot tesztelik majd a három fő kérdés megvitatásával, aminek keretében azzal foglalkoznak, hogy milyen legyen a döntéshozatal a bővített unión belül, mit tartalmazzon az európai szinten követendő politika és hogy azt miből finanszírozzák.

Szegényházi vásár

Hat nyugat-balkáni ország (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Montenegró, Szerbia és Koszovó), Ukrajna és Moldova pályázik a csatlakozásra (Törökország esetében az eljárás befagyasztásra került). A volt Jugoszlávia néhány országa már évekkel ezelőtt megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat, míg az EU decemberben dönt arról, hogy ezt lehetővé teszi-e Kijev és Kisinyov számára is. Charles Michel szerint Grúzia, amelynek jelenleg csak “európai perspektívája” van, még felzárkózhat a többiekhez, “ha megteszi a szükséges előrelépéseket”.

A nagyszámú szegény tagjelölt ország felvétele elkerülhetetlenül hatással lesz a közös költségvetésre. A tagjelölt országok bruttó hazai terméke jóval az európai átlag alatt van, ami azt jelenti, hogy az uniós költségvetés nettó kedvezményezettjei lesznek. Ugyanakkor néhány jelenlegi kedvezményezett országnak a bővítést követően nagyobb mértékben kell hozzájárulnia az EU költségvetéséhez. Lehet barkóbázni, hogy melyik korábban csatlakozott országnak tetszik majd a legkevésbé, hogy mélyebben kell a zsebébe nyúlnia, miközben a balkáni bővítés gyengítheti az ukrán csatlakozásra fordítható támogatást, és ez további turkálást jelenthet a zsebekben.

Önmagában a nyugat-balkáni bővítés nem jelentene különösen nagy pénzügyi kihívást, mivel a régió összlakossága 17 millió körül van, ami egy közepes méretű tagállamnak felel meg. Ukrajna viszont különleges eset a többi tagjelölt országhoz képest több mint 40 milliós lakossága, és a tönkrement, illetve szétbombázott infrastruktúrája miatt.

Egy másik nehezen megoldható kérdés a döntéshozatali folyamat esetleges megváltoztatása és az egyhangúság elvének elhagyása bizonyos területeken. Ez a vita éles ellentéteket válthat ki a tagországok között, különösen, ha a jelenlegi európai szerződések módosításának kérdése is felmerül. Ez tovább késleltetheti a bővítési döntést, és meghosszabbíthatja a tagjelölt országok várakozási idejét, tehát egyáltalán nem abba az irányba mutat, amit Charles Michel Bledben felvázolt.

A bővítési dinamika gyorsulását észlelve a francia elnök a nagykövetek párizsi értekezletén elővette a többsebességű Európára vonatkozó elképzelést, miközben az Európai Bizottság bejelentette, hogy október közepén közzéteszi a progresszív integrációval kapcsolatos tervet, amelynek alapján a tagjelölt országok lépésről lépésre csatlakozhatnának az EU különböző intézményeihez: a közös piachoz és az európai politikákhoz azokon a területeken, ahol sikeresen lezárták a tárgyalásokat – mindeközben pedig Ursula von der Leyen az előcsatlakozási alapok növelését és egy “növekedési tervet” is bejelentett a Nyugat-Balkán számára.

bővítés

Brüsszeli elképzelések szerint ez a megközelítés segíthetné a jelölteket abban, hogy útközben néhány kisebb győzelmet arassanak, ami keményebb munkára ösztönözné őket a végső cél elérése érdekében. Ez szép elgondolás, csak nem biztos, hogy a Balkán erre a srófra működik, könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a tagjelölt országok megrekednek a csatlakozás valamelyik szakaszában, megfelelő szabályok hiányában pedig folytatják az egymással való acsarkodás, vagy éppen elárasztják magukkal Európát.

A nyár elején a német Kereszténydemokrata Unió (CDU/CSU) arra az álláspontra helyezkedett, hogy az uniós tagság nincs napirenden, helyette a tagjelölt országoknak inkább azt ajánlják fel, hogy 2030-ig csatlakozhassanak az európai közös piachoz. Ez egy “köztes szakasz” lenne a tagsághoz vezető úton, de ez a köztes szakasz határozatlan ideig is tarthatna. Ez a megközelítés – a progresszív integrációhoz hasonlóan – megszabadítaná a tagjelölt országokat a jelenlegi mindent vagy semmit logikától, vagyis a bent vagy kint állapottól.

Szkepticizmus a Nyugat-Balkánon

A nyugat-balkáni országok politikai vezetőinek hozzáállása sem elhanyagolható az új bővítési terveket és időpontokat illetően. Edi Rama albán miniszterelnök és Ivica Dačić szerb külügyminiszter szkeptikusan reagált a 2030-as bővítési dátumra, Ana Brnabić szerb miniszterelnök pedig azzal vádolta meg az EU-t, hogy folyamatosan változtatja a szabályokat és a feltételeket.

Az észak-macedóniai politikusok ugyanakkor rámutattak arra, hogy az integráció folyamatos halogatása miatt csökken az EU-támogatottsága az országban. Montenegróban némi beképzeltséggel úgy vélik, hogy ők tekinthetők a tagsághoz legközelebb álló országnak, így akár 2030 előtt csatlakozhatnak az EU-hoz, ezért úgy gondolják, hogy a fokozatos tagsággal kapcsolatos elképzelések feleslegesen elterelnék a figyelmet a fő célról.

bővítés

Ugyanakkor, ha ezek az országok a tükörbe néznének, akkor azt látnák, hogy tele vannak megoldhatatlan problémákkal, kezdve a foglyul ejtett államtól, a diszfunkcionális gazdaságon keresztül a befagyott konfliktusokig, amelyekkel mindegyik ország küzd a múlt terhes örökségeként, arról nem is beszélve, hogy jócskán megerősödtek a térségben azok az erők, amelyek kitöltötték az Európai Unió által az utóbbi húsz évben üresen hagyott teret.

Amennyire örömteli lehet a 2030-as csatlakozási időpont meghatározása, az legalább annyira frusztrálhatja is a balkáni vezetőket, az előttük álló hat-hét évben ugyanis teljesíteniük kellene, amihez egyáltalán nem voltak hozzászokva, besöpörték ugyanis az ilyen-olyan címen érkező támogatásokat, majd tettek is valamit, meg nem is.

Nekik egyáltalán nem lesz könnyű hozzászokniuk ahhoz, hogy várnak is tőlük valamit, és ezért idegesek az olyan javaslatoktól, mint amilyet Charles Michel tett Bledben, mert az időpont meghatározása visszahelyezi a hangsúlyt a reformok terén elért, illetve el nem ért eredményekre, és elejét veszi a további időhúzásnak a Balkánon, egyúttal pedig megszünteti a vernyogást, miszerint ők készen állnak a csatlakozásra, csak az EU nem akarja a bővítést – ezekután mindenkinek egy dolga van: forduljon arccal 2030 felé!

(A Les Echos és a Le Courrier des Balkans nyomán)

Tetszett a cikk?

Osztályozd a csillagokkal!

Átlag: / 5. Szavazatok:

Ha tetszett ez a cikk,

kövess bennünket ezeken a csatornákon:

Sajnáljuk, hogy nem tetszett a cikk!

Segíts nekünk, hogy jobb cikkeket írjunk,

Ezért mondd el a kifogásod

Az olvasás folytatása

KÖVETÉS

A BALK Hírlevele


Azonnali értesítés

Meteorológia

A szerző cikkei

Könyvek kedvezménnyel

B.A. Balkanac

Balkanac

in english

Könyvek kedvezménnyel

Tíz nap legjava